2014. március 31., hétfő

8. fejezet: ~.Egy újabb álom, és furcsa következmények...~

Sziasztok! :D
Előbbre ígértem, de sajnos nem tudtam betartani. Bocsánat!
Valószínűleg most hamarabb hozom a részeket, mert a suli kezd könnyebb lenni.
Na, de nem "locsogok" tovább, itt egy újabb rész. Eseménydúsabb,
mint a többi, és remélem tetszeni fog!
Ha esetleg úgy érzitek el van sietve, akkor szólok az direkt van! ;))
Majd kiderül a későbbi részekben, hogy miért... de nem árulok el többet.
Olvassátok és élvezzétek! Véleményeket várok!
xx

~--------------------------------------------------------------~

Nem tudom mennyi idő telt el, de nem is érdekelt. Csak élveztem, ahogy ajkai az ajkaimat érintik. A csókjától elkábultam. Nem sok fiúval csókolóztam, de eddig messze ő volt a legjobb. Végül zihálva váltunk szét. Én zavartan néztem rá, és valószínűleg újra elpirultam, mert könnyed mosollyal fürkészte az arcom.
- Most miért pirultál el? – nevetett. – Félsz, hogy nem csókolsz jól?
- Hülye… - löktem meg a vállát, és én is nevettem. Majd egy kissé elkomolyodva kérdeztem meg: – Akkor most együtt vagyunk?
- Hát… szeretnéd? – húzta fel mosolyogva a szemöldökét. Persze ez egyértelműen költői kérdés volt.
- Még kérdezed? – nevettem el magam újra, és válasz helyett egy újabb csókkal jutalmaztam.
- Akkor holnap találkozunk, barátnőm – kacsintott nevetve, majd kiszállt az autóból. Én a szememet forgattam, és egy intéssel elbúcsúztam. Nem messze laktam Pete-től így hamar hazaértem.
Azért furcsa, mennyire gyorsan történt velem mindez. Normális esetben legalább 1 hónapig tart körülbelül mire összejövök valakivel. Most meg 3 napig tartott. Nagyon is furcsa, de inkább nem izgattam magam miatta.
Egy óriási mosollyal léptem be a bejárati ajtón, mobilommal a kezemben.
Nem volt még itthon senki, ezért rögtön felszaladtam a szobámba, és tárcsáztam Grace-t.
- Jóóóóó hír! – üvöltöttem a telefonba.
- Au! Mi olyan jó, hogy ki kell hozzá lukasztani a dobhártyámat? – gúnyolódott.
- Emlékszel Pete-re? Tudod, akiről beszéltem!
- Igen. Tényleg neki mi a szuperereje?
- Jaj, azzal ne foglalkozz már! A lényeg, hogy új barátnője van!
- És az neked miért olyan jó hír? Hisz így nincs esélyed nála…
- Grace, de sötét vagy! Pete új barátnője épp veled beszél telefonon!
- Jaa! ÚRISTEN! – üvöltött már ő is a telefonba, hogy a dobhártyám is kiszakadt.
- Tudom! – kiáltottam neki vissza.
- Mesélj el mindent! Hogy történt? Mikor?
- Majd később gyere át, ezt hosszú lenne telefonba.
- Igazad van, akkor 1 óra múlva?
- 1 óra múlva! Szia!
- Szia! – mondta, és letette a telefont. Hátradőltem az ágyamra, és elmerengtem a mai napon történtekről. Gyors volt, az biztos. Talán kissé túl gyors is nekem. Miért csókolt meg akkor? Hisz szinte nem is ismer. Vagy higgyek a „szerelem első látásra” dologban? Nem is tudom. Bár mondjuk itt elég valószínű, legalábbis az én szemszögemből. Még sosem voltam szerelmes. Mármint, volt már barátom, de igazán szerelmes még nem voltam.
Eddig, mert most szerelmes vagyok. Legalábbis szerintem ilyen érzés a szerelem.
Nagy nehezen föltápászkodtam, és elkezdtem megírni a házimat. Muszáj volt, mert, ha Grace átjön, nem tudom megcsinálni, és hallgathatom, ahogy anya kiabál nekem, hogy „miért nem csináltad meg blablabla”.
Épp befejeztem mikor meghallottam a csengőt. Megjött Grace. Lementem és kinyitottam az ajtót. Visongva lépett be az ajtón.
- Mindent el kell mesélned! – kiáltozott. Boldogabb volt, mint én.
- Jól van – nyugtatgattam, majd elmeséltem neki mindent szó szerint. Épp Pete arcát elemeztük mikor megcsókolt, amikor Anya hazaért. Így elszaladt az idő? Már 2 órája beszélgettünk. Elköszönt, és elment.
Aznap nem voltam éhes, így nem vacsoráztam. Olyan eseménydús nap volt, hogy hamar lefeküdtem aludni.
Fájt az oldalam. Kinyitottam a szemem, de nem az ágyamban feküdtem, hanem a földön. Mármint egy erdő közepén lévő tisztáson. Körbe néztem, és megpillantottam Gwen-t közel hozzám egy farönkön ülve. Egy szép régimódi sötétkék ruha volt rajta, derekán arany övvel. Haja félig felfogva, félig kontyba volt. Most nem kevertem össze őt magammal, mert tanultam az első esetből.
- Végre felébredtél – szólalt meg. Először hallottam a hangját, lágy és simogató volt. Anyára emlékeztetett, csak fiatalabb korában. Ugyanolyan bölcs volt, habár alig múlt el 17 éves.
- Hol vagyok? – ültem fel. Felesleges volt megkérdeznem, hogy ki ő, hisz már tudtam.
- Hát nem ismered fel ezt a helyet? Gondolkozz csak! – unszolt. Még egyszer körülnéztem. Az erdő, a tisztás! Ide jártunk ki anyával kiskoromban. Mindig mesélt itt a régi időkről, de én csak meséknek tartottam őket. Már nem is emlékszem miről mesélt, olyan régen történt.
- Na, látom eszedbe jutott, de gondolom, anyukád meséire nem emlékszel. Igazam van? – mintha a gondolataimban olvasott volna. Ja, hát persze! Hisz ő gondolatolvasó! Bólintottam és ő folytatta.
- Azért hívtalak ide, mert valami fontosat kell neked elmondanom… - kezdte, de félbe szakítottam.
- Várj. Előtte én szeretnék kérdezni tőled pár eléggé fontos dolgot.
- Rendben. Mi lenne az első? – tudtam, hogy tud olvasni a gondolataimban. De azért hagyta, hogy feltegyem őket, ami kedves volt tőle. Fölösleges volt sokat gondolkodnom a kérdéseken, mert már előre kitaláltam őket.
- Én vagyok a jóslat? Vagyis nekem szól?
- Azt hiszem, erre már tudod a választ. Tegyél fel másikat.
- Tehát, nekem szól a jóslat. De nekem nincs olyan nagy hatalmam, mint ahogy írod…
- May. Te hatalmasabb vagy, mint gondolod. Sokkal több erő rejlik benned! Gyakorold csak otthon azokat a képességeket, amiket a többiek tudnak, és meglátod mire vagy képes igazából! – elgondolkodtam a szavain. Nem szóltam semmit, inkább rögtön új kérdéssel álltam elő.
- Miért azt írtad, hogy én vagyok az utolsó leszármazottad?
- Mert te vagy az utolsó.
- Nem igaz! A testvéreimet nem számítod a „leszármazottaidnak”? – kezdtem ideges lenni, mert úgy hangzott „kitúrja” őket a családomból.
- Lara-ra és Kyle-ra gondolsz? Ők nem a testvéreid.
- De igen! – mégis mi az, hogy nem a testvéreim?! Persze, hogy azok! Összevissza beszél!
- May. Ők nem a testvéreid, maximum a féltestvérei, mivel…
- Milyen féltestvéreim? Viccelsz? Ugyanazoktól a szülőktől vannak, mint én!
- Nem, dehogyis! Neked nem Robert az apád, – igen így hívták az apukámat, mert Ő az apukám akármit is állít Gwen! – az igazi apukádat 16 évvel ezelőtt ölte meg egy...
- Hazudsz! – kiabáltam, és éreztem, ahogy folynak le a könnyeim az arcomon. Túl komolyan mondta, ezért kezdtem elhinni. Letérdeltem és a kezembe temettem az arcom, miközben ugyanazt suttogtam, inkább magamnak, mint neki. – Hazu-udsz…
- Nem, May, nem hazudok. Tudnod kell az igazságot, ha már anyukád nem mondta el. Az igazi apukád volt William Hapers, akit Ezrolda ölt meg, egy gonosz szuperhős… na… shh… ne sírj! – simogatta a hátamat, de én nem nyugodtam meg tőle. Így kellet megtudnom? Gwen-től? Ha igazat mond egyáltalán! Anya miért nem tudta elmondani? Hazudik nekem, egyfolytában.
- Miért? Mi-iért ölte meg? – csak épphogy ki tudtam mondani, annyira sírtam.
- Nem mondhatom el. Nincs még itt az ideje, most sokkal fontosabb dolog miatt vagyok itt.
- Fontosabb, mint az apám?
- Igen. May nagyon figyelj rám! Már nincs sok időm - láttam, hogy teste kezd halványodni. – Nagy veszélyben vagy, KÉRLEK messzire kerüld el…
Nem tudta befejezni, pedig nagyon fontosnak hangzott. Kit kerüljek el? A „kérlek” szót nagyon hangsúlyozta. Talán közel áll hozzám a gonosz?
Nem volt időm többet gondolkodni, mert hirtelen minden nagyon fényes lett. Muszáj volt becsuknom a szemem. Mikor kinyitottam már újra az ágyamban feküdtem. Megérintettem az arcom. Igen, könnyekkel áztatott volt, tehát tényleg sírtam. És tényleg nem Robert az apám. Nem ezt most elfelejtem. Nem akarok még több szenvedést okozni magamnak, azzal, hogy az „igazi” apukámon gondolkoztam.
Az óra reggel 6 óra 13 percet mutatott. Letöröltem a könnyeimet, felkeltem, és felöltöztem. Már nem tudtam volna visszaaludni ezek után.
Lementem megnézni hátha van valami reggelire. Tegnapi vacsoráról anya félretett nekem sült húst, rizzsel. Megmelegítettem a mikróban, és lassanként falatoztam.
Mire megettem már fél nyolc volt. Jó mondjuk közbe még bekapcsoltam a tévét. Még másfél óra van suliig.
Mit csináljak?
Mivel más nem jutott eszembe, ezért elkezdtem gyakorolni a láthatatlanná változást. Eszembe jutott mit mondott Gwen.
„Gyakorold csak otthon azokat a képességeket, amiket a többiek tudnak, és meglátod mire vagy képes igazából!”
Oké, akkor most a többiekét is gyakorlom. Mivel kezdjem? Megvan! Dan tudott utazni az időben, sőt vissza is tudta pörgetni azt. Ezt megpróbálom. Hova akarok visszamenni az időben? Mondjuk, legyen a tegnap, mikor megcsókolt Pete. Erősen koncentráltam. Fura érzés volt a hasamban, és hirtelen körülöttem elkezdett forogni a szoba.
Amikor megállt semmi különöset nem láttam, csak a nap sütött jobban be az ablakomon. Kinéztem rajta, és megláttam magamat, ahogy Pete-el csókolózok éppen.
Teljesen elpirultam. Tehát így nézek ki, elpirulás közben! Most már legalább tudom.
Nem tartott sokáig mert megint érezni kezdtem a hasamban ugyanazt a fura érzést, mint mikor ide kerültem. Még nem tudom ezek szerint még sokáig megtartani ezt a képességet.
Rendben most jöhet egy másik képesség. Gondolatolvasás! Ó, azt még nem tudom, mert mindenki alszik, és nincs kin „gyakorolni”. Akkor nézzünk egy másikat. Repülni mindig is szerettem volna. Már épp ezt akartam gyakorolni, mikor anya benézett a szobámba.
-Ó, te már ébren vagy? Épp fel akartalak kelteni, hogy elkésel – mondta, majd kiment. Már negyed kilenc volt. Mielőtt elindulok, még kipróbálom a gondolatolvasást.
Le akartam sétálni a lépcsőn, mikor eszembe jutott, hogy tudok teleportálni. Olyan ritkán használom ezt a képességemet, így gondoltam, inkább így megyek le. A lépcső aljára teleportáltam, mert nem akartam, hogy a többiek szívrohamot kapjanak. Apa, vagyis Robert kapott is.
- Reggelt – köszöntem neki semleges arccal. Eszembe jutott, mit mondott Gwen. „Neked nem Robert az apád…”.
- Jaj, kicsim ezt többet ne csináld! A szívroham jött rám! – mondta, miközben a mellkasát fogta.
- Hát, valamikor gyakorolnom is kell, nem igaz? – kérdeztem tőle, de mielőtt válaszolhatott volna bementem a konyhába. Anya szokás szerint a sütő előtt állt és palacsintát sütött. Na, anya híres-neves palacsintáját nem lehet kihagyni. Leültem a pulthoz, és elvettem két darabot. Közben anyára néztem és koncentráltam arra, hogy mire gondol.
- „Ma el kell mennem bevásárolni, már elfogyott a liszt, a cukor és tej is kéne.” – hallottam, de anya szája nem mozdult. Ezek szerint sikerrel jártam! Most ránéztem a húgomra, aki Mr. Hoppszi-t etette éppen.
- „Hülye Sophie! Majd én megmutatom neki, hogy Mr. Hoppszi is van olyan jó, mint az ő Brummi-ja!” – aranyos. Sophie az egyik óvodatársa volt, vagyis igazából a legjobb barátnője. Hát, most elgondolkodtam, hogy ez igaz-e.
A gondolatolvasást nagyon könnyű irányítani. Már csak ránézek valakire, és olvasok a gondolataiban!
Miután végeztem, elindultam a suliba. Kocsival mentem, teleportálás helyett, mert valamire az autómat is használni kell.
Az iskola előtt Pete várt rám.
-„Tudtam, hogy most ér be”- hallottam. Köszönésképp egy csókot leheltem ajkaira.
- Honnan? – kérdeztem tőle.
- Mi? – nézett rám értetlen tekintettel.
- Honnan tudtad, hogy most jövök?
- Te honnan tudod, hogy erre gondoltam?
- Hát, tudod már gondolatolvasó is vagyok… - pirultam el, mire csak mosolygott. – Most miért mosolyogsz?
- Aranyos vagy, amikor elpirulsz. „Mióta tud olvasni a gondolatokban?” – mosolygott még mindig. A szemében láttam az értetlenséget, ahogy hallottam a gondolataiban is.
- Csak ma reggel óta, nyugi – nevettem el magamat, és egy perc múlva már ő is röhögött.
- Akkor mostantól tudni fogod mire gondolok? – kérdezte komoly arccal, mintha ez nagyon zavarná.
- Hát… nem tudom, amikor úgy akarom, akkor igen…
- Rendben. „Remélem, azért nem mindig akarja úgy…” – hallottam, és nagyon meglepődtem ezen. Rám nézett és láthatta, hogy hallottam, amit gondolt.
- Bocsi… nem úgy értettem… - vakarta meg a nyakát kínosan.
- Semmi baj… engem is zavarna, ha olvasnál a gondolataimban… mármint nem úgy értem, hogy olyanra gondolok, ami téged zavarna… csak… - kezdett egyre kínosabb lenni. Miket hordok össze? Csak hebegek-habogok, mint egy idióta!
- Menjünk inkább órára, mielőtt kiderülnek itt bizonyos „dolgok” – nevetett, mire én is elmosolyodtam. Hálás voltam, hogy témát váltott.
- Igazad van – válaszoltam, és mire beértünk a terembe pont csöngettek.
A szünetben Lia-ékkal beszélgettem.
- „Akkor most együtt járnak?”- hallottam Letty gondolatait, és furcsa mód választ is kaptam rá, Rose fejéből.
- „Nem tudom, de nagyon úgy tűnik.”
- Ti tudtok egymással kommunikálni, anélkül, hogy beszélnétek? – néztem rájuk döbbenten. Ők is döbbent pillantásokat vetettek rám.
- Öhmm… igen… de te honnan tudod? – kérdezte Letty.
- Hallottam a gondolataitokat.
- Azt hogyan? Először is, te nem vagy gondolatolvasó. Másodszor, ha még az is lennél, csak kivételesen erős hatalmúak tudják „fogni” a mi gondolatainkat… - magyarázta Zoe. Ezek szerint, mindenki más „frekvenciát” használ, mikor gondolkodik? Mint valami rádióban.
- De igen gondolatolvasó is vagyok, legalábbis reggel óta… - válaszoltam, mire ők összenéztek, majd újra rám szegezték tekintetüket. – De, hogy értitek, hogy csak kivételesen erős hatalmúak tudják „fogni” a ti gondolataitokat? Akkor mindenki valami „frekvenciát” használ hozzá?
- Hát, végül is igen, – kezdte Lia. – de mi nagyon... hogy is mondjam?... „magas” frekvencián gondolkodunk, ezért nem tudnak olvasni a miénkben. Érted?
Bólintottam, és Letty folytatta.
- Például a tiédben sem lehet olvasni. Ezt már régen észrevettük. Te egy kivételesen erős szuperhős vagy, így a gondolkodásodban nem tudunk olvasni, de te tudsz a miénkben. Legalábbis mostantól. – elég bonyolultnak hangzott, de csak megértem valamikor.
- Oké, kezdem érteni… - válaszoltam neki, de igazából szinte semmit nem értettem belőle. Tehát az én elmémben nem tudnak olvasni, sem ők, sem mások. Ezért nem kaptak rajta múltkor, amikor hazudtam a késésemről Sofy-nak (ő is gondolatolvasó)!
- „Ő az első, aki tud olvasni az elménkben… akkor tényleg ő a jóslat!” – hallottam meg Lia gondolatát.
- „Nagyon valószínű. De akkor óvatosan a gondolatainkkal!” – válaszolta neki Letty. Ezt hogy értik? Van valami titkolni valójuk előttem? Először Pete, most meg ők! Ez a gondolatolvasás talán nem is olyan jó, mint amilyennek elsőre hiszi az ember. Vajon kiről tudok még meg ilyen dolgokat?
- Na, de a lényeg. Te most együtt vagy Pete-el? – zökkentett ki Rose.
- Öhmm… igen – válaszoltam félénken. Persze először ők is kissé meglepődtek, de nem gondoltak semmire. Tényleg óvatosak lesznek ezen túl a közelemben!
- Wow! Ilyen gyorsan? Hisz még szinte nem is ismeritek egymást! – mondta Zoe, és igaza volt. Nekem is túl gyors volt, ha esetleg még nem írtam le elégszer.
- Tudom, de… hát... így alakult – vonogattam a vállam, és magamban hálát adtam nekik, hogy nem kérdeztek többet csak elismerően néztek rám.
Meghallottam a becsöngőt, így többet nem beszéltünk.
A következő szünetben inkább Nad-ékhez mentem, mielőtt megint kérdezősködnének Lia-ék.
- Sziasztok! – köszöntem Nad-nak és a mellette álló Christy-nek.
- Szia – mondta Nad, Christy meg csak biccentett. – Hogy is áll Pete-el a dolog?
Neki is elmondtam ugyanazt, mint tegnap Grace-nek. Persze nem olyan részletesen, csak a lényeget.
- „Ez gyors volt!” – gondolta.
- Tudom, szerintem is.
- Te… te olvasol a gondolataimban? „Mióta tudja mire gondolok?” – csodálkozott, és Christy is társult hozzá.
- Igen, ma reggel óta – meséltem nekik is, kissé unottan. Nem az ő hibájuk, de már untam ezt a kérdést, annyiszor tették fel.
- Ez…
- Tudom, fantasztikus. De váltsunk témát, kérlek! – kértem, és ő beleegyezett. Christy feltűnően csöndes volt.
- Mi a baj? – kérdeztem tőle kedvesen. Láttam rajta, hogy nem igazán akarja nekem elárulni.
- Semmi. „Vajon mi?!” – nézett rám üres tekintettel. – „Racheal, ha esetleg nem tudná. Ja, persze, hogy nem, mivel a kis kebel barátja!”
- Mit csinált Racheal? – kérdeztem tőle ugyanúgy. Kissé meglepődött, de rögtön eszébe jutott, hogy mire vagyok képes.
- Hát… ugyanazt, mint máskor. Odajött hozzám, és megdicsérte ruhám, aztán meg tök jól elbeszélgettünk.
- Igen?
- Majd mikor elment, elhordott mindennek Sofy-éknak. Kibeszélt, az az álnok kétszínű kígyó! Nad hallotta és úgy tudtam meg – ez tényleg eléggé szörnyűnek hangzott, bár azt hittem nagyobb a baj. Próbáltam nyugtatgatni, nem sok sikerrel. Becsöngettek, így muszáj volt órára menni.
Ebédszünetben Katy-ék integettek, hogy üljek le hozzájuk, de mikor megpillantottam mellettük Racheal-t elment tőlük a kedvem. Inkább leültem Pete-hez, mert ő egyedül volt.
- Szia – köszöntem.
- Szia – mosolygott ő is. – Van kedved elmenni ma valahova?
- Öhmm… nem is tudom… inkább gyere te át hozzánk – jutott eszembe.
- Oké, nekem megfelel – megbeszéltük, hogy hatra átjön. Leesett a villám, és mikor lehajoltam érte kilógott a láncom (mindennap hordani szoktam a pólóm alatt), amit Pete is észrevett.
- Az meg mi? „Hol szerezte?!” – kérdezte ámuldozó szemekkel. Furcsán ideges volt a hangszíne.
- Ez? A Főnix-medál. A szüleimtől kaptam szülinapomra, állítólag Gwen-é volt, az első szuperhősé – meséltem, de arcán úgy láttam, már ismerte a történetet.
- Igen, tudom. De, ha nálad van a Főnix-medál, akkor te vagy Gwendolyn utolsó leszármazottja? Te vagy a jóslat?
- Eléggé úgy tűnik… miért? – kérdeztem, mert zavart az ellenszenve.
- Semmi… mindegy – mondta és feltűnően halk lett ezek után. Miért változott meg? Mi baja? Talán… Á az lehetetlen!
- Akkor majd hatkor – köszönt és elment az asztaltól. Délután már csak egy órám volt, aztán hazamentem.
Megcsináltam a házim, gyakoroltam az eddig megtanult szuperképességeim. Majd fél hat körül csöngettek.
Pete lesz az!
Gondoltam, és kinyitottam az ajtót.
Hát, marhára nem Pete volt az. Egy férfi állt az ajtó előtt, baseball sapkában, az arcát nem láttam.
- May Stich? – kérdezte, a hangja mély volt és érdes.
- Igen. Miben segíthetek?
- Maga? Semmiben… - válaszolta és kajánul elmosolyodott. Ekkor megéreztem, hogy valamit a számra szorít. Csípő szaga volt, amit az elmém nem bírt elviselni. A lábaim összerogytak és én tehetetlenül hullottam le a földre.

2014. március 27., csütörtök

7. fejezet: ~.Szerelmes vagyok!.~

Sziasztok! :)
Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, mire hoztam az új részt. A suli mostanában
nagyon nehéz, naponta írunk röpdolgozatokat és témazárókat, így nem nagyon jut időm a blogra. Most már igyekszek gyorsabb lenni.
Ez a rész a szokásosnál kissé rövidebb, és tesz egy kis, úgymond kitérőt a küldetése befejezése előtt.  Remélem tetszeni fog, ha igen komizzatok, 
vagy írjatok a most berakott Chatbe!
Ó, és külön köszönöm a több, mint 600 (!!) oldalmegjelenítést és a feliratkozókat! :D
xx

~--------------------------------------------------------~

9 után 5 perccel értem be. Tehát késtem 5 percet. Rögtön siettem órára. Matek. Szerencsére jó voltam ebből a tantárgyból, így a tanár nem haragudott annyira rám.
Szünetben Katy, Sofy és Racheal odajött hozzám. Persze csodálkozva néztem, ahogy Racheal a megszokott gorombasága helyett, most mosolyogva köszönt nekem.
- Miért késtél? – kérdezte Katy. Nem tudtam mit válaszoljak, hiszen nem akartam egyelőre elmesélni nekik az álmomat, és az egész „láthatatlanná változósdit”. Hazudnom kellett, de sosem tudtam jól hazudni.
- Hát… tudod… kilyukadt a kocsim kereke… és apunak kellett elhozni, de előtte még tankolnunk is kellett – hadartam egy szuszra. Ezt tuti nem veszik be.
- És akkor miért nem teleportáltál be a suliba? – vágta rá értetlen képpel Sofy. Igaza volt.
- 16 évig éltem „normálisan”. Szerinted eszembe jut, hogy szuperképességem van? – néztem rá. És megkönnyebbülve sóhajtottam, hisz az arcukon úgy láttam, bevették.
- Ja, persze… bocsi.
- Ne kérj bocsánatot! Hisz nem a te hibád – legyintettem. Majd még elbeszélgettem velük mindenféléről.
Következő szünetben odajöttek hozzám a Corner-ikrek. Furcsállottam, hisz majdnem egy hete járok ide, de még egyszer sem jöttek oda hozzám bemutatkozni, vagy egyáltalán köszönni.
- Szia, te vagy May, ugye? – kérdezte tőlem a barna hajú, sárga szemű. Hogy is hívták? Katy-ék mondták, hogy melyik kicsoda, de már nem emlékeztem rá. Olyan egyformák!
- Öhmm… igen, miért? – kérdeztem értetlenül.
- Csak meg akartunk ismerni. Hisz egy ilyen nagyhatalommal rendelkező lánynak, nagyhatalmú barátai legyenek, nem? – mosolygott a szőke. Olyan kedvesen mondta, hogy nem zavart a beképzeltsége.
- Gondolom… mármint, igen, persze! – válaszoltam.
- Oké, először is bemutatkozunk – vigyorgott a vörös. A fekete hajú nem szólalt még meg, de persze a vörös után ő következett, mintha valamilyen sorrend lenne közöttük.
- Tehát, én Rosaline vagyok – mutatott magára, virító égszínkék szeme csak úgy ragyogott közben.
- Violet – mondta rögtön utána a barna hajú. Neki volt a legkülönlegesebb szeme. Sárga, még sosem láttam ilyen színűt. Mármint hasonlót már láttam, de, hogy ennyire napsárga valakinek az írisze, olyat még nem.
- Merliah – következett a mellette álló, akinek élénkzöld szeme tökéletes hangsúlyban volt tejföl szőke hajával.
- És végül, én Zoe vagyok – mosolygott az utolsó. Vörös haja volt, és sötétbarna szeme.
- Röviden – mondta Rosaline. – Rose…
- Letty…
- Lia…
- Nekem nincs becenevem, szólíts csak Zoe-nak – fejezte be Zoe.
Nagyon szimpatikusak voltak. Mindannyian elmondták, és bemutatták szuperképességeiket.
Rose hangrobbanást tudott kelteni tapssal vagy üvöltéssel, és rendkívüli hallással rendelkezett. Letty szuper nyúlékony volt, és alakváltoztató, de láthatatlanná nem tudott változni. Lia volt köztük a legerősebb. Gondolatolvasó (úgy látszik ez egy gyakori képesség), alakváltoztató, és ráadásul lézerszeme volt. Zoe a „négy elem mestere”, tűz, víz, föld, levegő. Igazából a földdel és a vízzel a legügyesebb, a többit még fejlesztette.
Ezek után szinte egész nap velük beszélgettem, de ebédnél Nad-hez és Christy-hez ültem le.
- Sziasztok – tettem le a tálcámat, amin egy alma, barackos tea, és két darab szalámis szendvics sorakozott fel.
- Szia - köszönt Nad, majd beleharapott az almájába. – Tudod a jóslatot? Vagy elmondjam?
- Köszi, de már tudom – és hirtelen eszembe jutott minden. Vajon anya még mindig ott ül és rajtam, meg a jóslaton gondolkodik? Mit fogok neki mondani, ha hazaértem? És még ezernyi kérdés ötlött fel bennem.
- Honnan? – zökkentett ki gondolatmenetemből Nad.
- Hát… nem fontos – válaszoltam, és rájuk néztem utalva, hogy ne kérdezősködjenek. Szerencsémre értették a célzást.
- Nézd! – mutatott csillogó szemmel a hátam mögé Christy. Már tudtam, hogy mire számítsak. Pete. – Pete idenéz!
- Tééényleg? – kérdeztem tettetett kíváncsisággal.
- Na, de most min gúnyolódsz? – sértődött meg kissé. – Tudd meg, hogy ő…
- A harmadik leghelyesebb pasi a suliban, igen tudom – szakítottam félbe, mire ő kissé meglepődött. Valószínűleg nem gondolta, hogy én ennyire „tájékozott” vagyok.
- Pontosan. És, ha jól látom, téged néz – mutatott rám Nad. Christy egy kissé megsértődött ezen, de annyira nem zavarta.
Már megint? Hátrafordultam, hogy újra belenézzek élénkzöld szemeibe. Most jobban nézett ki, mint pénteken. Világosbarna haja homlokára simult, szemei ragyogtak, baromi jól nézett ki. És engem bámult. Vagyis már szemezett velem. Pár perc múlva zavartan fordultam vissza Nad-ékhez.
- Igen, tényleg engem néz – állapítottam meg. Nem nagyon tudtam mást kinyögni.
- Ügyes megállapítás – viccelődött Christy. Persze ezen mindannyian nevettünk, miközben én még egy apró pillantást vetettem Pete-re.
A következő óra történelem volt. Mármint hőstörténelem. Most jobban vártam ezt az órát, mint máskor. Persze, mivel előttem ült Pete.
Csengetéskor mindannyian bevonultunk a terembe. Mr. Super, a hőstörténelem tanár el is kezdte a szokásos „monológját”.
Pete hátra fordult és köszönt nekem.
- May, ugye? – kérdezte.
- Igen, te meg Pete, ugye?
- Pontosan – kacsintott. – Na, és tetszik a suli?
- Eddig nagyon! – vágtam rá.  Elmosolyodott, amire nekem is mosolyognom kellett.
A tanár ránk nézett, mire Pete visszafordult, és sajnos az óravégéig nem is tudtunk beszélni.
A kicsöngőnek még soha nem örültem ennyire.
- Hát, örülök, hogy megismertelek May – kacsintott rám, és mosolygott.
- Én is – válaszoltam, és szintén mosolyogtam.
- Akkor holnap, mondjuk ebédszünetben? – kérdezte, mire a szívem hevesebben kezdett dobogni.
- Persze! – vágtam rá, feltűnően gyorsan. Furcsa, hogy ilyen hamar belezúgtam egy fiúba. Még sosem történt velem ilyen, de ő egyszerűen megbabonázott.
Ez volt az utolsó óránk, így ezután haza indultam. Persze előtte még muszáj volt Katy-éknek elmesélni, hogy mit beszéltem Pete-el. Racheal először elég idegesnek tűnt, de hamar megbékélt vele. Legalábbis én ezt vettem észre. A többiek ujjongtak.
Hazafelé úton Pete-en merengtem. Eszembe se jutott a ma reggel addig, amíg be nem léptem az ajtón.
Anya a konyhában ült. Nem csodálkoztam rajta, gondoltam, hogy szabadnapot vesz ki.
- Szia, kincsem – mosolygott rám. A reggel történtekhez képest túlságosan is boldog volt.
- Szia, anyu – köszöntem vissza, kissé értetlen arcot vágva hozzá.
- Gondolkoztam a reggel történteken – kezdte, és kissé elkomorodott. – Lehet, hogy mégis te vagy a jóslat, de akkor valamilyen kapcsolatban kéne állnod Gwendolyn-al.
Muszáj volt elmondanom neki az álmomat. Mély levegőt vettem.
- Anya. Ma álmodtam valamit, amiben Gwen benne volt. Üzent nekem, ez is a kapcsolatfelvétel egyik módja, nem?
- Miféle álom?  - lepődött meg.
- Hát… tudod anya, ezt most nem akarom elmondani neked. Hosszú sztori, és szerintem Gwen se akarná, hogy tudd. Ha majd nagyon fontos, akkor elmondom – válaszoltam neki. Nem akartam elmondani mindent szó szerint, elég, ha tudja, hogy álmodtam „valamit”. Úgy láttam megértette, és nem kérdezett többet.
- Rendben – bólintott.
- Na, de van valami, amit még nem értek.
- Csak egy valamit nem értesz? – mosolygott.
- Jó, sok mindent nem értek, de ezt különösen nem.
- Mi lenne az?
- Gwen azt írja a jóslatban, hogy az UTOLSÓ leszármazott…
- Igen?
- Nem én vagyok az utolsó leszármazottja, hisz ott van Kyle és Lara is! Ráadásul mi van, ha lesz gyerekem? Akkor már ő lesz az utolsó leszármazott, nem?
- Látod, ez az egyik kérdés, amire én sem tudom a választ – sóhajtott. – Esetleg megkérdezhetnéd Gwen-t.
- Hogyan? – értetlenkedtem, bár sejtettem a választ.
- Az álmaidban. Ha tényleg álmodtál valamit ma éjjel, akkor valószínűleg nem az lesz az utolsó.
- Rendben, megpróbálom – válaszoltam neki, majd elvonultam a szobámba.
Gyorsan megcsináltam a házi feladatomat, és vacsora után lefeküdtem aludni.
Anya javaslatára, elalvás előtt Gwen-re koncentráltam.
Sajnos nem álmodtam semmit.
*Másnap*
Korán keltem, az ébresztőórám csörgése előtt. Kinyomtam, és elmentem lezuhanyozni. Kár, hogy nem álmodtam Gwen-nel. Na, de majd legközelebb.
Eszembe jutott, hogy ma lesz „randim” Pete-el. Kiválasztottam a kedvenc farmerom, és a vörös pulcsimat, amelyiken a „Love” felirat volt. Ezt kissé nyomulósnak találtam, ezért átvettem a sötétkéket, amire arany betűkkel írták rá, hogy „Love or Like”. Ez már tűrhetőbb volt.
Az öltözködés miatt, már megint késésben voltam, így csak elvettem egy szendvicset, és beültem a kocsimba.
A sulihoz érve már láttam Katy-t, és Sofy-t. Köszöntem nekik, majd elmentünk órára.
A délelőtt többi részére nem emlékszem tisztán, mert végig Pete járt az eszemben. Matekon, és irodalmon is szóltak, hogy figyeljek. De nem ment.
Furcsállottam, hogy szinte nem is ismerem, de mégis totál belezúgtam. Hát, igen. Valahogy túl gyorsan történt ez velem.
Túl gyorsan szerettem belé.
Gondoltam, de rögtön el is hessegettem, mert, ha valakibe ennyi idő alatt is beleesek, akkor az a fiú nem lehet „semmi”.
Még soha nem éreztem ilyen hosszúnak a délelőttöt. Mikor meghallottam az ebédszünetet jelző csengőt, már szinte ujjongtam.
Ma csak egy sima salátát, és teát kértem. Körbenéztem az ebédlőben. Pete ott ült az egyik asztalnál a sarokban, és intett felém. Odasétáltam, persze közben összenéztem a csajokkal.
- Szia – ültem le mellé, és leraktam magam elé a tálcámat.
- Szia, neked is – intett. Az ő tálcáján két darab szendvics volt, és szintén tea. Egy pillanatig zavartan ültem, hisz nem tudtam mit mondani, de aztán eszembe jutott valami.
- Neked mi a szuperképességed? – kérdeztem. Rám nézett és elmosolyodott, mármint még jobban.
- Nézd – kacsintott, majd hirtelen összezsugorodott. Megijedtem, de rögtön felnagyobbodott. Ezután hirtelen a másik oldalamon termett, először azt hittem ő is tud teleportálni. De mikor visszafordultam ott is ott ült. Megsokszorozta magát! Én meg csak ámultam.
- Tetszik? – kérdezte.
- Nagyon is – válaszoltam, és szerintem el is pirultam.
- Aranyos vagy, amikor elpirulsz – mondta, és még jobban elpirultam. Nem tudtam mást csinálni csak mosolyogni. Ettem egy falatot a salátámból, de csak azért, hogy tudjak valamit csinálni, és ne vegye észre a zavaromat.
- Megmutassam az én szuperképességem? – kérdeztem. Rám pillantott, és mosolygott, azzal az aranyos fél mosollyal, amit úgy szeretek a fiúknál.
- Felesleges. Már az egész suli tudja mire vagy képes – nevette el magát, és én megint elpirultam. Sosem szerettem a középpontban lenni. Ekkor meghallottam a csengőt. A legrosszabb pillanatban. Sóhajtottam egy nagyot.
- Akarod, hogy hazakísérjelek? – kérdezte. Tényleg! Ma valamilyen tanári megbeszélés miatt elmaradnak a délutáni órák.
- Igen – válaszoltam, majd elmentem a szekrényemhez. Persze ott állt Sofy, Katy és Racheal. Nad és Christy is a közelben álldogált, de ők nem nagyon akartak Rach, és a többiek közelében jönni, bár nem értettem az okát.
- Na, hogy ment? – kérdezte rögtön Sofy.
- Jól, de még hazakísér! – ujjongtam. Rach egy pillanatra elkomorult. Ekkor odajött Pete. Egy sötét pillantást váltott Racheal-el, majd rám nézett.
- Indulhatunk?
- Persze! De kocsival jöttem, jut eszembe…
- Akkor elviszel? – kérdezte fél mosollyal az arcán. Hogy mondhattam volna neki nemet?
- Igen – válaszoltam, majd oda fordultam a csajokhoz. – Na, akkor nekem mennem kell. Sziasztok!
Elköszöntek, majd Pete-el odamentünk a kocsimhoz.
- Hű, szép autó – mondta.
- Köszönöm, szülinapomra kaptam – meséltem, majd kinyitottam az ajtót. Beültünk, és ő elmagyarázta merre lakik. Megálltam a házuk előtt.
- Akkor találkozunk holnap – mondtam neki. Rám nézett a zöld szemeivel, majd közelebb hajolt hozzám.
- Persze – vágta rá.
Az egész olyan gyorsan történt. Lehunytam a szemem, és ekkor megéreztem puha ajkait az enyéimen.

2014. március 15., szombat

6. fejezet: ~.Egy különös álom...~

Sziasztok! 
Kissé késve, de itt az új rész! Sikeresen átléptük a 300(!) 
oldalmegjelenítést, amit mindenkinek nagyon köszönök! 
És a feliratkozókat is köszönöm!
Remélem tetszeni fog az új rész, ha igen kérlek küldjetek egy kommentet!
Jöhet hideg-meleg! :)
xx
~----------------------------------------------------------------~

Reggel szokás szerint korán keltem, de aztán rájöttem, hogy Szombat van. Rögtön visszafeküdtem, és aludtam délig. Igen, én hétvégén aligha kelek ki az ágyból dél előtt.
Amint felébredtem (másodszorra) felöltöztem, és reggeliztem. Vagy igazából ebédeltem. Mindegy.
Evés után felhívtam Grace-t. Nagyon rég nem beszéltünk, ezért megkértem, hogy jöjjön át.
1 órával később már itt is volt. Persze rögtön a fiúkról kérdezett. Tudhattam volna.
- Na, és van már valaki, aki tetszik? – kérdezte, miközben leültünk az ágyamra.
- Hát, igazából nincs. Legalábbis még. Van egy fiú… - kezdtem, de persze Grace nem hagyta, hogy befejezzem.
- Ki az? Helyes? Jófej? Úúú… elhívott randira? – csakúgy halmozta kérdéseket.
- Grace! Állj le! Peter Nesh. Igen. Nem tudom. Nem. Még valami? – kérdeztem, jelezve, hogy ne legyen még valami. De Grace természetesen nem értette a célzást.
- Tényleg jól néz ki?
- Igen, Grace. – sóhajtottam. – Világos barna hajú, ami tökéletesen van beállítva. Pont úgy, ahogy jól áll neki. Virító zöldszeme, és puha vonásai vannak – meséltem.
- Jól hangzik! És mit tud? - a szuperképességére gondolt. Mire is képes? A Csarnokban tartott órán bemutatta, de nem emlékszem rá.
- Öhm… nem tudom.
- Ahj, kár – szomorodott el.
- Katy-ék szerint ő a harmadik, illetve második legjobb pasi a suliban – meséltem, reménykedve, hogy ettől felvidul. Bevált.
- Van listájuk? De jó! És ki az első? – szinte már türelmetlenül kérdezte.
- Egy William Groupe nevű fiú. Mielőtt megkérdeznéd, nem tudom, hogy néz ki.
- Ó, de kár! – szontyolodott el megint, de szinte rögtön fel is vidult. – Addig is mesélj még Pete-ről!
- Nem tudok mit mesélni róla, mert még nem ismerem. Inkább beszéljünk valami másról, rendben? – kértem.
- Rendben. – adta meg magát.
Ezek után nagyjából mindent átbeszéltünk, ami az elmúlt napokban történt, kivétel persze azt, hogy láthatatlanná változtam. Észre se vettük, hogy elrepült az idő. Mikor feleszméltem már fél hét volt, Grace-nek pedig mennie kellett.
-Na, akkor majd még beszélünk, és ezek után mindent hallani akarok az iskoláról! Főleg Pete-ről! – kacsintott rám, és elment.
Kyle az egyik barátjánál aludt, ezért vacsoránál csak négyen ültünk asztalhoz. Senki nem volt beszédes kedvében, aminek örültem is, mert nem akartam, hogy mindenféléről kérdezősködjenek.
Vacsora után felmentem a szobámba, és elővettem a jóslatot. Igen tudom, hogy úgy volt, nem foglalkozom vele, de muszáj volt még egyszer átnéznem.
Alaposan áttanulmányoztam, de sok mindent még mindig nem értettem. Idegesen zártam vissza a fiókomba, és lefeküdtem aludni. Sokáig nem aludtam el, mert a jóslaton járt az eszem, meg azon amit Nad mondott. Nem igaz, hogy nem tudok velük „nem foglalkozni”!
*Vasárnap*
Nem tudom mikor aludhattam el tegnap. Nekem úgy tűnt egész éjjel fent voltam. Ami meg is látszott a szemem alatti sötét karikákon. Mindegy, hozzá kell szoknom, hogy mostantól nem sokat fogok aludni.
Vasárnap van. Holnap megint iskola. Valahogy most vártam is, hogy suli legyen, ami eléggé fura.
Mivel fél egykor keltem (mint általában hétvégén), ma is reggeli helyett rögtön ebédeltem.
A nap hátralevő részében nem csináltam semmi különöset. Házifeladatot készítettem, rendet raktam, tévéztem, és játszottam Lara-val egy kicsit.
Ma próbáltam nem gondolni a jóslatra, és a főnix-medálra. Sikerült is. Legalábbis nappal.
Este sem történt semmi említésre méltó. A vacsora ugyanúgy telt, mint előző nap, csak most Kyle is az asztalnál ült.
Megint sokáig nem tudtam elaludni, de most nem a jóslaton járt az eszem, hanem a holnapi iskolai napon. Végül nehezen, de elaludtam.
Nagyon furcsát álmodtam.
Egy erdő közepén lévő kitaposott ösvényen álltam. Az ösvény végén, egy különös barlang volt, amit sziklák szegélyeztek. Ismertem, mivel apával sokszor jártunk erre kiskoromban.
Akkoriban ez volt a kedvenc helyem.
És aztán hirtelen megláttam saját magam, amint épp a barlangba szaladok. Egy lánc volt a kezemben, és valaki üldözött. Még mielőtt beszaladtam volna a barlangba, visszafordultam. Egyenesen rám nézett, a szemembe. Ekkor rájöttem, hogy az nem én vagyok, hanem Gwendolyn, az első szuperhős. Valamit mondott, de nem hallhattam. Szemében láttam, miről beszél. Aggódott, de mégis telve volt reménnyel. Csakúgy sugárzott belőle.
Betette a kezében lévő láncot az egyik sziklahasadékba, és megint rám nézett. Mielőtt felfoghattam volna, hogy mi történt ő beszaladt a barlangba, az örök sötétség fátylába.
Megértettem. Tudtam, mit rakott be a sziklahasadékba, és azt is, hogy miért nézett aztán rám.
Oda akartam futni a sziklához, amibe belerakta a láncot, de nem tudtam. Egy hatalmas farkasszerű szörnyeteg rohant be Gwendolyn után a barlangba.
Csak egy sikoly. Ennyit hallottam, és ennyi maradt utána. Megremegtem egész lényemben. Nem tudtam mozdulni, mintha én csak egy néző lennék, egy jelenetnél.
De ez egy nagyon fontos jelenet volt. Éreztem. A segítségére akartam kelni, de ekkor felébredtem.
Verejtékben úsztam, pedig se az álmomban, se alvás közben nem mozdultam.
Nem volt igaza Nad-nek. Nora nem szökött messzire, és nem ő tűntette el a pillangó-medált. Gwendolyn volt. Valamit tudott, ami miatt nem akarta, hogy a két medált összerakják. Elrejtette. És én tudtam, hogy hova. Talán ő is azt akarta, hogy tudjam.
De ami a legfontosabb. Nora nem csak szimplán féltékeny volt Gwen-re. Gyűlölte őt. Ő ölte meg. Ráküldte azt a szörnyet. Ebben egészen biztos voltam, mert Gwendolyn szemében láttam. Láttam mindent. Azt a testvéri gyűlöletet is, ami idáig fajult.
Ez volt az átok. Nem Nora átkozta meg Gwen-t, hanem őt átkozták meg, azért, hogy gyűlöljön.
*Hétfő*
Az álommal a fejemben ébredtem. Ide-oda ingázok. Hol be akarom teljesíteni a sorsom, és megtudni az igazat. Aztán mikor rájövök az igazságra, nem akarom folytatni! Ezt nem lehet. Gwendolyn szemében láttam, hogy folytatni kell. Nem adhatom fel! Elmondom anyának, hogy mire vagyok képes, és talán akkor segít nekem. De az álom az én titkom marad.
Felöltöztem, kivettem a jóslatot, és a medált a fiókból, és lementem a konyhába. Anya már készítette a reggelit.
- Anya, beszélhetek veled? Fontos. – mondtam neki.  
- Persze, mondjad csak!
- Négyszemközt – pontosítottam. Utalva rá, hogy ez nem nagyon tartozik a jelenlévő öcsémre, és húgomra.
- Ó, értem. Gyere, menjünk a szobámba – válaszolta, és felmentünk a szobájába. Leült az íróasztalnál lévő székhez, és nekem is jelezte, hogy üljek le. Visszautasítottam, mert ezt könnyebb volt állva intézni.
- Mi a baj? – kérdezte, és az arcomat fürkészte. Felmutattam neki a jóslatot. Rögtön lefagyott, mint akit rajtakaptak valamin.
- Azt honnan szerezted?!
- A fiókodból – válaszoltam neki. – Hazudtál!
- Igen, hogy megóvjalak…
- Ne! Ne gyere nekem azzal a szöveggel, hogy „nem akartam, hogy bajod essen…”! Hazudtál, és erre nincs mentség. – vágtam hozzá. Kieresztettem a gőzt, ami eddig tombolt bennem.
- Sajnálom, kicsim. De te ezt nem érted. Nem tudod, mit jelent… hogy milyen veszélyes… nem tudod, mivel állsz szemben! Nem tudod ki vagy! – hogy én ki vagyok? Ezt, hogy érti?
- Pontosan tudom, mivel állok szemben. De mit értesz azalatt, hogy nem tudom, ki vagyok? - egyre idegesebb lettem.
- Te vagy a jóslat! Te… te…
- Én vagyok Gwendolyn utolsó leszármazottja? – vágtam a szavába.
- Igen… mármint nem…
- Nem lehetek az utolsó, mert ott van Lara és Kyle is! A testvéreim, akik kisebbek, mint én!
- Pontosan, te nem lehetsz a jóslat. Amúgy sincs olyan nagy hatalmad. Mármint nem derült ki a teleportálás óta semmi új rólad, nem igaz? – inkább saját magának mondta, mint nekem.
- Nem. Nem igaz. Pont ezt akartam veled megbeszélni.
- Micsoda?! – láttam rajta, hogy kezdett egyre jobban aggódni és kiborulni valami miatt.
- Én… én… láthatatlanná tudok válni! – böktem ki. És amint kimondtam, láthatatlan is lettem. Igen, ezt a képességet még nem nagyon tudom irányítani.

Anya meg közben elájult. Úgy látszik túl sok volt ez neki egyszerre. Megpróbáltam felébreszteni, és pár másodperc múlva magához is tért. Hoztam neki egy pohár vizet (időközben újra láthatóvá váltam). Még mindig ki volt borulva. Hagytam, hogy megeméssze az előbb történteket. Nekem amúgy is el kellett indulnom az iskolába, ezért nem beszéltünk róla többet. Csak később.

2014. március 12., szerda

5. fejezet: ~.A jóslat.~

Sziasztok! 
Szeretném megköszönni a több, mint 200 oldalmegjelenítést,
és a feliratkozókat! Sajnálom, hogy ilyen későn, de itt van az új rész!
Kicsit rövidebb lett, de remélem tetszik!
Olvassátok, és kommenteljetek sokan!
xx
~-------------------------------------------------------------~

Kiborultam. Teljesen kikészültem szó szerint. Gyorsan összeszedtem magam, mert nem akartam, hogy kérdezősködjenek a többiek. A jóslat, itt tartott Nad.
- Milyen jóslat?! – kérdeztem kissé ingerülten.
- Gwendolyn-nak az is egy szuperképessége volt, hogy látja a jövőt.
- Mint Racheal?
- Igen valahogy úgy. De ő kicsit erősebb volt, mint Rach. A lényeg, hogy nem csak a közeljövőt látta, hanem az egészen távolit is. Látta a legutolsó leszármazottját, akinek fontos szerepe lesz majd, - ez vagy te – ezért megírta a jóslatot, hogy a jövőben megtalálják majd azt a bizonyos leszármazottját, és kiképezzék vagy mi. A kormány azóta is keresi, hogy ki az.
- Eddig értem, legalábbis nagyjából. De hogy szól az a jóslat? – erre már régóta kíváncsi voltam. Épp szóra nyitotta a száját, amikor becsengettek! Nem hiszem el.
- Bocs May. Majd holnap elmesélem, mert ezután az óra után haza kell sietnem!
- De holnap Szombat van! – jöttem rá.
- Uppsz. Tényleg, akkor majd hétfőn. Bocsi! – nézett rám bűnbánóan.
- Nem baj – sóhajtottam. Odafordultam Christie-hez hátha ő tudja a jóslatot és talán el is mondja.
- Rám ne nézz. Én nem vagyok könyvmoly, már bocs – mintha olvasott volna gondolataimban. Mindegy, majd otthon megkérdezem anyát, hátha még is hajlandó valamit elárulni nekem.
Ezek után a nap hátralévő része csendesen telt. Azon agyaltam végig, hogy mi lehet a jóslatban, de sejtelmem se volt. Észre se vettem, hogy valaki közben engem bámul.
Ebédnél, mivel Nad már elment, leültem Katy-ékhez. Mellette Sofy ült, és épp valamin beszélgettek. Rach nem volt az asztalnál, így odaültem Tracey mellé. Salátát ettem, almalével. Mikor hirtelen Tracey oldalba bökött, és Katy is csillogó szemmel nézett rám. Vagyis igazából mögém.
- Mi van? – kérdeztem, majd megfordultam. A mögöttem levő asztalnál a legtöbb fiú ült. Az egyik engem nézett. Peter Nesh, aki előttem ül hőstörténelemórán. Most láttam, valójában milyen jól néz ki. Finom vonásai voltak, zöld szemei csakúgy virítottak, világosbarna haja tökéletesen volt beállítva.
- Pete téged néz! – mutatott rá Katy.
- Igen, én is látom. Mi ebben olyan nagyon érdekes? – értetlenkedtem.
- Mondjuk az, hogy Racheal óta senkire rá sem nézett – válaszolta, ámulattal a hangjában. Hát persze, egyértelmű, hogy járt Racheal-el, hiszen tényleg nagyon jól nézett ki.
- És? – kérdeztem, utalva rá, hogy folytassa.
- És?! Ő a harmadik legjobb pasi a suliban!
- Miért, ki az első kettő? - jó tudni, hogy listát vezetnek.
- Hát az első egyértelműen William Groupe - őt még nem is láttam. Kár.
- Ő ki? – kérdeztem.
- Jaj, tényleg May. Te még nem is láttad őt! Iszonyat jól néz ki, kék szemek, fekete haj… - ábrándozott Sofy, és mindenki álmodozva sóhajtott.
- Na, a lényeg – tért észhez Katy, és tovább mondta a listát. – a másodiknál holtverseny van. Mondjuk akkor, inkább hárman vannak ezen a helyen, mert Pete is ugyanolyan helyes. Rajta kívül második Dan, és Marc Bounet – igen, mindkettőt láttam már. És igazuk volt. Ők hárman tényleg szinte ugyanolyan jól néztek ki. Csak szemük és hajuk színe volt különböző, meg persze a vonásaik, hisz azért mégsem voltak ikrek. Újra odanéztem Pete-re. Már nem engem nézett, hanem a kajáját, ugyanazt ette, mint én. Hm, érdekes. Visszafordultam a lányokhoz, akik viszont még mindig Pete-t nézték, és közben róla és rólam beszéltek.
- Örülj már egy kicsit! – nógatott Katy, én pedig küldtem felé egy mosolyt.
- Így jó? – kérdeztem, és elröhögtem magam.
- Tökéletes – és már ő is nevetett. Majd Sofy és Tracey is csatlakozott. A csöngő térített minket észhez. Szerencsére ma már nem volt több órám, így nyugodtan haza mehettem.
Apa a konyhában ült, szabadnapot vett ki mára. Anya viszont nem volt otthon. Köszöntem apának, majd felmentem a szobámba „leckét írni”. Letettem a táskám, és odamentem anyáék szobájához. Óvatosan elfordítottam a kilincset. De nem fordult el, zárva volt. A francba. Most meg kell, várjam anyát, de ha itthon lesz akkor már nem mehetek be a szobájába észrevétlenül. Szomorúan, és idegesen visszaballagtam a szobámba, és megírtam a leckémet.
Nemsokára anya hazaért, a tesóimmal együtt. Összeszedtem minden bátorságom, és odamentem hozzá, mikor egyedül volt a szobájában.
- Anya… - kezdtem.
- Igen? Mondjad, drágám – nézett rám.
- Tudod, az iskolában beszéltünk valami jóslatról – anya arca egy pillanatra megrezzent. – aztán Nad mesélt egy bizonyos Főnix-medálról – ott a pont. Anya arca teljesen lefagyott. Egy pillanatig csend volt, majd megszólalt.
- Hallottad már a jóslatot? – kérdezte. Reménykedtem benne, hogy megkérdezi.
- Nem, pont ezért vagyok itt – válaszoltam, mire kissé megkönnyebbültnek látszott.
- Sajnálom kicsim, de én sem ismerem – hazudott. Képes volt a szemembe hazudni. Tudhattam volna, hogy ebben nem számíthatok rá.
- Rendben, Kösz – mondtam, és szerintem kissé érődött milyen ideges voltam. Szerencsére anya nem kérdezett rá, ezért visszamentem a szobámba.
- Ez olyan igazságtalanság! - csaptam meg a párnámat. – Bárcsak… bárcsak lenne rá mód, hogy megtudhassam! – kívántam.
Miután kissé lenyugodtam, lementem a nappaliba. Kyle valami idióta foci meccset nézett apával.
- Ahjj! Ne ezt nézzük már! – mondtam nekik, és le akartam ülni. Apa körülnézett, majd Kyle-hoz fordult.
- Nem hallottál valamit?
- Nem. Miért?
- Semmi, biztos képzelődöm – mondta, majd megint a tévé felé fordult. Most szórakoznak velem? Épp mondani akartam, hogy nagyon vicces, de akkor megláttam a kezem. Vagyis igazából NEM láttam a kezem! Mi történik velem? Már megint valami szuperképesség? Csak azt ne, most még jobban én leszek a középpontban. Hurrá! Racheal-el pedig megint rosszban leszek, még jobb!
Felszaladtam a nagytükörhöz a szobámba. Láthatatlan voltam! Tetőtől talpig. Igazából azt se tudtam magamat látom-e, de mivel nem láttam magam, gondolom igen. Na jó, kezdek belezavarodni ebbe az egész „láthatatlan” ügybe. Várjunk csak! Ez pont kapóra jön! Anya nincs a szobában, így most nyugodtan besurranhatok. Nagyszerű!
Odaballagtam anya szobájának ajtaja elé, és kinyitottam. Ekkor jutott eszembe, hogy én át tudok menni a falakon! Mekkora idióta vagyok! Most már mindegy. Nem volt benn senki, ezért gyorsan az íróasztalhoz mentem, és keresgélni kezdtem. Sok régi papír volt ott, először nem is tudtam mit keresek. Ekkor megláttam egy nagyon régi papírt, pont azt, amelyiket még éjszaka keresett anya. Igen, ez az. A jóslat. Elolvastam, és hitetlenkedve, de még is értetlenül néztem a lapot. Szimbólumokkal volt teleírva, egy csomó mindent nem értettem.
Ez állt benne:
„Nem tudhatod, de a gonosz köztetek jár.
Ne szomorkodj, mert a megoldás már vár.
Keresd a zafírszemeket,
Vele a hatalmas képességet,
Mely egyetlen áldott gyermeké,
Az első szuper utolsó leszármazottjáé.

Vigyázz, mert ha eljő a gonosz csábítása,
Senkinek nem lesz ellenállása.
És csak ő, tudd meg,
Menthet meg,
De meg is ölhet.
A választás,
Rajta áll.

S, ha a sors beteljesülni látszik,
Ellene nem tehetsz már semmit.
A jót, pedig csak egy emberben találhatod meg,
Abban, aki mindig ott állt melletted,
De te soha észre sem vetted.
A jelszó legyen az pedig,
EGYÜTT ÖRÖKKÉ és MINDIG.”
Oké. Az biztos, hogy van valaki, akinek nagy hatalma van és kék szeme. Ez stimmel, legalábbis a kék szem. Na de a hatalom? Nem, az nem vagyok én. Ez biztos. Nem is akarok az lenni, mert itt azt írja, ha jól értelmeztem, hogy „Megmenthet/De meg is ölhet”. Én nem akarok senkit megölni! Nem is fogok. És mi az, hogy a gonosz köztetek jár? Ez hülyeség, nincs itt semmilyen gonosz! Ez az egész egy baromság!
Visszarohantam a szobámba, a jóslattal együtt. Beraktam a fiókom titkos rekeszébe. (Igen olyanom is van!) Majd levettem a nyakláncom. Szerencsére már látható voltam, így ki tudtam kapcsolni a nyakláncot. Fogtam és behajítottam a jóslat mellé, majd visszazártam kulcsra, hogy soha senki ne találja meg.
Ennyi elég volt. Nem leszek többet a „legerősebb szuperhős”. Nem, ennek vége. Döntöttem. Mostantól nem foglalkozok ezekkel a dolgokkal, nem mondom el senkinek, hogy láthatatlanná tudok válni. És úgy élek, mint egy rendes szuperhős, már amennyire ez lehetséges, mivel a „szuperhős” se hangzik normálisnak.
Nem vacsoráztam. Rögtön lefeküdtem, és el is aludtam. Holnaptól nem leszek „szuper” szuperhős!