2014. március 31., hétfő

8. fejezet: ~.Egy újabb álom, és furcsa következmények...~

Sziasztok! :D
Előbbre ígértem, de sajnos nem tudtam betartani. Bocsánat!
Valószínűleg most hamarabb hozom a részeket, mert a suli kezd könnyebb lenni.
Na, de nem "locsogok" tovább, itt egy újabb rész. Eseménydúsabb,
mint a többi, és remélem tetszeni fog!
Ha esetleg úgy érzitek el van sietve, akkor szólok az direkt van! ;))
Majd kiderül a későbbi részekben, hogy miért... de nem árulok el többet.
Olvassátok és élvezzétek! Véleményeket várok!
xx

~--------------------------------------------------------------~

Nem tudom mennyi idő telt el, de nem is érdekelt. Csak élveztem, ahogy ajkai az ajkaimat érintik. A csókjától elkábultam. Nem sok fiúval csókolóztam, de eddig messze ő volt a legjobb. Végül zihálva váltunk szét. Én zavartan néztem rá, és valószínűleg újra elpirultam, mert könnyed mosollyal fürkészte az arcom.
- Most miért pirultál el? – nevetett. – Félsz, hogy nem csókolsz jól?
- Hülye… - löktem meg a vállát, és én is nevettem. Majd egy kissé elkomolyodva kérdeztem meg: – Akkor most együtt vagyunk?
- Hát… szeretnéd? – húzta fel mosolyogva a szemöldökét. Persze ez egyértelműen költői kérdés volt.
- Még kérdezed? – nevettem el magam újra, és válasz helyett egy újabb csókkal jutalmaztam.
- Akkor holnap találkozunk, barátnőm – kacsintott nevetve, majd kiszállt az autóból. Én a szememet forgattam, és egy intéssel elbúcsúztam. Nem messze laktam Pete-től így hamar hazaértem.
Azért furcsa, mennyire gyorsan történt velem mindez. Normális esetben legalább 1 hónapig tart körülbelül mire összejövök valakivel. Most meg 3 napig tartott. Nagyon is furcsa, de inkább nem izgattam magam miatta.
Egy óriási mosollyal léptem be a bejárati ajtón, mobilommal a kezemben.
Nem volt még itthon senki, ezért rögtön felszaladtam a szobámba, és tárcsáztam Grace-t.
- Jóóóóó hír! – üvöltöttem a telefonba.
- Au! Mi olyan jó, hogy ki kell hozzá lukasztani a dobhártyámat? – gúnyolódott.
- Emlékszel Pete-re? Tudod, akiről beszéltem!
- Igen. Tényleg neki mi a szuperereje?
- Jaj, azzal ne foglalkozz már! A lényeg, hogy új barátnője van!
- És az neked miért olyan jó hír? Hisz így nincs esélyed nála…
- Grace, de sötét vagy! Pete új barátnője épp veled beszél telefonon!
- Jaa! ÚRISTEN! – üvöltött már ő is a telefonba, hogy a dobhártyám is kiszakadt.
- Tudom! – kiáltottam neki vissza.
- Mesélj el mindent! Hogy történt? Mikor?
- Majd később gyere át, ezt hosszú lenne telefonba.
- Igazad van, akkor 1 óra múlva?
- 1 óra múlva! Szia!
- Szia! – mondta, és letette a telefont. Hátradőltem az ágyamra, és elmerengtem a mai napon történtekről. Gyors volt, az biztos. Talán kissé túl gyors is nekem. Miért csókolt meg akkor? Hisz szinte nem is ismer. Vagy higgyek a „szerelem első látásra” dologban? Nem is tudom. Bár mondjuk itt elég valószínű, legalábbis az én szemszögemből. Még sosem voltam szerelmes. Mármint, volt már barátom, de igazán szerelmes még nem voltam.
Eddig, mert most szerelmes vagyok. Legalábbis szerintem ilyen érzés a szerelem.
Nagy nehezen föltápászkodtam, és elkezdtem megírni a házimat. Muszáj volt, mert, ha Grace átjön, nem tudom megcsinálni, és hallgathatom, ahogy anya kiabál nekem, hogy „miért nem csináltad meg blablabla”.
Épp befejeztem mikor meghallottam a csengőt. Megjött Grace. Lementem és kinyitottam az ajtót. Visongva lépett be az ajtón.
- Mindent el kell mesélned! – kiáltozott. Boldogabb volt, mint én.
- Jól van – nyugtatgattam, majd elmeséltem neki mindent szó szerint. Épp Pete arcát elemeztük mikor megcsókolt, amikor Anya hazaért. Így elszaladt az idő? Már 2 órája beszélgettünk. Elköszönt, és elment.
Aznap nem voltam éhes, így nem vacsoráztam. Olyan eseménydús nap volt, hogy hamar lefeküdtem aludni.
Fájt az oldalam. Kinyitottam a szemem, de nem az ágyamban feküdtem, hanem a földön. Mármint egy erdő közepén lévő tisztáson. Körbe néztem, és megpillantottam Gwen-t közel hozzám egy farönkön ülve. Egy szép régimódi sötétkék ruha volt rajta, derekán arany övvel. Haja félig felfogva, félig kontyba volt. Most nem kevertem össze őt magammal, mert tanultam az első esetből.
- Végre felébredtél – szólalt meg. Először hallottam a hangját, lágy és simogató volt. Anyára emlékeztetett, csak fiatalabb korában. Ugyanolyan bölcs volt, habár alig múlt el 17 éves.
- Hol vagyok? – ültem fel. Felesleges volt megkérdeznem, hogy ki ő, hisz már tudtam.
- Hát nem ismered fel ezt a helyet? Gondolkozz csak! – unszolt. Még egyszer körülnéztem. Az erdő, a tisztás! Ide jártunk ki anyával kiskoromban. Mindig mesélt itt a régi időkről, de én csak meséknek tartottam őket. Már nem is emlékszem miről mesélt, olyan régen történt.
- Na, látom eszedbe jutott, de gondolom, anyukád meséire nem emlékszel. Igazam van? – mintha a gondolataimban olvasott volna. Ja, hát persze! Hisz ő gondolatolvasó! Bólintottam és ő folytatta.
- Azért hívtalak ide, mert valami fontosat kell neked elmondanom… - kezdte, de félbe szakítottam.
- Várj. Előtte én szeretnék kérdezni tőled pár eléggé fontos dolgot.
- Rendben. Mi lenne az első? – tudtam, hogy tud olvasni a gondolataimban. De azért hagyta, hogy feltegyem őket, ami kedves volt tőle. Fölösleges volt sokat gondolkodnom a kérdéseken, mert már előre kitaláltam őket.
- Én vagyok a jóslat? Vagyis nekem szól?
- Azt hiszem, erre már tudod a választ. Tegyél fel másikat.
- Tehát, nekem szól a jóslat. De nekem nincs olyan nagy hatalmam, mint ahogy írod…
- May. Te hatalmasabb vagy, mint gondolod. Sokkal több erő rejlik benned! Gyakorold csak otthon azokat a képességeket, amiket a többiek tudnak, és meglátod mire vagy képes igazából! – elgondolkodtam a szavain. Nem szóltam semmit, inkább rögtön új kérdéssel álltam elő.
- Miért azt írtad, hogy én vagyok az utolsó leszármazottad?
- Mert te vagy az utolsó.
- Nem igaz! A testvéreimet nem számítod a „leszármazottaidnak”? – kezdtem ideges lenni, mert úgy hangzott „kitúrja” őket a családomból.
- Lara-ra és Kyle-ra gondolsz? Ők nem a testvéreid.
- De igen! – mégis mi az, hogy nem a testvéreim?! Persze, hogy azok! Összevissza beszél!
- May. Ők nem a testvéreid, maximum a féltestvérei, mivel…
- Milyen féltestvéreim? Viccelsz? Ugyanazoktól a szülőktől vannak, mint én!
- Nem, dehogyis! Neked nem Robert az apád, – igen így hívták az apukámat, mert Ő az apukám akármit is állít Gwen! – az igazi apukádat 16 évvel ezelőtt ölte meg egy...
- Hazudsz! – kiabáltam, és éreztem, ahogy folynak le a könnyeim az arcomon. Túl komolyan mondta, ezért kezdtem elhinni. Letérdeltem és a kezembe temettem az arcom, miközben ugyanazt suttogtam, inkább magamnak, mint neki. – Hazu-udsz…
- Nem, May, nem hazudok. Tudnod kell az igazságot, ha már anyukád nem mondta el. Az igazi apukád volt William Hapers, akit Ezrolda ölt meg, egy gonosz szuperhős… na… shh… ne sírj! – simogatta a hátamat, de én nem nyugodtam meg tőle. Így kellet megtudnom? Gwen-től? Ha igazat mond egyáltalán! Anya miért nem tudta elmondani? Hazudik nekem, egyfolytában.
- Miért? Mi-iért ölte meg? – csak épphogy ki tudtam mondani, annyira sírtam.
- Nem mondhatom el. Nincs még itt az ideje, most sokkal fontosabb dolog miatt vagyok itt.
- Fontosabb, mint az apám?
- Igen. May nagyon figyelj rám! Már nincs sok időm - láttam, hogy teste kezd halványodni. – Nagy veszélyben vagy, KÉRLEK messzire kerüld el…
Nem tudta befejezni, pedig nagyon fontosnak hangzott. Kit kerüljek el? A „kérlek” szót nagyon hangsúlyozta. Talán közel áll hozzám a gonosz?
Nem volt időm többet gondolkodni, mert hirtelen minden nagyon fényes lett. Muszáj volt becsuknom a szemem. Mikor kinyitottam már újra az ágyamban feküdtem. Megérintettem az arcom. Igen, könnyekkel áztatott volt, tehát tényleg sírtam. És tényleg nem Robert az apám. Nem ezt most elfelejtem. Nem akarok még több szenvedést okozni magamnak, azzal, hogy az „igazi” apukámon gondolkoztam.
Az óra reggel 6 óra 13 percet mutatott. Letöröltem a könnyeimet, felkeltem, és felöltöztem. Már nem tudtam volna visszaaludni ezek után.
Lementem megnézni hátha van valami reggelire. Tegnapi vacsoráról anya félretett nekem sült húst, rizzsel. Megmelegítettem a mikróban, és lassanként falatoztam.
Mire megettem már fél nyolc volt. Jó mondjuk közbe még bekapcsoltam a tévét. Még másfél óra van suliig.
Mit csináljak?
Mivel más nem jutott eszembe, ezért elkezdtem gyakorolni a láthatatlanná változást. Eszembe jutott mit mondott Gwen.
„Gyakorold csak otthon azokat a képességeket, amiket a többiek tudnak, és meglátod mire vagy képes igazából!”
Oké, akkor most a többiekét is gyakorlom. Mivel kezdjem? Megvan! Dan tudott utazni az időben, sőt vissza is tudta pörgetni azt. Ezt megpróbálom. Hova akarok visszamenni az időben? Mondjuk, legyen a tegnap, mikor megcsókolt Pete. Erősen koncentráltam. Fura érzés volt a hasamban, és hirtelen körülöttem elkezdett forogni a szoba.
Amikor megállt semmi különöset nem láttam, csak a nap sütött jobban be az ablakomon. Kinéztem rajta, és megláttam magamat, ahogy Pete-el csókolózok éppen.
Teljesen elpirultam. Tehát így nézek ki, elpirulás közben! Most már legalább tudom.
Nem tartott sokáig mert megint érezni kezdtem a hasamban ugyanazt a fura érzést, mint mikor ide kerültem. Még nem tudom ezek szerint még sokáig megtartani ezt a képességet.
Rendben most jöhet egy másik képesség. Gondolatolvasás! Ó, azt még nem tudom, mert mindenki alszik, és nincs kin „gyakorolni”. Akkor nézzünk egy másikat. Repülni mindig is szerettem volna. Már épp ezt akartam gyakorolni, mikor anya benézett a szobámba.
-Ó, te már ébren vagy? Épp fel akartalak kelteni, hogy elkésel – mondta, majd kiment. Már negyed kilenc volt. Mielőtt elindulok, még kipróbálom a gondolatolvasást.
Le akartam sétálni a lépcsőn, mikor eszembe jutott, hogy tudok teleportálni. Olyan ritkán használom ezt a képességemet, így gondoltam, inkább így megyek le. A lépcső aljára teleportáltam, mert nem akartam, hogy a többiek szívrohamot kapjanak. Apa, vagyis Robert kapott is.
- Reggelt – köszöntem neki semleges arccal. Eszembe jutott, mit mondott Gwen. „Neked nem Robert az apád…”.
- Jaj, kicsim ezt többet ne csináld! A szívroham jött rám! – mondta, miközben a mellkasát fogta.
- Hát, valamikor gyakorolnom is kell, nem igaz? – kérdeztem tőle, de mielőtt válaszolhatott volna bementem a konyhába. Anya szokás szerint a sütő előtt állt és palacsintát sütött. Na, anya híres-neves palacsintáját nem lehet kihagyni. Leültem a pulthoz, és elvettem két darabot. Közben anyára néztem és koncentráltam arra, hogy mire gondol.
- „Ma el kell mennem bevásárolni, már elfogyott a liszt, a cukor és tej is kéne.” – hallottam, de anya szája nem mozdult. Ezek szerint sikerrel jártam! Most ránéztem a húgomra, aki Mr. Hoppszi-t etette éppen.
- „Hülye Sophie! Majd én megmutatom neki, hogy Mr. Hoppszi is van olyan jó, mint az ő Brummi-ja!” – aranyos. Sophie az egyik óvodatársa volt, vagyis igazából a legjobb barátnője. Hát, most elgondolkodtam, hogy ez igaz-e.
A gondolatolvasást nagyon könnyű irányítani. Már csak ránézek valakire, és olvasok a gondolataiban!
Miután végeztem, elindultam a suliba. Kocsival mentem, teleportálás helyett, mert valamire az autómat is használni kell.
Az iskola előtt Pete várt rám.
-„Tudtam, hogy most ér be”- hallottam. Köszönésképp egy csókot leheltem ajkaira.
- Honnan? – kérdeztem tőle.
- Mi? – nézett rám értetlen tekintettel.
- Honnan tudtad, hogy most jövök?
- Te honnan tudod, hogy erre gondoltam?
- Hát, tudod már gondolatolvasó is vagyok… - pirultam el, mire csak mosolygott. – Most miért mosolyogsz?
- Aranyos vagy, amikor elpirulsz. „Mióta tud olvasni a gondolatokban?” – mosolygott még mindig. A szemében láttam az értetlenséget, ahogy hallottam a gondolataiban is.
- Csak ma reggel óta, nyugi – nevettem el magamat, és egy perc múlva már ő is röhögött.
- Akkor mostantól tudni fogod mire gondolok? – kérdezte komoly arccal, mintha ez nagyon zavarná.
- Hát… nem tudom, amikor úgy akarom, akkor igen…
- Rendben. „Remélem, azért nem mindig akarja úgy…” – hallottam, és nagyon meglepődtem ezen. Rám nézett és láthatta, hogy hallottam, amit gondolt.
- Bocsi… nem úgy értettem… - vakarta meg a nyakát kínosan.
- Semmi baj… engem is zavarna, ha olvasnál a gondolataimban… mármint nem úgy értem, hogy olyanra gondolok, ami téged zavarna… csak… - kezdett egyre kínosabb lenni. Miket hordok össze? Csak hebegek-habogok, mint egy idióta!
- Menjünk inkább órára, mielőtt kiderülnek itt bizonyos „dolgok” – nevetett, mire én is elmosolyodtam. Hálás voltam, hogy témát váltott.
- Igazad van – válaszoltam, és mire beértünk a terembe pont csöngettek.
A szünetben Lia-ékkal beszélgettem.
- „Akkor most együtt járnak?”- hallottam Letty gondolatait, és furcsa mód választ is kaptam rá, Rose fejéből.
- „Nem tudom, de nagyon úgy tűnik.”
- Ti tudtok egymással kommunikálni, anélkül, hogy beszélnétek? – néztem rájuk döbbenten. Ők is döbbent pillantásokat vetettek rám.
- Öhmm… igen… de te honnan tudod? – kérdezte Letty.
- Hallottam a gondolataitokat.
- Azt hogyan? Először is, te nem vagy gondolatolvasó. Másodszor, ha még az is lennél, csak kivételesen erős hatalmúak tudják „fogni” a mi gondolatainkat… - magyarázta Zoe. Ezek szerint, mindenki más „frekvenciát” használ, mikor gondolkodik? Mint valami rádióban.
- De igen gondolatolvasó is vagyok, legalábbis reggel óta… - válaszoltam, mire ők összenéztek, majd újra rám szegezték tekintetüket. – De, hogy értitek, hogy csak kivételesen erős hatalmúak tudják „fogni” a ti gondolataitokat? Akkor mindenki valami „frekvenciát” használ hozzá?
- Hát, végül is igen, – kezdte Lia. – de mi nagyon... hogy is mondjam?... „magas” frekvencián gondolkodunk, ezért nem tudnak olvasni a miénkben. Érted?
Bólintottam, és Letty folytatta.
- Például a tiédben sem lehet olvasni. Ezt már régen észrevettük. Te egy kivételesen erős szuperhős vagy, így a gondolkodásodban nem tudunk olvasni, de te tudsz a miénkben. Legalábbis mostantól. – elég bonyolultnak hangzott, de csak megértem valamikor.
- Oké, kezdem érteni… - válaszoltam neki, de igazából szinte semmit nem értettem belőle. Tehát az én elmémben nem tudnak olvasni, sem ők, sem mások. Ezért nem kaptak rajta múltkor, amikor hazudtam a késésemről Sofy-nak (ő is gondolatolvasó)!
- „Ő az első, aki tud olvasni az elménkben… akkor tényleg ő a jóslat!” – hallottam meg Lia gondolatát.
- „Nagyon valószínű. De akkor óvatosan a gondolatainkkal!” – válaszolta neki Letty. Ezt hogy értik? Van valami titkolni valójuk előttem? Először Pete, most meg ők! Ez a gondolatolvasás talán nem is olyan jó, mint amilyennek elsőre hiszi az ember. Vajon kiről tudok még meg ilyen dolgokat?
- Na, de a lényeg. Te most együtt vagy Pete-el? – zökkentett ki Rose.
- Öhmm… igen – válaszoltam félénken. Persze először ők is kissé meglepődtek, de nem gondoltak semmire. Tényleg óvatosak lesznek ezen túl a közelemben!
- Wow! Ilyen gyorsan? Hisz még szinte nem is ismeritek egymást! – mondta Zoe, és igaza volt. Nekem is túl gyors volt, ha esetleg még nem írtam le elégszer.
- Tudom, de… hát... így alakult – vonogattam a vállam, és magamban hálát adtam nekik, hogy nem kérdeztek többet csak elismerően néztek rám.
Meghallottam a becsöngőt, így többet nem beszéltünk.
A következő szünetben inkább Nad-ékhez mentem, mielőtt megint kérdezősködnének Lia-ék.
- Sziasztok! – köszöntem Nad-nak és a mellette álló Christy-nek.
- Szia – mondta Nad, Christy meg csak biccentett. – Hogy is áll Pete-el a dolog?
Neki is elmondtam ugyanazt, mint tegnap Grace-nek. Persze nem olyan részletesen, csak a lényeget.
- „Ez gyors volt!” – gondolta.
- Tudom, szerintem is.
- Te… te olvasol a gondolataimban? „Mióta tudja mire gondolok?” – csodálkozott, és Christy is társult hozzá.
- Igen, ma reggel óta – meséltem nekik is, kissé unottan. Nem az ő hibájuk, de már untam ezt a kérdést, annyiszor tették fel.
- Ez…
- Tudom, fantasztikus. De váltsunk témát, kérlek! – kértem, és ő beleegyezett. Christy feltűnően csöndes volt.
- Mi a baj? – kérdeztem tőle kedvesen. Láttam rajta, hogy nem igazán akarja nekem elárulni.
- Semmi. „Vajon mi?!” – nézett rám üres tekintettel. – „Racheal, ha esetleg nem tudná. Ja, persze, hogy nem, mivel a kis kebel barátja!”
- Mit csinált Racheal? – kérdeztem tőle ugyanúgy. Kissé meglepődött, de rögtön eszébe jutott, hogy mire vagyok képes.
- Hát… ugyanazt, mint máskor. Odajött hozzám, és megdicsérte ruhám, aztán meg tök jól elbeszélgettünk.
- Igen?
- Majd mikor elment, elhordott mindennek Sofy-éknak. Kibeszélt, az az álnok kétszínű kígyó! Nad hallotta és úgy tudtam meg – ez tényleg eléggé szörnyűnek hangzott, bár azt hittem nagyobb a baj. Próbáltam nyugtatgatni, nem sok sikerrel. Becsöngettek, így muszáj volt órára menni.
Ebédszünetben Katy-ék integettek, hogy üljek le hozzájuk, de mikor megpillantottam mellettük Racheal-t elment tőlük a kedvem. Inkább leültem Pete-hez, mert ő egyedül volt.
- Szia – köszöntem.
- Szia – mosolygott ő is. – Van kedved elmenni ma valahova?
- Öhmm… nem is tudom… inkább gyere te át hozzánk – jutott eszembe.
- Oké, nekem megfelel – megbeszéltük, hogy hatra átjön. Leesett a villám, és mikor lehajoltam érte kilógott a láncom (mindennap hordani szoktam a pólóm alatt), amit Pete is észrevett.
- Az meg mi? „Hol szerezte?!” – kérdezte ámuldozó szemekkel. Furcsán ideges volt a hangszíne.
- Ez? A Főnix-medál. A szüleimtől kaptam szülinapomra, állítólag Gwen-é volt, az első szuperhősé – meséltem, de arcán úgy láttam, már ismerte a történetet.
- Igen, tudom. De, ha nálad van a Főnix-medál, akkor te vagy Gwendolyn utolsó leszármazottja? Te vagy a jóslat?
- Eléggé úgy tűnik… miért? – kérdeztem, mert zavart az ellenszenve.
- Semmi… mindegy – mondta és feltűnően halk lett ezek után. Miért változott meg? Mi baja? Talán… Á az lehetetlen!
- Akkor majd hatkor – köszönt és elment az asztaltól. Délután már csak egy órám volt, aztán hazamentem.
Megcsináltam a házim, gyakoroltam az eddig megtanult szuperképességeim. Majd fél hat körül csöngettek.
Pete lesz az!
Gondoltam, és kinyitottam az ajtót.
Hát, marhára nem Pete volt az. Egy férfi állt az ajtó előtt, baseball sapkában, az arcát nem láttam.
- May Stich? – kérdezte, a hangja mély volt és érdes.
- Igen. Miben segíthetek?
- Maga? Semmiben… - válaszolta és kajánul elmosolyodott. Ekkor megéreztem, hogy valamit a számra szorít. Csípő szaga volt, amit az elmém nem bírt elviselni. A lábaim összerogytak és én tehetetlenül hullottam le a földre.

4 megjegyzés:

  1. Úristen! Neeee!!!!
    Amúgy szia! :) Ma találtam rá a blogodra, és asszem új kedvencet avatok! Nagyon jó az alapsztori, de ahogy megírod, attól lesz FANTASZTIKUS! Az egész úgy ahogy van tökéletes.
    Nagyon tetszik ennek a vége (tulajdonképpen az egész részt imádom), legalább van min izgulni! :) Nekem ez a Pete gyerek (most már) nem annyira szimpi. Szerintem ő, meg az ikrek állnak a mögött, hogy May-t megtalálták. Remélem nem lesz baja, hanem mondjuk megjelenik egy új szuperereje. Egyébként nagyon tetszik May neve! Mindig imádtam az olyan szereplőket, akiknek egy hónap a neve. :)
    Lécci siess a kövivel! :) Nagyon várom.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia:) Először is köszönöm, hogy ennyire tetszik! Jó helyen keresgélsz azt kell, hogy mondjam... de inkább nem árulok el többet! :D Sietek vele, és szerintem még a héten felteszem az új részt! :D
      Mellesleg Boldog Bolondok Napját! :D
      xx

      Törlés
    2. Köszi! Neked is! Az a vicces, hogy április elseje nekem nem csak Bolondok napja, hanem a szülinapom is. :)

      Törlés
    3. Hát, akkor Boldog Bolondos Szülinapot! :D A szülinapod alkalmából, holnapra hozok új részt..;)):DD

      Törlés