Sziasztok! :D
Előbbre ígértem, de sajnos nem tudtam betartani. Bocsánat!
Valószínűleg most hamarabb hozom a részeket, mert a suli kezd könnyebb lenni.
Na, de nem "locsogok" tovább, itt egy újabb rész. Eseménydúsabb,
mint a többi, és remélem tetszeni fog!
Ha esetleg úgy érzitek el van sietve, akkor szólok az direkt van! ;))
Majd kiderül a későbbi részekben, hogy miért... de nem árulok el többet.
Olvassátok és élvezzétek! Véleményeket várok!
xx
~--------------------------------------------------------------~
Nem tudom mennyi idő telt el, de nem is érdekelt. Csak élveztem, ahogy ajkai az ajkaimat érintik. A csókjától elkábultam. Nem sok fiúval csókolóztam, de eddig messze ő volt a legjobb. Végül zihálva váltunk szét. Én zavartan néztem rá, és valószínűleg újra elpirultam, mert könnyed mosollyal fürkészte az arcom.
- Most miért pirultál el? – nevetett. – Félsz, hogy nem csókolsz
jól?
- Hülye… - löktem meg a vállát, és én is nevettem. Majd egy
kissé elkomolyodva kérdeztem meg: – Akkor most együtt vagyunk?
- Hát… szeretnéd? – húzta fel mosolyogva a szemöldökét. Persze
ez egyértelműen költői kérdés volt.
- Még kérdezed? – nevettem el magam újra, és válasz helyett egy
újabb csókkal jutalmaztam.
- Akkor holnap találkozunk, barátnőm – kacsintott nevetve, majd
kiszállt az autóból. Én a szememet forgattam, és egy intéssel elbúcsúztam. Nem
messze laktam Pete-től így hamar hazaértem.
Azért furcsa, mennyire gyorsan történt velem mindez. Normális
esetben legalább 1 hónapig tart körülbelül mire összejövök valakivel. Most meg
3 napig tartott. Nagyon is furcsa, de inkább nem izgattam magam miatta.
Egy óriási mosollyal léptem be a bejárati ajtón, mobilommal a
kezemben.
Nem volt még itthon senki, ezért rögtön felszaladtam a szobámba,
és tárcsáztam Grace-t.
- Jóóóóó hír! – üvöltöttem a telefonba.
- Au! Mi olyan jó, hogy ki kell hozzá lukasztani a dobhártyámat?
– gúnyolódott.
- Emlékszel Pete-re? Tudod, akiről beszéltem!
- Igen. Tényleg neki mi a szuperereje?
- Jaj, azzal ne foglalkozz már! A lényeg, hogy új barátnője van!
- És az neked miért olyan jó hír? Hisz így nincs esélyed nála…
- Grace, de sötét vagy! Pete új barátnője épp veled beszél
telefonon!
- Jaa! ÚRISTEN! – üvöltött már ő is a telefonba, hogy a
dobhártyám is kiszakadt.
- Tudom! – kiáltottam neki vissza.
- Mesélj el mindent! Hogy történt? Mikor?
- Majd később gyere át, ezt hosszú lenne telefonba.
- Igazad van, akkor 1 óra múlva?
- 1 óra múlva! Szia!
- Szia! – mondta, és letette a telefont. Hátradőltem az ágyamra,
és elmerengtem a mai napon történtekről. Gyors volt, az biztos. Talán kissé túl
gyors is nekem. Miért csókolt meg akkor? Hisz szinte nem is ismer. Vagy higgyek
a „szerelem első látásra” dologban? Nem is tudom. Bár mondjuk itt elég
valószínű, legalábbis az én szemszögemből. Még sosem voltam szerelmes. Mármint,
volt már barátom, de igazán szerelmes még nem voltam.
Eddig, mert
most szerelmes vagyok. Legalábbis szerintem ilyen érzés a szerelem.
Nagy nehezen föltápászkodtam, és elkezdtem megírni a házimat.
Muszáj volt, mert, ha Grace átjön, nem tudom megcsinálni, és hallgathatom,
ahogy anya kiabál nekem, hogy „miért nem csináltad meg blablabla”.
Épp befejeztem mikor meghallottam a csengőt. Megjött Grace.
Lementem és kinyitottam az ajtót. Visongva lépett be az ajtón.
- Mindent el kell mesélned! – kiáltozott. Boldogabb volt, mint
én.
- Jól van – nyugtatgattam, majd elmeséltem neki mindent szó
szerint. Épp Pete arcát elemeztük mikor megcsókolt, amikor Anya hazaért. Így
elszaladt az idő? Már 2 órája beszélgettünk. Elköszönt, és elment.
Aznap nem voltam éhes, így nem vacsoráztam. Olyan eseménydús nap
volt, hogy hamar lefeküdtem aludni.
Fájt az oldalam. Kinyitottam a szemem, de nem az ágyamban
feküdtem, hanem a földön. Mármint egy erdő közepén lévő tisztáson. Körbe
néztem, és megpillantottam Gwen-t közel hozzám egy farönkön ülve. Egy szép
régimódi sötétkék ruha volt rajta, derekán arany övvel. Haja félig felfogva,
félig kontyba volt. Most nem kevertem össze őt magammal, mert tanultam az első
esetből.
- Végre felébredtél – szólalt meg. Először hallottam a hangját,
lágy és simogató volt. Anyára emlékeztetett, csak fiatalabb korában. Ugyanolyan
bölcs volt, habár alig múlt el 17 éves.
- Hol vagyok? – ültem fel. Felesleges volt megkérdeznem, hogy ki
ő, hisz már tudtam.
- Hát nem ismered fel ezt a helyet? Gondolkozz csak! – unszolt.
Még egyszer körülnéztem. Az erdő, a tisztás! Ide jártunk ki anyával
kiskoromban. Mindig mesélt itt a régi időkről, de én csak meséknek tartottam
őket. Már nem is emlékszem miről mesélt, olyan régen történt.
- Na, látom eszedbe jutott, de gondolom, anyukád meséire nem
emlékszel. Igazam van? – mintha a gondolataimban olvasott volna. Ja, hát
persze! Hisz ő gondolatolvasó! Bólintottam és ő folytatta.
- Azért hívtalak ide, mert valami fontosat kell neked
elmondanom… - kezdte, de félbe szakítottam.
- Várj. Előtte én szeretnék kérdezni tőled pár eléggé fontos
dolgot.
- Rendben. Mi lenne az első? – tudtam, hogy tud olvasni a
gondolataimban. De azért hagyta, hogy feltegyem őket, ami kedves volt tőle. Fölösleges
volt sokat gondolkodnom a kérdéseken, mert már előre kitaláltam őket.
- Én vagyok a jóslat? Vagyis nekem szól?
- Azt hiszem, erre már tudod a választ. Tegyél fel másikat.
- Tehát, nekem szól a jóslat. De nekem nincs olyan nagy
hatalmam, mint ahogy írod…
- May. Te hatalmasabb vagy, mint gondolod. Sokkal több erő
rejlik benned! Gyakorold csak otthon azokat a képességeket, amiket a többiek
tudnak, és meglátod mire vagy képes igazából! – elgondolkodtam a szavain. Nem
szóltam semmit, inkább rögtön új kérdéssel álltam elő.
- Miért azt írtad, hogy én vagyok az utolsó leszármazottad?
- Mert te vagy az utolsó.
- Nem igaz! A testvéreimet nem számítod a „leszármazottaidnak”?
– kezdtem ideges lenni, mert úgy hangzott „kitúrja” őket a családomból.
- Lara-ra és Kyle-ra gondolsz? Ők nem a testvéreid.
- De igen! – mégis mi az, hogy nem a testvéreim?! Persze, hogy
azok! Összevissza beszél!
- May. Ők nem a testvéreid, maximum a féltestvérei, mivel…
- Milyen féltestvéreim? Viccelsz? Ugyanazoktól a szülőktől
vannak, mint én!
- Nem, dehogyis! Neked nem Robert az apád, – igen így hívták az
apukámat, mert Ő az apukám akármit is állít Gwen! – az igazi apukádat 16 évvel
ezelőtt ölte meg egy...
- Hazudsz! – kiabáltam, és éreztem, ahogy folynak le a könnyeim
az arcomon. Túl komolyan mondta, ezért kezdtem elhinni. Letérdeltem és a
kezembe temettem az arcom, miközben ugyanazt suttogtam, inkább magamnak, mint
neki. – Hazu-udsz…
- Nem, May, nem hazudok. Tudnod kell az igazságot, ha már
anyukád nem mondta el. Az igazi apukád volt William Hapers, akit Ezrolda ölt
meg, egy gonosz szuperhős… na… shh… ne sírj! – simogatta a hátamat, de én nem
nyugodtam meg tőle. Így kellet megtudnom? Gwen-től? Ha igazat mond egyáltalán!
Anya miért nem tudta elmondani? Hazudik nekem, egyfolytában.
- Miért? Mi-iért ölte meg? – csak épphogy ki tudtam mondani,
annyira sírtam.
- Nem mondhatom el. Nincs még itt az ideje, most sokkal
fontosabb dolog miatt vagyok itt.
- Fontosabb, mint az apám?
- Igen. May nagyon figyelj rám! Már nincs sok időm - láttam,
hogy teste kezd halványodni. – Nagy veszélyben vagy, KÉRLEK messzire kerüld el…
Nem tudta befejezni, pedig nagyon fontosnak hangzott. Kit
kerüljek el? A „kérlek” szót nagyon hangsúlyozta. Talán közel áll hozzám a
gonosz?
Nem volt időm többet gondolkodni, mert hirtelen minden nagyon
fényes lett. Muszáj volt becsuknom a szemem. Mikor kinyitottam már újra az
ágyamban feküdtem. Megérintettem az arcom. Igen, könnyekkel áztatott volt,
tehát tényleg sírtam. És tényleg nem Robert az apám. Nem ezt most elfelejtem.
Nem akarok még több szenvedést okozni magamnak, azzal, hogy az „igazi” apukámon
gondolkoztam.
Az óra reggel 6 óra 13 percet mutatott. Letöröltem a könnyeimet,
felkeltem, és felöltöztem. Már nem tudtam volna visszaaludni ezek után.
Lementem megnézni hátha van valami reggelire. Tegnapi vacsoráról
anya félretett nekem sült húst, rizzsel. Megmelegítettem a mikróban, és
lassanként falatoztam.
Mire megettem már fél nyolc volt. Jó mondjuk közbe még
bekapcsoltam a tévét. Még másfél óra van suliig.
Mit
csináljak?
Mivel más nem jutott eszembe, ezért elkezdtem gyakorolni a
láthatatlanná változást. Eszembe jutott mit mondott Gwen.
„Gyakorold
csak otthon azokat a képességeket, amiket a többiek tudnak, és meglátod mire
vagy képes igazából!”
Oké, akkor most a többiekét is gyakorlom. Mivel kezdjem? Megvan!
Dan tudott utazni az időben, sőt vissza is tudta pörgetni azt. Ezt megpróbálom.
Hova akarok visszamenni az időben? Mondjuk, legyen a tegnap, mikor megcsókolt
Pete. Erősen koncentráltam. Fura érzés volt a hasamban, és hirtelen körülöttem
elkezdett forogni a szoba.
Amikor megállt semmi különöset nem láttam, csak a nap sütött
jobban be az ablakomon. Kinéztem rajta, és megláttam magamat, ahogy Pete-el
csókolózok éppen.
Teljesen elpirultam. Tehát így nézek ki, elpirulás közben! Most
már legalább tudom.
Nem tartott sokáig mert megint érezni
kezdtem a hasamban ugyanazt a fura érzést, mint mikor ide kerültem. Még nem
tudom ezek szerint még sokáig megtartani ezt a képességet.
Rendben most jöhet egy másik képesség.
Gondolatolvasás! Ó, azt még nem tudom, mert mindenki alszik, és nincs kin
„gyakorolni”. Akkor nézzünk egy másikat. Repülni mindig is szerettem volna. Már
épp ezt akartam gyakorolni, mikor anya benézett a szobámba.
-Ó, te már ébren vagy? Épp fel akartalak
kelteni, hogy elkésel – mondta, majd kiment. Már negyed kilenc volt. Mielőtt
elindulok, még kipróbálom a gondolatolvasást.
Le akartam sétálni a lépcsőn, mikor eszembe
jutott, hogy tudok teleportálni. Olyan ritkán használom ezt a képességemet, így
gondoltam, inkább így megyek le. A lépcső aljára teleportáltam, mert nem
akartam, hogy a többiek szívrohamot kapjanak. Apa, vagyis Robert kapott is.
- Reggelt – köszöntem neki semleges arccal.
Eszembe jutott, mit mondott Gwen. „Neked
nem Robert az apád…”.
- Jaj, kicsim ezt többet ne csináld! A
szívroham jött rám! – mondta, miközben a mellkasát fogta.
- Hát, valamikor gyakorolnom is kell, nem
igaz? – kérdeztem tőle, de mielőtt válaszolhatott volna bementem a konyhába.
Anya szokás szerint a sütő előtt állt és palacsintát sütött. Na, anya
híres-neves palacsintáját nem lehet kihagyni. Leültem a pulthoz, és elvettem
két darabot. Közben anyára néztem és koncentráltam arra, hogy mire gondol.
- „Ma el kell mennem bevásárolni, már
elfogyott a liszt, a cukor és tej is kéne.” – hallottam, de anya szája nem
mozdult. Ezek szerint sikerrel jártam! Most ránéztem a húgomra, aki Mr.
Hoppszi-t etette éppen.
- „Hülye Sophie! Majd én megmutatom neki,
hogy Mr. Hoppszi is van olyan jó, mint az ő Brummi-ja!” – aranyos. Sophie az
egyik óvodatársa volt, vagyis igazából a legjobb barátnője. Hát, most
elgondolkodtam, hogy ez igaz-e.
A gondolatolvasást nagyon könnyű irányítani.
Már csak ránézek valakire, és olvasok a gondolataiban!
Miután végeztem, elindultam a suliba. Kocsival
mentem, teleportálás helyett, mert valamire az autómat is használni kell.
Az iskola előtt Pete várt rám.
-„Tudtam, hogy most ér be”- hallottam.
Köszönésképp egy csókot leheltem ajkaira.
- Honnan? – kérdeztem tőle.
- Mi? – nézett rám értetlen tekintettel.
- Honnan tudtad, hogy most jövök?
- Te honnan tudod, hogy erre gondoltam?
- Hát, tudod már gondolatolvasó is vagyok…
- pirultam el, mire csak mosolygott. – Most miért mosolyogsz?
- Aranyos vagy, amikor elpirulsz. „Mióta
tud olvasni a gondolatokban?” – mosolygott még mindig. A szemében láttam az
értetlenséget, ahogy hallottam a gondolataiban is.
- Csak ma reggel óta, nyugi – nevettem el
magamat, és egy perc múlva már ő is röhögött.
- Akkor mostantól tudni fogod mire
gondolok? – kérdezte komoly arccal, mintha ez nagyon zavarná.
- Hát… nem tudom, amikor úgy akarom, akkor
igen…
- Rendben. „Remélem, azért nem mindig
akarja úgy…” – hallottam, és nagyon meglepődtem ezen. Rám nézett és láthatta,
hogy hallottam, amit gondolt.
- Bocsi… nem úgy értettem… - vakarta meg a
nyakát kínosan.
- Semmi baj… engem is zavarna, ha olvasnál
a gondolataimban… mármint nem úgy értem, hogy olyanra gondolok, ami téged
zavarna… csak… - kezdett egyre kínosabb lenni. Miket hordok össze? Csak
hebegek-habogok, mint egy idióta!
- Menjünk inkább órára, mielőtt kiderülnek
itt bizonyos „dolgok” – nevetett, mire én is elmosolyodtam. Hálás voltam, hogy
témát váltott.
- Igazad van – válaszoltam, és mire
beértünk a terembe pont csöngettek.
A szünetben Lia-ékkal beszélgettem.
- „Akkor most együtt járnak?”- hallottam Letty
gondolatait, és furcsa mód választ is kaptam rá, Rose fejéből.
- „Nem tudom, de nagyon úgy tűnik.”
- Ti tudtok egymással kommunikálni,
anélkül, hogy beszélnétek? – néztem rájuk döbbenten. Ők is döbbent
pillantásokat vetettek rám.
- Öhmm… igen… de te honnan tudod? –
kérdezte Letty.
- Hallottam a gondolataitokat.
- Azt hogyan? Először is, te nem vagy
gondolatolvasó. Másodszor, ha még az is lennél, csak kivételesen erős hatalmúak
tudják „fogni” a mi gondolatainkat… - magyarázta Zoe. Ezek szerint, mindenki
más „frekvenciát” használ, mikor gondolkodik? Mint valami rádióban.
- De igen gondolatolvasó is vagyok,
legalábbis reggel óta… - válaszoltam, mire ők összenéztek, majd újra rám
szegezték tekintetüket. – De, hogy értitek, hogy csak kivételesen erős
hatalmúak tudják „fogni” a ti gondolataitokat? Akkor mindenki valami „frekvenciát”
használ hozzá?
- Hát, végül is igen, – kezdte Lia. – de mi
nagyon... hogy is mondjam?... „magas” frekvencián gondolkodunk, ezért nem
tudnak olvasni a miénkben. Érted?
Bólintottam, és Letty folytatta.
- Például a tiédben sem lehet olvasni. Ezt
már régen észrevettük. Te egy kivételesen erős szuperhős vagy, így a
gondolkodásodban nem tudunk olvasni, de te tudsz a miénkben. Legalábbis
mostantól. – elég bonyolultnak hangzott, de csak megértem valamikor.
- Oké, kezdem érteni… - válaszoltam neki,
de igazából szinte semmit nem értettem belőle. Tehát az én elmémben nem tudnak
olvasni, sem ők, sem mások. Ezért nem kaptak rajta múltkor, amikor hazudtam a
késésemről Sofy-nak (ő is gondolatolvasó)!
- „Ő az első, aki tud olvasni az elménkben…
akkor tényleg ő a jóslat!” – hallottam meg Lia gondolatát.
- „Nagyon valószínű. De akkor óvatosan a
gondolatainkkal!” – válaszolta neki Letty. Ezt hogy értik? Van valami titkolni
valójuk előttem? Először Pete, most meg ők! Ez a gondolatolvasás talán nem is
olyan jó, mint amilyennek elsőre hiszi az ember. Vajon kiről tudok még meg
ilyen dolgokat?
- Na, de a lényeg. Te most együtt vagy
Pete-el? – zökkentett ki Rose.
- Öhmm… igen – válaszoltam félénken. Persze
először ők is kissé meglepődtek, de nem gondoltak semmire. Tényleg óvatosak
lesznek ezen túl a közelemben!
- Wow! Ilyen gyorsan? Hisz még szinte nem
is ismeritek egymást! – mondta Zoe, és igaza volt. Nekem is túl gyors volt, ha
esetleg még nem írtam le elégszer.
- Tudom, de… hát... így alakult –
vonogattam a vállam, és magamban hálát adtam nekik, hogy nem kérdeztek többet
csak elismerően néztek rám.
Meghallottam a becsöngőt, így többet nem
beszéltünk.
A következő szünetben inkább Nad-ékhez
mentem, mielőtt megint kérdezősködnének Lia-ék.
- Sziasztok! – köszöntem Nad-nak és a
mellette álló Christy-nek.
- Szia – mondta Nad, Christy meg csak
biccentett. – Hogy is áll Pete-el a dolog?
Neki is elmondtam ugyanazt, mint tegnap
Grace-nek. Persze nem olyan részletesen, csak a lényeget.
- „Ez gyors volt!” – gondolta.
- Tudom, szerintem is.
- Te… te olvasol a gondolataimban? „Mióta
tudja mire gondolok?” – csodálkozott, és Christy is társult hozzá.
- Igen, ma reggel óta – meséltem nekik is,
kissé unottan. Nem az ő hibájuk, de már untam ezt a kérdést, annyiszor tették
fel.
- Ez…
- Tudom, fantasztikus. De váltsunk témát,
kérlek! – kértem, és ő beleegyezett. Christy feltűnően csöndes volt.
- Mi a baj? – kérdeztem tőle kedvesen.
Láttam rajta, hogy nem igazán akarja nekem elárulni.
- Semmi. „Vajon mi?!” – nézett rám üres
tekintettel. – „Racheal, ha esetleg nem tudná. Ja, persze, hogy nem, mivel a
kis kebel barátja!”
- Mit csinált Racheal? – kérdeztem tőle
ugyanúgy. Kissé meglepődött, de rögtön eszébe jutott, hogy mire vagyok képes.
- Hát… ugyanazt, mint máskor. Odajött
hozzám, és megdicsérte ruhám, aztán meg tök jól elbeszélgettünk.
- Igen?
- Majd mikor elment, elhordott mindennek
Sofy-éknak. Kibeszélt, az az álnok kétszínű kígyó! Nad hallotta és úgy tudtam
meg – ez tényleg eléggé szörnyűnek hangzott, bár azt hittem nagyobb a baj.
Próbáltam nyugtatgatni, nem sok sikerrel. Becsöngettek, így muszáj volt órára
menni.
Ebédszünetben Katy-ék integettek, hogy
üljek le hozzájuk, de mikor megpillantottam mellettük Racheal-t elment tőlük a
kedvem. Inkább leültem Pete-hez, mert ő egyedül volt.
- Szia – köszöntem.
- Szia – mosolygott ő is. – Van kedved
elmenni ma valahova?
- Öhmm… nem is tudom… inkább gyere te át
hozzánk – jutott eszembe.
- Oké, nekem megfelel – megbeszéltük, hogy
hatra átjön. Leesett a villám, és mikor lehajoltam érte kilógott a láncom (mindennap
hordani szoktam a pólóm alatt), amit Pete is észrevett.
- Az meg mi? „Hol szerezte?!” – kérdezte ámuldozó
szemekkel. Furcsán ideges volt a hangszíne.
- Ez? A Főnix-medál. A szüleimtől kaptam
szülinapomra, állítólag Gwen-é volt, az első szuperhősé – meséltem, de arcán
úgy láttam, már ismerte a történetet.
- Igen, tudom. De, ha nálad van a Főnix-medál,
akkor te vagy Gwendolyn utolsó leszármazottja? Te vagy a jóslat?
- Eléggé úgy tűnik… miért? – kérdeztem,
mert zavart az ellenszenve.
- Semmi… mindegy – mondta és feltűnően halk
lett ezek után. Miért változott meg? Mi baja? Talán… Á az lehetetlen!
- Akkor majd hatkor – köszönt és elment az
asztaltól. Délután már csak egy órám volt, aztán hazamentem.
Megcsináltam a házim, gyakoroltam az eddig
megtanult szuperképességeim. Majd fél hat körül csöngettek.
Pete lesz az!
Gondoltam, és kinyitottam az ajtót.
Hát, marhára nem Pete volt az. Egy férfi
állt az ajtó előtt, baseball sapkában, az arcát nem láttam.
- May Stich? – kérdezte, a hangja mély volt és érdes.
- Igen. Miben segíthetek?
- Maga? Semmiben… - válaszolta és kajánul elmosolyodott. Ekkor
megéreztem, hogy valamit a számra szorít. Csípő szaga volt, amit az elmém nem
bírt elviselni. A lábaim összerogytak és én tehetetlenül hullottam le a földre.
Úristen! Neeee!!!!
VálaszTörlésAmúgy szia! :) Ma találtam rá a blogodra, és asszem új kedvencet avatok! Nagyon jó az alapsztori, de ahogy megírod, attól lesz FANTASZTIKUS! Az egész úgy ahogy van tökéletes.
Nagyon tetszik ennek a vége (tulajdonképpen az egész részt imádom), legalább van min izgulni! :) Nekem ez a Pete gyerek (most már) nem annyira szimpi. Szerintem ő, meg az ikrek állnak a mögött, hogy May-t megtalálták. Remélem nem lesz baja, hanem mondjuk megjelenik egy új szuperereje. Egyébként nagyon tetszik May neve! Mindig imádtam az olyan szereplőket, akiknek egy hónap a neve. :)
Lécci siess a kövivel! :) Nagyon várom.
Szia:) Először is köszönöm, hogy ennyire tetszik! Jó helyen keresgélsz azt kell, hogy mondjam... de inkább nem árulok el többet! :D Sietek vele, és szerintem még a héten felteszem az új részt! :D
TörlésMellesleg Boldog Bolondok Napját! :D
xx
Köszi! Neked is! Az a vicces, hogy április elseje nekem nem csak Bolondok napja, hanem a szülinapom is. :)
TörlésHát, akkor Boldog Bolondos Szülinapot! :D A szülinapod alkalmából, holnapra hozok új részt..;)):DD
Törlés