Sziasztok!
Tudom, tudom. Nagyon régen jelentkeztem, és írtam új részt. És
NAGYON szégyellem emiatt magam. Nem is keresek kifogásokat.
Igazából ez a fejezet már hetekkel ezelőtt kész volt, csak még
nem volt rendesen kidolgozva. Most finomítottam rajta. Remélem
tetszeni fog, és kárpótlom a hiányomat! További jó olvasást! :D
xx
~-----------------------------------------------------~
May! – hallottam meg egy lágy hangot, tudtam kihez tartozik.
- Mi történt? – kérdeztem, és lassan kinyitottam a szemem. Gwen
állt előttem, és az arcomba hajolt. Mögötte csak fehérséget láttam fényleni. –
Meghaltam?
- Dehogyis! És remélhetőleg egy darabig még nem is fogsz –
válaszolta kedvesen Gwen. Fel akartam kelni, de valami a földre szorított, így
tehetetlenül pislogtam fel rá.
- Hol vagyok?
- Most épp sehol. Figyelj May, fel kell ébredned! – rázott meg
finoman.
- De honnan ébredjek fel? Hisz már ébren vagyok!
- Nem vagy ébren, most csak álmodsz. Ha felébredsz, meg leszel
kötözve, – én kötözve?! Mégis miért? – nem fogsz tudni teleportálni, se
„átmenni” a kötélen! Bezártak egy különleges helyiségbe. Most pontosan azt kell
tenned, amit mondok, rendben?
Bólintottam, habár kissé furcsának hangzott.
- Amikor nem figyelnek, lézerrel vágd el a kötelet, de vigyázz a
kezedet ne égesd meg! Utána ejtsd le a földre, és változz láthatatlanná, majd
fuss el onnan, olyan gyorsan, ahogy csak bírsz! Értetted? Nem egy zseniális
terv, de beválhat, ha jól csinálod – átfutottam magamban, amiket mondott.
Lézer, kötél, láthatatlanná válás, és futás. Rendben, ez menni fog.
- Köszönöm – suttogtam, és ő kedvesen elmosolyodott, majd
kezdett elhalványodni.
- Vigyázz magadra May! Sokkal fontosabb vagy, mint hiszed! –
mondta, és eltűnt a fehér homályban.
Hirtelen elkezdett sajogni a fejem, a kezemet pedig valami
szorította. Kinyitottam a szemem, újra. Egy sötét pinceszerű helyiségben ültem,
kezem megkötözve az ölembe hullott. Pont, ahogy Gwen mondta.
Körülnéztem, de mindenhol sötétség volt. Lassan egy árny lépett
elő az egyik sarokból.
- Na, csakhogy felébredtél! – mondta nekem egy férfi, és a
hangjából ítélve mosolygott.
- Hol vagyok? És miért hoztak ide? – vágtam hozzá, bátornak akartam
tűnni, de csak valami hörgésféle jött ki a számból.
- Valahol, aranyom – lépett elő egy újabb férfi, akinek érdesebb
hangja volt.
- Ne szólítson „aranyomnak”! – kiáltottam. Mégis mit képzel, ki
ő? Engem nem lehet csak úgy le „aranyomozni”!
- Óhó. De kis vadócok vagyunk – mondta gúnyosan, és feloltották
a lámpát. Kissé hunyorogtam még a hirtelen fénytől. Rajtam kívül csak két férfi
volt jelen. Egy fiatalabb, kócos barna hajú, barna szemű. Egy bőrdzsekit
viselt, a kezén pedig tetoválás virított. Maximum 20-25 éves lehetett. Egész
helyes volt, de ez most nem számított. A másik idősebb volt nála. Borostás
arca, és vállig érő hajával úgy nézett ki, mint egy maffia. Valószínűleg az is
volt.
- Hiába próbálsz teleportálni, ez egy különleges szoba – mondta
az idősebbik, majd végig simította a fehérre meszelt falat. Néhol koszos foltok
borították, és a padló is erősen kopottas volt. Miért vagyok én itt?
- Miért hoztak ide? – kérdeztem felemelve a hangom.
- Hogy miért? Mert te egy különleges „szuperhős” vagy…
- Különleges?
- Talán nem ismered a jóslatot? – kérdezte a fiatal gúnyos
mosollyal. Leesett.
- És honnan tudjátok, hogy én vagyok a jóslat?
- Vannak forrásaink – nézett össze a kettő. Miféle forrásaik?
Kémkednek utánam? Vagy valamelyik osztálytársam lenne az? Nem! Inkább nem
akarom tudni… vagy mégis.
- Én Igor vagyok, ő pedig Larry – mondta nekem az idősebbik.
Igor és Larry? Hú, milyen „félelmetes” nevek. Ez a kész átverés? Elrabol engem
két idióta alak, akiket úgy hívnak, hogy Igor és Larry? Már a röhögés szélén
álltam.
- Mit röhögsz? – kezdett dühbe jönni Larry. Mit mondjak neki?
Hogy a nevükön? Soha.
- Semmin – válaszoltam, és próbáltam nagyon komoly képet vágni
hozzá.
- Maradj nyugton inkább. Mi kimegyünk megbeszélni valamit, te
meg maradj addig a helyeden! – mondta nekem szigorúan, majd a végén kissé
nevetett a saját poénján. Ha-ha. Nagyon vicces, „maradjak a helyemen”! Ő azt hiszi nincs esélyem a szabadulásra,
pedig van. Alábecsültek, de ennek most nagyon örülök.
Amint mind a ketten kimentek, nekikezdtem szétvágni a kötelet. Egyre
forróbb lett a szemem, és egy kis vörös fénycsóva lövellt ki belőle. Egyenesen
a kötelet céloztam a kezemen. Szétvágta, sőt még a kezemet is kicsit
megégettem. Joggal mondta Gwen, hogy vigyázzak rá. Mikor leesett a kötél,
kicsomóztam a lábamon lévőt, és láthatatlanná váltam. Felálltam és kilestem az
ajtón lévő kis ablakon. Szerencsémre senki nem volt a folyóson így
észrevétlenül ki tudtam surranni rajta.
Futottam, amilyen gyorsan csak tudtam. Egyre az járt a fejemben,
hogy:
gyorsabban, gyorsabban! Ennek eredménye képpen a lábaim tényleg gyorsabban
futottak, már szinte repültem.
Sikerült!
Gondoltam magamban, de ekkor valaminek neki ütköztem.
Csak legyen
egy oszlop!
Ismételgettem, de nem egy oszlop volt. Egy ismeretlen férfi állt
előttem, én pedig ismét látható voltam. Fránya láthatatlanság!
Ő is tetoválva volt, és ugyanoda tartott, ahonnan én jöttem.
Nagyszerű, még egy maffia!
- Hova, hova? – kérdezte gúnyosan, és erősen megmarkolta a
karomat.
- Hát csak…
- Erik, de jó, hogy elkaptad! Ez a kis fruska épp most akart
elszökni! – hallottam magam mögött Igor hangját. Eléggé ideges volt. A francba!
- Mégis ki ez? – kérdezte az, aki elfogott. Az a bizonyos Erik.
- Tudod. A „kiválasztott”! – mondta neki Igor. Milyen
kiválasztott? Engem kiválasztottak? Vagy mi van? Összezavarodtam.
- Ő testesíti meg a jóslatot? – Eriknek kitágult a szeme, de még
mindig erősen szorított. Ez már ismerősebben hangzott, mint a „kiválasztott”.
- Igen, de most inkább hozd vissza! – parancsolta Larry, eléggé
sürgetően. Erik megfordított, és elindult velem vissza, a börtönömbe. „Hurrá”!
- Te pedig, – kiabált oda nekem Igor. – ha még egyszer
elmerészelsz szökni, nem állok jót magamért. Ezt értsd úgy, hogy nem maradsz
egészen ép!
Ez egyre jobb. Egy őrült maffia ki akar nyírni. Nem érdekel,
akkor is megszököm! És nem állíthat meg. Nem tudja kivel kezdett. Bár lehet,
hogy én se tudom kivel kezdtem.
- Mozogj már! – kiáltott rám Erik, és erősen meglökött.
- Aú! – válaszoltam és annak reményében, hogy enyhül a fájdalom,
megdörzsöltem a vállam. Persze nem enyhült. Most mit tegyek? Meg van! Csak
gyorsan kell cselekednem.
- Azt akarod, hogy mozogjak gyorsabban? – kérdeztem vakmerően,
mert volt egy tervem. Egy egészen zseniális tervem, ami nagyon is egyszerű.
- Jól jönne – válaszolta, mit sem törődve pimaszságommal.
- Rendben, de – álltam meg. – könnyebb lesz nélküled!
Kiáltottam. És ekkor minden olyan gyorsan történt, hogy még most
is alig bírom felfogni. Ellöktem magamtól, és mielőtt még újra megragadott
volna, én teleportáltam.
Teleportáltam egy helyre. Egy helyre, amit nem ismertem, és csak
reméltem, hogy a házam közelében legyen.
A levegőbe érkeztem. Nem olyan magasra, de még így is pont elég
ügyesen ahhoz, hogy egy medencébe zuhanjak. Ez az én formám.
Kiszálltam a vízből, megtöröltem a szemem, és körül néztem. A
kert ismerős volt. A ház is ismerős volt.
De hisz én
itt lakok!
Állapítottam meg. A lámpa még égett a nappaliban, tehát még nem
lehet olyan késő. Odabandukoltam az ajtóhoz, és bementem. Minden szem rám
szegeződött, anya pedig rögtön odajött hozzám.
- Jaj, kincsem! Hol voltál? És miért vagy vizes? Annyira
aggódtunk – mondta, és összevissza ölelgetett, egyáltalán nem érdekelte, hogy
csurom vizes lesz ő is. Kicsit eltoltam magamtól, hogy tudjak válaszolni.
- Elrabolt valami pszichopata, a csatlósával együtt! – kezdtem
neki. – De mielőtt elmondanám, megszárítkozhatok?
- Persze, menjél csak! – mondta nekem, majd odaszólt a
kicsiknek, hogy már ideje lefeküdni. Hát igen, ők is virrasztottak anyáékkal.
Lassan felcsoszogtam a lépcsőn, és a szobámba érve csekkoltam az
időt. Éjfél múlt. Tehát több mint 6 órán át voltam elrabolva. Az nem sok.
Bementem a fürdőbe, levettem a vizes ruháim, majd
megtörülköztem, a hajamat pedig megszárítottam. Felvettem a hálóingemet, és
lesétáltam a lépcsőn.
Anya és apa még mindig a pultnál ültek, és rám vártak. Leültem
melléjük, elvettem a felém nyújtott forró csokit, és mesélni kezdtem.
Elmeséltem mindent. Ahogy elraboltak, Gwen-t, a beszélgetéseket, a szökésemet,
a landolásomat. Végig hallgattak, és egyszer sem szakítottak félbe, habár talán
örültem volna, ha megteszik. Mikor a „mesém” végére értem, anya és apa riadtan
néztek össze. Úgy tűnt valamit megbeszéltek, némán, szemkontaktussal, és csak
ők ketten tudták, hogy mit. Majd felém fordultak, és aggodalmas pillantásokkal
méregettek.
- Mostantól, nem mehetsz sehova, senkivel. Itthon maradsz,
biztonságban, és nem nyitod ki az ajtót senkinek! – kezdte anya. – Valamit majd
kitalálunk itthonra, addig is nagyon vigyázz mostantól magadra! Értetted?
- Igen. – bólintottam. Nem ellenkeztem, mert most kivételesen
egyetértettem velük.
- Az iskolába, és hazafelé én viszlek. – mondta apa, és én ismét
bólintottam. Sajnáltam, hogy ezen túl nem kísérhetett haza Pete.
És nem
csinálhat a kapu előtt mást is!
- Most pedig menj aludni. – utasítottak, és én eleget tettem a
kérésüknek. Éreztem, ahogy a szempilláim ólomsúlyúakká váltak. Vánszorogva
sétáltam fel a lépcsőn, és a legfelső lépcsőfokról visszafordulva suttogtam jó
éjszakát.
*Másnap*
Csütörtök. Már rég elmúlt 9 óra, de nem voltam iskolában. Anya
úgy gondolta, hogy a nagy „sokkhatás” miatt inkább ne menjek egy ideig suliba.
Igazából nem ért akkora sokk, de anya hajthatatlan volt.
A délelőtt lassan telt el. Csak járkáltam a házban, unott
fejjel, mint egy zombi.
Végre valahára délután lett, az iskola vége. Nad felhívott és
megkérdezte mi bajom. Először ódzkodtam attól, hogy elmondjam neki mi történt,
de hát végül is ő nagyon jó barátnőm, és bármit megoszthatok vele. Legalábbis
reméltem.
- Ne akadj ki, kérlek.
- Oké, nem fogok. Bár most eléggé kíváncsivá tettél.
- Elraboltak.
- HOGY MI VAN?! – erre számítottam.
- Tegnap… - mondtam tovább, higgadtan, ami engem is meglepett.
- Hogyan? – kérdezte, még mindig ugyanolyan feszültséggel és
ijedtséggel a hangjában. Elmondtam neki mindent, kivéve a Gwen-es álmomat,
arról nem kell tudnia. Sőt nem is szabad.
Egy kisebb sokkot kapott, miközben meséltem. Többször is félbe
szakított, és hitetlenkedő kérdéseket tett fel. Már egy órája beszélgethettünk.
- Nagyon rossz volt? – kérdezte hirtelen. Először nem is tudtam,
hogy mit válaszoljak. Hogy rossz volt-e? Hát, igen. Ez egyértelmű. De ugyanakkor
tanulságos, persze én se értem, miért.
- Igen. De lehetett volna rosszabb is. – feleltem. Majd
elköszöntünk, és letettem a telefont. Négy nem fogadott hívásom volt. Egy
anyától, három pedig Pete-től. Anya időközben már hazaért, ezért visszahívtam
Pete-t.
- Halló? – hallottam meg. Valahogy megnyugtatott, hogy hallottam
a hangját.
- Szia. – szóltam bele a kagylóba.
- May? Szia, mi történt veled? Miért nem voltál suliba? –
aranyos volt, ahogyan aggódott értem.
- Adódtak kisebb gondjaim.
- Gondjaid? – nevetett fel. – Miféle gondjaid?
- Elraboltak… - kezdtem.
- Aha. Na, de most komolyan.
- Ez az igazság! Tegnap elrabolt valami őrült, és bezárt egy…
egy… valahova! – kicsit kiakasztott, hogy nem hitt nekem, bár tényleg nem
hangzott valami hihető sztorinak.
- Totál komolyan mondod? – kérdezte, kevésbé vidáman.
- Miért hazudnék ilyesmit?
- ÚRISTEN. –meglepettséget hallottam a hangján, nem aggodalmat. Olyasmi
meglepettséget, ami olyankor tör az emberre, amikor hamarabb történik valami a
vártnál.
- Tudom. – mondtam, majd elmeséltem neki mindent, kivéve Gwen-t,
természetesen. Ő, Nadine-al ellentétben, csendben végig hallgatott, és csak
utána szólalt meg.
- Ez szörnyű… - ennyit tudott mondani. Nem kérdezte, hogy már
jól vagyok-e. Nem kérdezte milyen volt. Semmit nem kérdezett. Kínos csend
borult ránk, ami engem egyre jobban kiakasztott. Ő szólalt meg előbb.
- Sajnálom, de mennem kell. – nem hiszem el! – Szia.
Ennyit mondott, és mielőtt megszólalhattam volna, ő letette a
telefont. Ez mi volt? Úgy éreztem tud valamit. Valamit, aminek köze volt az
elrablásomhoz. És ez fájt.
Mit tudhat? Vagy inkább miről?
Egyre több összeesküvő elméletet gyártott az agyam. Egy részem
nem hitte el.
Pete nem
tenne ilyet! Nem, ő nem!
Egyre jobban hangoztattam, míg már valamennyire el is hittem.
Majd inkább félretettem, nem foglalkoztam vele, mert nem volt értelme. Csak
önmagamat zavarom össze ezzel.
*Hétfő*
Pénteken még nem mentem iskolába. Aznap beszéltem még Nad-el, és
elmondtam neki a Pete-s dolgot. Persze ő is rögtön ellenkezett, hogy biztos
csak nem bírta elviselni a gondolatát annak, hogy engem elraboltak. És ezért
viselkedett így. De nem hittem neki, mert ő nem hallotta a beszélgetésünket.
Mindegy, azért inkább nem zaklattam tovább ezzel.
A hétvégém ugyanolyan unalmasan telt el, mint a Csütörtöki, és
Pénteki napom. Megcsináltam a leckémet, és egyre többet agyaltam Pete-n.
De most nem azért, mert annyira szerelmes voltam belé. Nem.
Hétfőn végre mehettem iskolába.
Izgatottan keltem ki az ágyamból. Lezuhanyoztam, és felöltöztem.
A reggelit kihagytam, hogy apával együtt mehessek suliba.
Apa letett az iskola előtt, ahol Pete várt rám. Vettem egy mély
levegőt, és kiszálltam az autóból. Pete mellé érve egy pillanatra megálltam, de
mielőtt megszólalhatott volna, én kissé indulatosan kikerültem, és berohantam
az épületbe.
Amint az osztályteremhez értem, idegesen ledobtam a táskám a padomra.
Majd megfordultam, és a szememmel Nadine-t kerestem.
Őt nem láttam, de valaki mást igen.
A folyosóra kiérve elállt a lélegzetem. A szívem pedig kihagyott
egy ütemet. Ott állt, lazán a szekrényekhez dőlve. Fekete haja tincsekben
hullott a homlokába. Szája félmosolyra nyílt, miközben Dan-el, és Alex-el
beszélgetett. A szeme pedig lehetetlenül kék volt.
Ha azt hittem Pete jól nézett ki, hát őt szavakkal le se tudtam
volna írni. Eddig úgy gondoltam ilyen szép emberek, csak filmekben léteznek.
Hát, ebből látszik, hogy tévedtem.
Szerencsére megláttam Nadine-t a radiátoroknál, Christy-vel
beszélgetni. Sietősen odamentem hozzájuk.
- Nad! Az ott – mutattam a félistenre. – kicsoda?
- Ő? Ő ott Will Groupe.