2014. február 23., vasárnap

3. fejezet: A Super High School

Ma van a nagy nap. Gyorsan felkeltem, és felöltöztem. A fürdőszobában még egyszer megnéztem magam. Biztos akartam lenni benne, hogy nem változott-e vissza a szemem színe. Tudom ez hülyeség, de ha csak tegnapelőtt lett ilyen a szemem, akkor nem árt az óvatosság. Szerencsére nem változott semmi.
Lementem. Anya már a reggelit készítette.
- Jó reggelt May! – köszöntött Lara, és szokása szerint, most is ott ült a kezében Hoppszi úr. Odamentem és arcon pusziltam.
- Neked is jó reggelt! – ahhoz képest, hogy egy teljesen új iskolába megyek, ráadásul tegnap kiderült, hogy szuper képességem van, egész jó kedvem volt. Kyle már nem volt az asztalnál, korán reggel volt fociedzése.
- Edd meg a reggelid és utána indulhatunk az új sulidba! – szólt oda nekem anya, és kacsintott egyet.
- Rendben – leültem Lara mellé az asztalhoz és megettem a müzlimet.
Reggeli után anya kocsijával elvittük Lara-t az iskolájába, aztán elmentünk a Super High School-ba. Most kivételesen nagyon izgultam. Vajon milyenek lehetnek? Biztos nagyon tapasztaltak, hisz már kiskoruk óta tisztában vannak képességeikkel. Nem úgy, mint én, a kezdő.
Egész hamar odaértünk. Kívülről teljesen átlagos középiskolának nézett ki. Hasonlított a mi sulinkra, ugyanolyan nagy vörös épület volt, de szebbek és nagyobbak voltak az ablakok, és normálisabbnak tűnt az udvara. Sőt, azok a gyerekek, akik a suli előtt álldogáltak is eléggé normálisnak tűntek. Legalábbis addig, amíg az egyik fiú tűzgömböt nem dobott a másikhoz, aki jéggel válaszolt rá. Igen, úgy látszik megérkeztünk. Kiszálltunk, és bementünk az iskolába. A folyosón mindenki engem és anyukámat bámulta, és mindenfélét sugdolóztak a másiknak.
Megálltunk az igazgatói előtt, és bementünk. Az igazgatónő fiatal volt, élénkvörös haját kontyba hordta, ami szerintem egyszerre öregített rajta, de ki is hangsúlyozta az arcát. Egy piros színű kosztümben volt.
- Üdvözlöm önöket! Én Miss Meteor vagyok, az iskola igazgatója.
– Üdv! Én Kelly Stich vagyok, ő meg itt a lányom, May. Szeretném beíratni az iskolába.
- Értem, először is itt vannak a papírok. Elmúlt már 16 éves?
- Igen, tegnap.
- Milyen elváltozást mutatott?
- A szeme, zöldeskék lett, gesztenyebarnából.
- Tessék?! – az igazgatónő pont úgy meghökkent, mint anya tegnap, csak ő nem sikoltott fel. – És milyen szuper képességgel rendelkezik?
- Épp ez az. Úgy látszik örökölte tőlem a falon átjárást, de ez túl egyszerűnek tűnik ekkora elváltozáshoz – úgy látszott én nem is kellek a beszélgetéshez. Csak ide-oda mozgattam a fejem anya és az igazgatónő között.
- Igen, értem mire céloz. De sebaj, majd itt kiderítjük. – majd felém fordult. – Üdvözöllek az iskolánkban! Amíg anyukád kitölti a papírokat, körbevezetlek.
Anya leült egy fotelre és elkezdte kitölteni a papírokat, addig mi kimentünk az igazgatóiból. Már senki nem volt a folyosókon, tehát gondolom becsöngettek az első órára. Bementünk egy óriási terembe. Volt ott egy színpadszerűség, rajta pedig egy vezérlőpult.
-Ez itt a Csarnok. Itt szoktuk levezényelni a vizsgákat. Mint látod, a vezérlőpult arra szolgál, hogy teszteljük a különböző képességű gyerekeket. Te is fogsz itt vizsgázni. A legközelebbi december elején lesz.
Körülnéztem még egyszer, aztán kimentünk. Megmutatta a legtöbb osztálytermet (volt egy pár különleges), a menzát, és végül az udvart. Az udvar hatalmas, volt ott kifutópálya (a repülni tudó gyerekeknek), és mindenféle. Végül visszamentünk az igazgatóiba. Anya addigra kitöltötte a papírokat, elköszönt tőlem és hazment. Odaadták a tankönyveimet, aztán Miss Meteor bekísért egy osztályterembe. Azt mondta, ez a legkülönlegesebb osztály az iskolában, és majd meglátjuk megállom-e a helyem itt. Rajtam kívül 24-en voltak az osztályban (ezt Miss Meteor mondta).
- Egy kis figyelmet kérek gyerekek! Bemutatom az új osztálytársatokat: May Stich. Legyetek vele kedvesek! – mondta, majd kiment a teremből. Leültem az ablak felöli sor 4. padjába. Mellettem egy sötétbarna hajú lány ült. Nem volt vékony, de kövérnek egyáltalán nem lehetne nevezni. Kedvesen mosolygott rám miközben helyet foglaltam. Neki is olyan szeplői voltak, mint Grace-nek, és erősen ki volt sminkelve.
- Szervusz, May! – köszönt a tanár, aki egy eléggé szimpatikus férfi volt. – Én vagyok a szuperhőstörténelem tanár, Mr. Super, és kérlek, ne röhögd ki a nevem. – Igazából eszem ágában se volt kiröhögni, már Miss Meteor-t is kezdtem megszokni, de úgy látszik, gyakran nevetik ki első hallásra a nevét.
- Szia! Én Katherine Prayer vagyok, de szólíts Katy-nek – súgta oda a mellettem ülő lány. Mikor ránéztem, akkor vettem észre a keskeny szőke csíkokat a hajában.
- Szia, neked is! Én May Stich vagyok, de szólíts May-nek – súgtam vissza neki. Nevetett a poénomon, és nevetés közben az arcán kis gödröcskék jelentek meg.
Jobban körül néztem az osztályban. Egész rendes társaságnak tűntek.  Előttem, egy világosbarna hajú fiú ült. Észrevettem, hogy itt sokkal több normálisan kinéző fiú van, mint az előző iskolámban.
Katy-vel nem tudtam beszélni többet az órán, de a szünetben megint beszélgetni kezdtünk.
- Elmúltál 16 éves?- kérdezte tőlem.
- Igen.
- És mid változott meg? Nekem szőke csíkok jelentek meg a hajamban.
- Kékeszöld lett a szemem.
- Kékből?
- Nem, barnából. – ő is ugyanúgy meghökkent, mint eddig mindenki.
- És mi a szupererőd? – szinte már számítottam rá, hogy rögtön ezt fogja kérdezni, ezért azonnal válaszolni tudtam.
- Át tudok menni a falakon. Anyukámtól örököltem, de ezt csak tegnap tudtam meg. Állítólag nem csak ez a szupererőm, hanem még valami más csak még nem jöttünk rá. Neked?
- Én is át tudok menni a falon! – de j, ezek szerint van kitől tanulnom az alapokat! - És át is látok rajta.
- De jó! Én nem látok át.
- Próbáltad már?
- Hát… nem – vallottam be, mert igazából nem is gondoltam arra, hogy át lehet a falakon látni, kipróbálni meg végképp nem jutott eszembe.
- Akkor próbáld meg, koncentrálj erősen!
A kérésére megpróbáltam, bár nem hittem, hogy sikerül. Mikor oda fordultam az egyik fal felé, és erősen koncentráltam, hirtelen a fal átlátszó lett és én megláttam mögötte a beszélgető diákokat! Katy várakozva tekintett rám.
- Sikerült! – mondtam neki.
- Akkor már nem vagyok egyedül! – mondta lelkesedéssel a hangjában, ekkor odajött hozzánk két lány. Az egyiknek vöröses haja volt, és sötét szeme. Nem nevezhető igazán szépnek hosszúkás orrával és kissé vasalódeszka alakjával. A másik szebb volt nála, szemüveges, és szintén barna hajú, ami szép kontrasztot alkotott sötétbarna szemével.
- Szia, te vagy May ugye? Én Sofia vagyok, de szólíts Sofy-nak – mutatkozott be a szemüveges. - Ő pedig – mutatott a vöröses hajúra. – Angela.
- De szólíts Angie-nek. – mondta nekem. Igazán kedvesek voltak. Ők is elkezdtek kérdezgetni rólam, és ugyanúgy meghökkentek a szememen. Aztán becsöngettek.
A következő óra után 1 órás ebédszünet volt. Anya nem csomagolt ebédet, hanem adott pénzt, hogy vegyek magamnak valamit. Hamburgert vettem és salátát. Majd leültem Katy-ékhez. Ott ült még az asztalnál egy szép szőke hajú lány, aki nagyon hasonlított Grace-re, csak a haja nem volt annyira világos, és épp egy másik lánnyal beszélgetett. A másiknak nagy csokoládészemei voltak, amit még jobban kihangsúlyozott vékonyabb arca és egyenes sötét haja.
Ők is bemutatkoztak. A szőkét Racheal-nek hívták, a barnát pedig Tracey-nek. Elkezdtek ők is kérdezgetni, mint eddig mindenki ebben az iskolában, de most én is kérdezgettem őket a szuperképességeikről. Sofy és Rach gondolatolvasók voltak, plusz Sofy tudott az állatokkal beszélni, Rach pedig látta a jövőt.
- Szóval azt is láttad, hogy jövök az osztályba? – kérdeztem.
- Igazából nem, csak azt láttam, hogy jön egy nagyon erős képességekkel rendelkező lány. Úgy látszik te vagy az.
- De nem rendelkezem nagyon erős képességekkel!
- Ezt még nem tudhatod – válaszolta sejtelmesen.
Angie szupererős volt, azt mondta a rekordja egy 10 tonnás teherautó, de tudna erősebbet is felemelni, ha lenne rá lehetősége. Én csak csodálkoztam, hisz az a lány nem volt annyira izmos! Tracey-nek volt szárnya, és a természetet tudta megnövelni 1 másodperc alatt.
Körbe mutatták az osztályt. A barna hajú fiút, aki előttem ült, Peter Nesh-nek hívták. Elég helyes volt, de egyelőre nem foglalkoztam a fiúkkal. Ráadásul egy tucat ugyanolyan helyes fiú járt az osztályomba!
Odajött hozzánk egy barna hajú, barna szemű fiú, leült Racheal mellé, és szájon csókolta.
- Ő Daniel Tunzan, Rach fiúja – súgta oda Tracey. Igen, ezt valahogy én is észrevettem. Racheal és Dan együtt elmentek az asztaltól. Közben ideült mellém egy nagyon szép lány. Fekete göndör haja volt, és zöldeskék szeme.
- Ő Leila Chamel – mutatta be Sofy.
- Sziasztok! Te vagy May, ugye?
- Igen. Te meg Leila Chamel.
- Pontosan. Hipnotizálni tudok embereket, és pajzsot vonni magam és társaim köré – igazából még meg se kérdeztem, hogy mi a szuperereje, de már mindegy volt. Abban a pillanatban valami bizsergést éreztem a fejemben, és akaratomon kívül felálltam. – Látod?
- Nagyon ügyes vagy! – ámuldoztam, de ezt már nem a hipnotizálás miatt mondtam. Visszaültem a helyemre, addig a többiek megmutatták, hogy kik ülnek a mellettünk lévő asztalnál. Pontosan 4-en ültek ott, egymás mellett. Amikor jobban megfigyeltem, észrevettem, hogy mind a négyen egyformán néztek ki, kivéve a szemük és a hajuk színét. Nagyon szépek voltak, nem gondoltam volna, hogy tényleg vannak ilyen szép emberek, természetesen a filmeken kívül.
- Ők a Corner-ikrek. Pontosan ugyanúgy néznek ki, kivéve a szemük és a hajuk színét. Bármilyen távolságból tudnak egymással kommunikálni, és látják is egymást bármilyen távolságra vannak is egymástól – mesélte Katy.
-  A barna hajú, sárga szeműt Violet-nek hívják. Alakváltoztató, és szuper nyúlékony a teste – mondta Sofy, és abban a pillanatban Violet elvett egy üdítőt a tőle 5 méterrel lévő asztalról, úgy, hogy fel sem állt.
- A világosvörös hajú, barna szemű neve Zoe. Ő mondjuk úgy, a négy elem „mestere”: tűz, víz, föld, levegő. De a földdel a legjobb a többit még fejleszti – folytatta. – Rosaline a hollófekete hajú és virító kék szemű. Ő tapssal vagy üvöltéssel hangrobbanást tud csinálni, és szuperhallása van. Végül az utolsó, a szőke hajú, zöld szemű Merliah. Ő a legerősebb közülük. Gondolatolvasó, és még tárgyakat is tud mozgatni az elméjével, ráadásul lézerszeme van.
- Igen ezek ők. Röviden Letty, Zoe, Rose és Lia – mutatott rájuk Tracey. – Nem csak a kinézetük egyforma, de a ruhájuk is.
Igen ezt már én is észrevettem. Épp a fiúkat akarták bemutatni nekem, amikor becsöngettek.
A Csarnokban volt óránk, teszt következett. Mindenkinek megnézték mennyit javult, és mit kell javítani még.
Tracey volt az első. Ügyesen bemutatta hogyan tudja növényeket fegyverként használni, de repülni most nem repült.
A következőt még nem ismertem, sötétszőkés haja volt, és kissé alacsony termete. Christine Bortess-nek hívták. Elektromos villámokat csalt elő a kezéből, mint ostort, és kettévágott velük egy elé helyezett farönköt.
A következő egy fiú volt, Marc Bounet, őt sem ismertem még. Tűzgolyókat lövellt ki. Ő volt az a reggeli srác, aki ilyen tűzgömböket dobált a másikhoz!
Ezután Leila volt, és az ikrek.
Majd egy nyomi srác jött. Peter Frasky, aki szupergyorsan futott.
Aztán William Group, aki hiányzott.
Thomas Houston volt a következő, ide-oda teleportált a teremben.
Angie jött. Majd Matthew Krown, aki láthatatlanná vált.
A következő Patrick Launberg, aki szintén alakváltoztató volt.
Peter Nesh, kicsivé zsugorodott, majd óriás lett, aztán sokszorozta magát. És én csak ámultam-bámultam eddig.
Utána egy duci srác jött, aki teljesen ártalmatlannak látszott, de aztán egy pillanat alatt kőemberré vált, és sebezhetetlen lett. Benjamin Ower-nek hívták.
Marcel Panan, volt az a srác, aki reggel a tűzre jéggel válaszolt, úgy tűnik ő és Marc legjobb haverok.
Jött Katy, aztán Sofy. Utánuk pedig Michael Standy aki úgy vonzotta a fémet, mint a mágnes, de hajlítani és mozgatni is tudta azokat.
Ezután én jöttem volna, de azt mondták majd a következő tesztnél mutassam be mit tudok, addig figyeljek. Figyeltem is.
Racheal után jött Alex Torn, aki repült, de nem volt szárnya, plusz ugyanúgy pajzsot tudott vonni maga köré, mint Leila.
Majd Rach fiúja jött Dan, aki megállította az időt, irányította és tudott benne utazni.
Végül az utolsó Nadine Vitas volt, aki vihart tudott csinálni, villámlással, hurrikánnal, és ha akarta, akkor köddel.
Ez után az óra után hazamentem, felhívtam Grace-t és mindent részletesen elmeséltem, ő meg nem tudott mit csinálni csak sikongatni. 
Iszonyú fáradt voltam, így korán lefeküdtem, és azzal a tudattal aludtam el, hogy holnap még egy izgalmas nap vár rám ebben a suliban!

2. fejezet: Én, mint szuperhős?!

Ledermedtem. Legszívesebben most is elájultam volna. Akkor eszméltem föl, mikor anya odanyújtott nekem megint egy pohár vizet. Úgy látszik közben kiment a konyhába és hozott egy újat.
Egy szót se szóltam, egyszerűen túl sok volt ez nekem. Eddig még átlagos lány voltam, erre, bumm, anyukám azt mondja nekem, hogy szuperhős vagyok vagy mi! Szuperhős?!  Dehogyis, még most is egy átlagos lány vagyok. Ez az egész „szemmegváltozósdi” biztos csak a serdülőkor vele járója. Te jó ég! Megőrültem?! Még hogy serdülőkori tünet! Nem erre nincs logikus magyarázat.
-Na tehát, mi is van ezzel a szuperhős dologgal? – egyszerűen neki szegeztem a kérdést. Nem számított rá, mert mélyen a gondolataiba merült, és kissé összerezzent.
-Tudod ezt akartam veled megbeszélni tegnap, de először Kyle zavart meg, aztán meg elaludtál. Ez a történet nagyon régen kezdődött. Most inkább nem is kezdek neki. A szemed azért változott meg, mert ez jelzi, hogy szuperképességekkel rendelkezel, bár ilyen mértékű elváltozást még nem tapasztaltam. Általában a szem vagy a haj színe változik meg, de mindig csak egy árnyalattal. Minél nagyobb mértékű az elváltozás, annál nagyobb szuperképességekkel rendelkezik valaki – egy kicsit hadart, nem is értettem nagyon sokat. Mi az, hogy szuperképességekkel rendelkezem?
- De szuperhősök nem léteznek! – kiáltottam, inkább magamnak, mint neki. Ő mért olyan biztos ebben az egészben?
- De igen, May. Szuperhősök, vagy fogalmazunk úgy, hogy szuperképességekkel rendelkező emberek, léteznek, csak eltitkolják képességeiket és átlagos emberként élnek köztünk – ez már aztán tényleg sok! Ne akarja már ezt beadni nekem. Még egy 5 éves se dőlne be neki.
- Honnan tudod?! – csattantam föl. Már eléggé dühös és ingerült voltam.
- Onnan, hogy…
- Igen?
- Én is ilyen ember vagyok.
Ledermedtem, megint. Ennek nincs semmi értelme! Először azt állítja, hogy én szuperhős vagyok, most meg már ő is az.
- Hogy érted ezt?
- Nekem is van szuperképességem.
- Ha! És mégis mi lenne az? – az előbbi mondatot gúnyosan mondtam ki, de nem érdekel. Még hogy szuperképessége! Felállt és elindult a fal felé, úgy nézett ki, mint aki mindjárt neki megy.
- Anya vigyázz, neki mész a fa…- nem ment neki. Átment a falon! Egyszerűen, mint egy szellem, csak úgy átsuhant rajta! Ez LEHETETLEN! Mielőtt még felfoghattam volna, hogy mi történt, anya vissza „suhant” a falon.
- Mi… hogyan… ez… ez nem lehet…- csak dadogni tudtam, ami nem csoda. Az anyám épp most ment át a falon! Tuti megőrültem!
- May nem őrültél meg! – most már a gondolataimban is olvas? Ez egyre rosszabb! -  Én tényleg átmentem a falon. Ez az én szuperképességem. Igaz én már kiskoromban is tudtam, hogy ez az.
- Neked is megváltozott valamid? – ha jól értettem, minden „szuperhősnek” megváltozik valamije 16 éves korában.
- Nekem a világosbarna hajam lett két árnyalattal sötétebb, vagyis ilyen – mutatott rá a hajára. Ekkor jutott eszembe egy lényeges dolog:
- És nekem milyen szuperképességem van? – de most komolyan. Ha tényleg nem őrültem meg, és igaz, amit anya mond, akkor nekem kell, hogy legyen valami „szuperképességem”.
- Nem tudom, de ha ennyire elváltozott a szemed színe, akkor nagyon erős képességekkel rendelkezel. Mondjuk, próbálj meg átmenni a falon, hátha sikerül.
- Rendben – mondtam, és nekiindultam az egyik narancssárgás falnak, de rögtön neki is ütköztem.
- Nem úgy! Mielőtt a falhoz érsz, gondolj arra, hogy egybeválsz vele. Így, nézd! – azzal megint átment a falon. Mikor ő csinálja, olyan egyszerűnek tűnik. Gondoltam én is megpróbálom újra. Lehunytam a szemem és erősen arra koncentráltam, hogy eggyé válok a fallal, akármennyire hangzott furcsának. Csak egy kis szellőt éreztem a bőrömön, és mikor kinyitottam a szemem a fal túloldalán voltam! Anya elérzékenyülve nézett rám.
- Nagyszerű kicsim!
- Öhmm… köszönöm?
- De nem lehet csak ennyi a szupererőd! Hiszen a szemed nagyon megváltozott! – épp most jöttem rá, hogy át tudok menni a falon, de ő máris ilyeneket motyog. Nem értettem miért nem elég neki az, amit eddig tudok. Hiszen ez se semmi!
- Na, mindegy. A lényeg, hogy van szupererőd – felém fordult. – Figyelj rám! Most, hogy kiderült nem vagy átlagos, másik iskolába kell járnod.
- Másikba?! – ezek szerint igaz, hogy mindenért valamilyen áldozatot kell hozni. Na, szép!
- Igen. A Super High School-ba. Itt megtanítják, hogyan használd képességedet, és talán rájönnek mért változott meg ennyire a szemed – Super High School? Nem tudom, a neve elég idiótán hangzik.
- És ott olyan gyerekek járnak, mint én?
- Igen, de mindegyiküknek más képességei vannak. Emlékszel a tegnapi osztályra a kiállításról? – bólintottam, hogy felejthetném el őket? – Ők is odajárnak, azért tűntek neked „különösnek”. Holnap kiíratlak az iskoládból. Ó, és boldog szülinapot!
- Köszi, anya! – a szülinapom! Időközben meg is feledkeztem róla.
Felmentem a szobámba, és mielőtt felhívtam volna Grace-t, eltűnődtem azon, milyen lehet egy ilyen suliba járni? Milyen szuperhősökről tanulni? Az én szempontomból elég furcsának hangzott. Eljátszottam a gondolattal, hogy „szuperhős” vagyok, aztán felhívtam Grace-t.
Először boldog szülinapot kívánt nekem, majd mikor elmondtam az egész szuperhősös dolgot sokkolta a hír, és nem akart hinni nekem. De aztán sikerült meggyőznöm. És ahogy előre tudtam, rögtön sikongatni kezdett és hajtogatta nekem, hogy ő megmondta! Hát igen, ő tényleg megmondta. Mindig is úgy gondolta, hogy szuperhősök léteznek, csak a kormány eltitkolja őket. Elég rejtélyesen hangzott, de furcsán igaznak, most így jobban átgondolva. Megbeszéltük, hogy holnap suli után rögtön átjön, és akkor bemutatom a „képességemet”, és átbeszélünk még egy pár dolgot.
A nap többi részére nem igazán emlékszem, mert szinte végig a szobámban ülve gondolkoztam. Arra viszont emlékszem, hogy mikor Lara-ék hazaértek bejöttek a szobámba és felköszöntöttek. Anya a kedvenc karamellás tortámat sütötte nekem. Lara rajzolt nekem egy aranyos kártyát, Kyle szintén. Anya azt mondta az ajándékom kint vár az utcán. Kimentem és megláttam életem első autóját! Csodaszép volt, sötétpiros, fekete kerekekkel és szélvédővel.
Nyugodt gondolatokkal aludtam el.
*Másnap*
Mikor felébredtem, már fél 10 volt. Gondolom anya kinyomta az ébresztőórát, hogy ne ébresszen fel. Felöltöztem, és lementem reggelizni. Anya már elvitte a testvéreimet az iskolába, és ott ült a pultnál egy bögre kávéval, és ez szelet pirítóssal.
- Jó reggelt! Már kiírattalak a sulidból, és holnap együtt beíratunk az új sulidba! - ekkor jutott eszembe a tegnapi nap. Szuperhős vagyok.
- Nagyszerű… - nem voltam kifejezetten lelkes. Még nem nagyon tudtam elviselni, hogy az összes barátomat és osztálytársamat hátra kell hagynom, mindezt egy holmi „szuperképesség” miatt. Elvettem két szelet pirítóst, és töltöttem magamnak kávét, majd leültem anya mellé – Délután átjöhet Grace?
- Hát persze.
- Anyu, kérdezhetek valamit?
- Bármit.
- Mért kell a képességekkel rendelkező embereknek titokban élniük? – már tegnap óta bennem volt ez a kérdés, de akkor nem volt alkalmam feltenni.
- Ez egy nagyon hosszú történet. A lényeg, hogy a kormány úgy gondolta a képességünk génrendellenesség, és elrendelte, hogy átlagemberekként éljünk.
- Grace-nek igaza volt! – kiáltottam, de nem szándékosan.
- Tessék?
- Semmi!
A nap többi részén igazából nem csináltam semmit, párszor átmentem még a falon (egyszerűen nem tudtam hozzászokni!), és mindenféle ürüggyel vezettem az autóm.
Fél négy körül megjött Grace. Azonnal fölmentünk a szobámba.
- Mutasd! Mutasd! – kiáltozta nekem.
- Jól van, csak higgadj le! – mondtam, és utána átsétáltam a falon, már egészen könnyen ment a „sok” gyakorlás miatt. Grace elkezdett sikongatni és ugrálni összevissza. Mikor kissé lenyugodott, elmeséltem neki, amit anya mondott nekem.
- Látod én megmondtam, hogy a kormány titkolja el őket! – mondta nekem rögtön.
- Igen, igazad volt – ismertem el.
- Amúgy tök szép színű a szemed!
- Köszönöm, ez is a szuperhősök velejárója.
- Várj, hoztam a szülinapi ajándékodat! – azzal átnyújtott egy aranyos kis csomagocskát. Egy gyönyörű karkötő volt benne.
- Te jó ég! Ez gyönyörű! Köszönöm! – jó szorosan átöleltem.
- Gondoltam, hogy tetszeni fog. Nézd, nekem ugyanolyan van, és majd együtt vehetünk rá mindig valamilyen medált – megmutatta az övét, és tényleg úgy nézett ki, mint az enyém, csak az fekete helyett fehér volt.
- Ja, tényleg és holnap mész az új sulidba? Úúú… mindent mesélj majd el jó?

- Rendben – sajnos nem sokára Grace-nek haza kellett menni. Korán lefeküdtem és gondolatban felkészültem az új sulimra.

2014. február 22., szombat

1. fejezet: Egy átlagos nap, nem olyan átlagos befejezéssel...

Az ébresztőóra csörgése előtt ébredtem. Egy pillanatra nem is tudtam hol vagyok, mert a megszokott babakékszínű falak helyett sötétpirosak vettek körül. Persze, tegnap átfestették a falakat, és új szőnyeget raktak le. Ami fekete színével, sokkal inkább én voltam, mint a régi hófehér. Gyorsan kinyomtam az órámat, mielőtt még felébresztett volna a félálomból, de sajnos nem aludhattam már vissza, mert odalentről anyukám kiáltott föl nekem.
-May! – Igen ez lennék én. May Stich. A nevem májust jelent. Bár igazából októberben születtem. – Ideje kikelni az ágyból!
Igaza volt. Ha most nem kelek ki az ágyból, akkor daruval kell kiemelni. Ránéztem az órára. 7 óra 15 perc. Rendben akkor még nem vagyok késésben. Felkeltem, magamhoz vettem a kék pólóm és a farmerom, amik az ágyam melletti széken hevertek, majd bementem a fürdőszobába.
A sötétbarna hajam kócos volt még, de tökéletes összhangban volt kávészínű bőrömmel és barna szememmel. Ekkor hirtelen kékké változott a szemem. Csak egy pillanatig tartott, így nem foglalkoztam vele, mert kora reggel tőlem aztán hupililára is változhatott volna.
Gyorsan bepakoltam a táskámba és áthúztam az ajtómon lévő naptárban a mai napot. Október 9. Holnap van a szülinapom. Október 9-e hétfő. Ma megyünk abba a múzeumba, a fura kiállításra. Mi is volt a neve? „Mese vagy Valóság? A Szuperhősök”. Igen ez az.
Lementem a lépcsőn, a korlátot még csak tegnap festették át, ezért óvatosan mentem el mellette. A konyhában frissen sült bacon illat terjengett. Itt is új falak tekintettek rám, halvány vaníliaszínűre festették át őket, és a padlót szürkés márványcsempével borították. Igen, most szinte az egész ház új külsőt kapott, mert apa állásemelést kapott.  Anyukám a sütő mellett állt, és készítette a bacont és a rántottát. Lara, a 8 éves kishúgom világos hajával és kék szemeivel tökéletes ellentéte volt nekem. A pult melletti asztalnál ült, és álmosan pislogott a kezében lévő Hoppszi úrra, a játék nyuszira, miközben egy darabka baconnel próbálta etetni. Kyle-nak zöldes szeme volt, viszont a haja és az arcvonásai ugyanolyanok voltak, mint az enyémek. Ő is az asztalnál ült, és 12 éves létére elég sokat tudott enni.
- Jó reggelt! – köszöntem, és elvettem egy finom baconos szendvicset a tányérról, amit anya készített ki nekem, majd leültem a pulthoz.
- Neked is jó reggelt drágám! – mondta anya, de nem nézett rám, mert túl el volt foglalva a rántottával. Lara is csak felém pillantott egy kicsit, majd újra a játék nyuszijának szentelte a figyelmét, Kyle pedig biccentett egyet.
- Apa hol van? – kérdeztem, mert apa mindig velünk reggelizik, főleg ha bacon az a bizonyos reggeli.
- Korábban kellett elutaznia – az utazás! El is felejtettem! Apa félévente részt vesz egy nagyobb konferencián, amit általában Miamiban tartanak. 2 hétnél nem szokott tovább tartani, és mindig hoz nekünk valami ajándékot. Nekem különféle ruhadarabokat szokott hozni, Lara-nak játékokat, Kyle-nak különleges csokikat, és sütiket. Az egész konferenciával csak az a bajom, hogy mindig pont a szülinapomon tarják meg. Legalábbis ez már a harmadik alkalom. De idén végképp nem mondhatta le, mert csak most kapott állásemelést és nem szerette volna, ha azt hiszik beképzelt lett tőle.
- Nagyszerű, akkor megint nem lesz itt a szülinapomon!
- Sajnálom, de ne aggódj attól még jól fogunk szórakozni! – igazán kedves volt anyától, hogy megpróbált felvidítani, de nem sikerült. Egy mosolyt erőltettem az arcomra, majd elindultam az iskolába. Nem volt annyira hideg, ezért csak a farmerdzsekimet vettem fel.
A sulitól nem messze állt Grace. Ő volt a legjobb barátnőm. Nagyon világos szőke haja volt, sápadt bőre, és nagy barna szeme, és még ennél is egyéniebben nézett ki a szeplőivel az orra körül és a szeme alatt. Ugrándozva integetett nekem, és szőke haja kibontva lengett körülötte, utánozva ugrása ritmusát, ami fura volt, mert Grace szinte mindig összefogva hordta.
- Szia! – köszöntött.
- Szia. Jó a hajad.
- Ja, hogy ez? Hát csak gondoltam… mivel ma… tudod…
- Igen, tudom. Brad Cotcher. Eltaláltam, igaz?
- Igen – vallotta be, és elpirult, ami csak még jobban látszott hófehér bőrén, és a szeplői is kivirítottak tőle. Brad Cotcher az osztályunkba járt. Grace már 2 éve totál bele volt zúgva, szerintem is egész jól nézett ki barna szemével és világosabb hajával, de én nem voltam úgy oda érte, mint az iskola lányainak jelentős része.
- És bejött neki? – kacsintottam rá, és a könyökömmel kissé megböktem.
- Még nem találkoztam vele. De hagyjuk ezt a témát, jó? Beszéljünk inkább a kirándulásról! Te nem izgulsz?
- Nem, de te nagyon jól tudod, hogy én sosem izgulok.
- Igaz. Mikor is indulunk?
- 20 perc múlva! – akartam válaszolni, de a hang Mr. Black-hez tartozott, az osztályfőnökünkhöz. Ijedtemben összerezzentem, és olyan gyorsan pördültem meg a tengelyem körül, hogy majdnem Mr. Black lába elé estem. Szerencsére csak majdnem.
- Remélem, mindenük megvan, és elmentek mosdóba, ne a buszon találják ki, hogy mit is szoktak mondani? Igen: „mindjárt szétdurran a hólyagjuk”! – mondta, majd ránk nézett azzal az ijesztő, kidülledő szemeivel, amitől mindig kiráz a hideg. Ő tipikusan azokhoz a tanárokhoz tartozott, akik egy pillantással elérik a céljukat, ellentmondás nélkül.
- Nem, dehogyis. Épp most indultunk oda, ugye Grace? – válaszoltam Mr. Black-nek, mert Grace teljesen leblokkolt, és csak hevesen bólogatott nekem.
- Rendben, akkor 15 perc múlva várom önöket a busznál, értették?
- Igen, Mr. Black! – azzal elkezdtem a mosdó felé tuszkolni Grace-t.
Ahogy Mr. Black mondta, 15 perc múlva már a busz előtt álldogáltunk. Mrs. Holle, a másik kísérőtanár, felolvasta a névsort, majd felszálltunk a buszra.
Odafele úton Grace-el beszélgettem, amennyire az lehetséges volt abban a nagy zajban.
A múzeum nem volt messze az iskolánktól. Egy nagy épület volt, a városháza mellett. A bejárati ajtó mellett oszlopok voltak, amik különböző nőket ábrázoltak, és kupolás teteje volt, amit belülről freskók díszítettek.
A múzeum egyik dolgozója körbevezetett minket a kiállításon, ami különböző szuperhősökről szólt.
- Nézd May! Ez a lány pont úgy néz ki, mint te! – mutatott rá egy képre Grace. Egy lányt ábrázolt, mögötte pedig a városháza állt. Tényleg nagyon hasonlított rám, csak a szeme volt kék. Gwendolyn Mariell-nek hívták.
- Ő volt az első szuperhős. Ezen a képen még csak 16 éves. Legendák szólnak róla, de sajnálatos módon 17 éves korában eltűnt és soha nem került elő – mesélte a múzeum dolgozója. Furcsán ismerős volt a történet, mintha anya már mesélt volna valami hasonlót. De akkor a „Mese vagy Valóság?” közül, inkább a valóságban léteznek szuperhősök? Legalábbis ahogy itt beszélnek róluk, nekem ez jön le.
Épp figyelni akartam, amikor észrevettem egy másik osztályt. Nagyon furák voltak, körülbelül egyidősek lehettek velünk. A tanár kikérdezte a gyerekeket, de úgy, mintha ez tantárgy lenne náluk. Egész normálisnak tűntek, de valahogy mégis az az érzésem támadt, hogy nem azok.
-May! Gyere, az osztály már tovább ment – Grace ábrándított ki. Igaza volt, az osztály már legalább 5 méterrel előrébb haladt. Gyorsan odafutottunk hozzájuk.
A kiállítás többi részére már nem nagyon emlékszem, mert végig azon a különös osztályon járt az eszem, meg azon a képen a lányról. Még a visszafele úton is ezen gondolkodtam. Szerencsére ma már nem volt több óránk, ezért amikor visszaértünk a sulihoz, elköszöntem Grace-től és hazaindultam.
Útközben hirtelen elfogott a szédülés. Megálltam, de egy idő után elmúlt. Biztos a fáradtságtól – gondoltam, és hazasiettem.
Anya még dolgozott, és a testvéreim is az iskoláikban voltak, ezért rögtön felmentem a szobámba és megcsináltam a házi feladatomat holnapra. Mire készen lettem, anyáék már haza is értek. Lementem a konyhába, még mindig vigyázva a frissen festett korlátra.
- Szia, anya!
- Szia. Milyen volt a kiállítás? – kérdezte miközben lerakta a bevásárlószatyrokat a pultra, és elkezdte behelyezni a benne lévő ételeket a falon lévő szekrényekbe, és a hűtőbe.
- Egész jó. Volt egy kép egy lányról, aki pont úgy nézett ki, mint én, csak a szeme volt kék – kezdtem. - Úgy hívták, hogy Gwendolyn Mariell – anya megmerevedett egy pillanatra, majd mintha mi sem történt volna, tovább pakolta ki az ételeket a szatyrokból.
- Tényleg? Ez… furcsa.
- Igen, eléggé. Ráadásul volt egy különös osztály is a kiállításon.
- Hogy érted, hogy különös? – elmagyaráztam neki azt, hogy értem. Elgondolkozott egy kicsit ezen, vagy valami máson, aztán megszólalt – Figyelj, valamit el kell mondanom neked… - elég fontosnak tűnt, amit mondani próbált, de ekkor félbeszakította az öcsém. Segítség kellett neki a matek házifeladatához. Hát, igen azt tudni kell Kyle-ról, hogy nagyon gyenge matekos.
- Anya! Nem értem ezt. x meg három meg valami egyenlő x szorozva kettővel? Vagy mi? – értetlen arckifejezéssel nyújtotta oda a füzetét anyának.
- Jaj, Kyle, ezt már annyiszor átbeszéltük! – mondta, majd felém fordult. – Majd máskor megbeszéljük, jó kicsim?
- Persze – válaszoltam, és felmentem a szobámba.
Sóhajtozva leültem az ágyamra és körülnéztem, hol kell rendet rakni. Az ágyam rendben volt már. A mellette lévő székemen, azonban kupacostul álltak a ruhák, és a szekrényemből is kilógott pár darab. Az íróasztalomat se lehetne rendezettnek nevezni. Összevissza voltak rajta a tankönyveim, meg más egyéb kacat. Gyorsan összepakoltam, és a szőnyegemen szerencsére rend volt már.
Alig volt hét óra. Nagyon unatkoztam. Anya lent segített Kyle-nak a matekban, és közben elkészítette a vacsorát. Lara az egyik barátnőjénél volt. Felhívtam Grace-t, de hangpostára kapcsolt. Unottan dőltem hátra az ágyamon. Kicsit még elgondolkoztam a kiállításon, és egy pillanatra lehunytam a szemem.
*Másnap*
Mikor kinyitottam a szemem, már reggel volt. Nem tudom, hogy aludtam el, de ezek szerint nagyon fáradt lehettem. Anya biztos bejött az éjszaka, és betakart. Te jó ég! Ma van a szülinapom! 16 éves vagyok, végre.
Felkeltem, és felöltözve rohantam le a lépcsőn. Szerencsémre a korlát már megszáradt, különben csupa barna festék lett volna a kezem, a figyelmetlenségem miatt.
Épp, hogy leértem, mikor elfogott a szédülés. Megint. Úgy gondoltam, hogy biztos elmúlik, mint tegnap, de nem. Egyre jobban szédültem, elbotorkáltam a konyháig, ahol anya készítette a reggelit. Alig értem el az ajtóig, mikor már annyira szédültem, hogy mozdulni se bírtam, és úgy éreztem mindjárt összeesek.
-Anya, nagyon szédülök, azt hiszem mindjárt elá…- de nem tudtam befejezni a mondatot, mert elsötétült előttem a világ. Csak a hideg kőpadlót éreztem, és azt, hogy nagyon fáj a fejem.
9 percig voltam eszméletlen.
Anya ott ült mellettem. A nappaliban voltunk, a narancssárga falakból ítélve. A szürke kanapénkon feküdtem. Az átlátszó kávézóasztalon egy pohár víz volt, amit rögtön oda is nyújtott nekem anya. Legalábbis odanyújtotta volna nekem, ha nem néz a szemembe, és nem ejti le a földre.
-Mi a baj, anya?  - ültem föl, de anya csak dadogni tudott, és odanyújtott nekem egy kisebb tükröt.
Te jó ég! Már értem miért sikított anya és ejtette le a pohár vizet. Legszívesebben én is sikítottam volna, de csak valami halk nyögés jött ki a számon. A szemem, a megszokott barna szín helyett KÉK volt! Vagyis kékeszöld, de ebben a helyzetben ez tökéletesen mindegy.
- Nem! Ez… lehetetlen. Belőled nem lehet az. Egyszerűen nem, hisz akkor már kiskorodban is tudtuk volna – nem értettem miről beszélt. Ilyet még sosem csinált.
- Mi nem lehetek?! – kérdeztem ingerülten. Anya felém fordult, és szinte teljesen nyugodtan azt mondta nekem:
-  Szuperhős.

Prológus

Szuperhősök mindig is léteztek. Mesékben és a valóságban is, akár hisszük, akár nem. Gonoszak és jók is lehetnek. Az első szuperhős, vagy mondjuk úgy, szuperképességgel bíró gyerek nagyon régen élt, és mivel még nem tudta irányítani képességeit, elpusztította a saját faluját. A kormány úgy határozta, hogy ezeknek az embereknek, vagy gyerekeknek valamiféle génrendellenessége van, és veszélyforrásként tekintettek rájuk. Ezért eltitkolták a létezésüket.  Iskolákat alapítottak, hogy megtanulják irányítani és elrejteni képességüket.

Azért is alapították az iskolákat, mert nagyon sokan közülük belehalt abba, hogy nem tudták kontrollálni a képességüket, és az végül uralta őket. Ott megtanították azt, hogyan kell bánni vele, és ez nagyon sokaknál segített.

Ám, nem mindenki volt oda értük. Nagyon sokan tértek a rossz útra, és szálltak szembe a kormánnyal, és az iskolákkal. Ők nem úgy tekintettek rájuk, mint jótevőkre, hanem, mint azokra akik elnyomják őket. 

Az ellenállás nagyon megerősödött, és sokakat megöltek. A kormány egyre jobban félt, hogy legyőzik őt, és egy régi jóslat alapján elrendelte, hogy keressék meg a legerősebb 16 éves "génrendellenességgel" élő tinédzsereket. Így vizsgákat indítottak a 16 éveseknek minden körzeti iskolában és a legerősebbeket egy osztályba rakták össze...