7. fejezet: ~.Szerelmes vagyok!.~

Sziasztok! :)

Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, mire hoztam az új részt. A suli mostanában

nagyon nehéz, naponta írunk röpdolgozatokat és témazárókat, így nem nagyon jut időm a blogra. Most már igyekszek gyorsabb lenni.

Ez a rész a szokásosnál kissé rövidebb, és tesz egy kis, úgymond kitérőt a küldetése befejezése előtt.  Remélem tetszeni fog, ha igen komizzatok, 

vagy írjatok a most berakott Chatbe!

Ó, és külön köszönöm a több, mint 600 (!!) oldalmegjelenítést és a feliratkozókat! :D

xx

~--------------------------------------------------------~

9 után 5 perccel értem be. Tehát késtem 5 percet. Rögtön siettem órára. Matek. Szerencsére jó voltam ebből a tantárgyból, így a tanár nem haragudott annyira rám.

Szünetben Katy, Sofy és Racheal odajött hozzám. Persze csodálkozva néztem, ahogy Racheal a megszokott gorombasága helyett, most mosolyogva köszönt nekem.

- Miért késtél? – kérdezte Katy. Nem tudtam mit válaszoljak, hiszen nem akartam egyelőre elmesélni nekik az álmomat, és az egész „láthatatlanná változósdit”. Hazudnom kellett, de sosem tudtam jól hazudni.

- Hát… tudod… kilyukadt a kocsim kereke… és apunak kellett elhozni, de előtte még tankolnunk is kellett – hadartam egy szuszra. Ezt tuti nem veszik be.

- És akkor miért nem teleportáltál be a suliba? – vágta rá értetlen képpel Sofy. Igaza volt.

- 16 évig éltem „normálisan”. Szerinted eszembe jut, hogy szuperképességem van? – néztem rá. És megkönnyebbülve sóhajtottam, hisz az arcukon úgy láttam, bevették.

- Ja, persze… bocsi.

- Ne kérj bocsánatot! Hisz nem a te hibád – legyintettem. Majd még elbeszélgettem velük mindenféléről.

Következő szünetben odajöttek hozzám a Corner-ikrek. Furcsállottam, hisz majdnem egy hete járok ide, de még egyszer sem jöttek oda hozzám bemutatkozni, vagy egyáltalán köszönni.

- Szia, te vagy May, ugye? – kérdezte tőlem a barna hajú, sárga szemű. Hogy is hívták? Katy-ék mondták, hogy melyik kicsoda, de már nem emlékeztem rá. Olyan egyformák!

- Öhmm… igen, miért? – kérdeztem értetlenül.

- Csak meg akartunk ismerni. Hisz egy ilyen nagyhatalommal rendelkező lánynak, nagyhatalmú barátai legyenek, nem? – mosolygott a szőke. Olyan kedvesen mondta, hogy nem zavart a beképzeltsége.

- Gondolom… mármint, igen, persze! – válaszoltam.

- Oké, először is bemutatkozunk – vigyorgott a vörös. A fekete hajú nem szólalt még meg, de persze a vörös után ő következett, mintha valamilyen sorrend lenne közöttük.

- Tehát, én Rosaline vagyok – mutatott magára, virító égszínkék szeme csak úgy ragyogott közben.

- Violet – mondta rögtön utána a barna hajú. Neki volt a legkülönlegesebb szeme. Sárga, még sosem láttam ilyen színűt. Mármint hasonlót már láttam, de, hogy ennyire napsárga valakinek az írisze, olyat még nem.

- Merliah – következett a mellette álló, akinek élénkzöld szeme tökéletes hangsúlyban volt tejföl szőke hajával.

- És végül, én Zoe vagyok – mosolygott az utolsó. Vörös haja volt, és sötétbarna szeme.

- Röviden – mondta Rosaline. – Rose…

- Letty…

- Lia…

- Nekem nincs becenevem, szólíts csak Zoe-nak – fejezte be Zoe.

Nagyon szimpatikusak voltak. Mindannyian elmondták, és bemutatták szuperképességeiket.

Rose hangrobbanást tudott kelteni tapssal vagy üvöltéssel, és rendkívüli hallással rendelkezett. Letty szuper nyúlékony volt, és alakváltoztató, de láthatatlanná nem tudott változni. Lia volt köztük a legerősebb. Gondolatolvasó (úgy látszik ez egy gyakori képesség), alakváltoztató, és ráadásul lézerszeme volt. Zoe a „négy elem mestere”, tűz, víz, föld, levegő. Igazából a földdel és a vízzel a legügyesebb, a többit még fejlesztette.

Ezek után szinte egész nap velük beszélgettem, de ebédnél Nad-hez és Christy-hez ültem le.

- Sziasztok – tettem le a tálcámat, amin egy alma, barackos tea, és két darab szalámis szendvics sorakozott fel.

- Szia - köszönt Nad, majd beleharapott az almájába. – Tudod a jóslatot? Vagy elmondjam?

- Köszi, de már tudom – és hirtelen eszembe jutott minden. Vajon anya még mindig ott ül és rajtam, meg a jóslaton gondolkodik? Mit fogok neki mondani, ha hazaértem? És még ezernyi kérdés ötlött fel bennem.

- Honnan? – zökkentett ki gondolatmenetemből Nad.

- Hát… nem fontos – válaszoltam, és rájuk néztem utalva, hogy ne kérdezősködjenek. Szerencsémre értették a célzást.

- Nézd! – mutatott csillogó szemmel a hátam mögé Christy. Már tudtam, hogy mire számítsak. Pete. – Pete idenéz!

- Tééényleg? – kérdeztem tettetett kíváncsisággal.

- Na, de most min gúnyolódsz? – sértődött meg kissé. – Tudd meg, hogy ő…

- A harmadik leghelyesebb pasi a suliban, igen tudom – szakítottam félbe, mire ő kissé meglepődött. Valószínűleg nem gondolta, hogy én ennyire „tájékozott” vagyok.

- Pontosan. És, ha jól látom, téged néz – mutatott rám Nad. Christy egy kissé megsértődött ezen, de annyira nem zavarta.

Már megint? Hátrafordultam, hogy újra belenézzek élénkzöld szemeibe. Most jobban nézett ki, mint pénteken. Világosbarna haja homlokára simult, szemei ragyogtak, baromi jól nézett ki. És engem bámult. Vagyis már szemezett velem. Pár perc múlva zavartan fordultam vissza Nad-ékhez.

- Igen, tényleg engem néz – állapítottam meg. Nem nagyon tudtam mást kinyögni.

- Ügyes megállapítás – viccelődött Christy. Persze ezen mindannyian nevettünk, miközben én még egy apró pillantást vetettem Pete-re.

A következő óra történelem volt. Mármint hőstörténelem. Most jobban vártam ezt az órát, mint máskor. Persze, mivel előttem ült Pete.

Csengetéskor mindannyian bevonultunk a terembe. Mr. Super, a hőstörténelem tanár el is kezdte a szokásos „monológját”.

Pete hátra fordult és köszönt nekem.

- May, ugye? – kérdezte.

- Igen, te meg Pete, ugye?

- Pontosan – kacsintott. – Na, és tetszik a suli?

- Eddig nagyon! – vágtam rá.  Elmosolyodott, amire nekem is mosolyognom kellett.

A tanár ránk nézett, mire Pete visszafordult, és sajnos az óravégéig nem is tudtunk beszélni.

A kicsöngőnek még soha nem örültem ennyire.

- Hát, örülök, hogy megismertelek May – kacsintott rám, és mosolygott.

- Én is – válaszoltam, és szintén mosolyogtam.

- Akkor holnap, mondjuk ebédszünetben? – kérdezte, mire a szívem hevesebben kezdett dobogni.

- Persze! – vágtam rá, feltűnően gyorsan. Furcsa, hogy ilyen hamar belezúgtam egy fiúba. Még sosem történt velem ilyen, de ő egyszerűen megbabonázott.

Ez volt az utolsó óránk, így ezután haza indultam. Persze előtte még muszáj volt Katy-éknek elmesélni, hogy mit beszéltem Pete-el. Racheal először elég idegesnek tűnt, de hamar megbékélt vele. Legalábbis én ezt vettem észre. A többiek ujjongtak.

Hazafelé úton Pete-en merengtem. Eszembe se jutott a ma reggel addig, amíg be nem léptem az ajtón.

Anya a konyhában ült. Nem csodálkoztam rajta, gondoltam, hogy szabadnapot vesz ki.

- Szia, kincsem – mosolygott rám. A reggel történtekhez képest túlságosan is boldog volt.

- Szia, anyu – köszöntem vissza, kissé értetlen arcot vágva hozzá.

- Gondolkoztam a reggel történteken – kezdte, és kissé elkomorodott. – Lehet, hogy mégis te vagy a jóslat, de akkor valamilyen kapcsolatban kéne állnod Gwendolyn-al.

Muszáj volt elmondanom neki az álmomat. Mély levegőt vettem.

- Anya. Ma álmodtam valamit, amiben Gwen benne volt. Üzent nekem, ez is a kapcsolatfelvétel egyik módja, nem?

- Miféle álom?  - lepődött meg.

- Hát… tudod anya, ezt most nem akarom elmondani neked. Hosszú sztori, és szerintem Gwen se akarná, hogy tudd. Ha majd nagyon fontos, akkor elmondom – válaszoltam neki. Nem akartam elmondani mindent szó szerint, elég, ha tudja, hogy álmodtam „valamit”. Úgy láttam megértette, és nem kérdezett többet.

- Rendben – bólintott.

- Na, de van valami, amit még nem értek.

- Csak egy valamit nem értesz? – mosolygott.

- Jó, sok mindent nem értek, de ezt különösen nem.

- Mi lenne az?

- Gwen azt írja a jóslatban, hogy az UTOLSÓ leszármazott…

- Igen?

- Nem én vagyok az utolsó leszármazottja, hisz ott van Kyle és Lara is! Ráadásul mi van, ha lesz gyerekem? Akkor már ő lesz az utolsó leszármazott, nem?

- Látod, ez az egyik kérdés, amire én sem tudom a választ – sóhajtott. – Esetleg megkérdezhetnéd Gwen-t.

- Hogyan? – értetlenkedtem, bár sejtettem a választ.

- Az álmaidban. Ha tényleg álmodtál valamit ma éjjel, akkor valószínűleg nem az lesz az utolsó.

- Rendben, megpróbálom – válaszoltam neki, majd elvonultam a szobámba.

Gyorsan megcsináltam a házi feladatomat, és vacsora után lefeküdtem aludni.

Anya javaslatára, elalvás előtt Gwen-re koncentráltam.

Sajnos nem álmodtam semmit.

*Másnap*

Korán keltem, az ébresztőórám csörgése előtt. Kinyomtam, és elmentem lezuhanyozni. Kár, hogy nem álmodtam Gwen-nel. Na, de majd legközelebb.

Eszembe jutott, hogy ma lesz „randim” Pete-el. Kiválasztottam a kedvenc farmerom, és a vörös pulcsimat, amelyiken a „Love” felirat volt. Ezt kissé nyomulósnak találtam, ezért átvettem a sötétkéket, amire arany betűkkel írták rá, hogy „Love or Like”. Ez már tűrhetőbb volt.

Az öltözködés miatt, már megint késésben voltam, így csak elvettem egy szendvicset, és beültem a kocsimba.

A sulihoz érve már láttam Katy-t, és Sofy-t. Köszöntem nekik, majd elmentünk órára.

A délelőtt többi részére nem emlékszem tisztán, mert végig Pete járt az eszemben. Matekon, és irodalmon is szóltak, hogy figyeljek. De nem ment.

Furcsállottam, hogy szinte nem is ismerem, de mégis totál belezúgtam. Hát, igen. Valahogy túl gyorsan történt ez velem.

Túl gyorsan szerettem belé.

Gondoltam, de rögtön el is hessegettem, mert, ha valakibe ennyi idő alatt is beleesek, akkor az a fiú nem lehet „semmi”.

Még soha nem éreztem ilyen hosszúnak a délelőttöt. Mikor meghallottam az ebédszünetet jelző csengőt, már szinte ujjongtam.

Ma csak egy sima salátát, és teát kértem. Körbenéztem az ebédlőben. Pete ott ült az egyik asztalnál a sarokban, és intett felém. Odasétáltam, persze közben összenéztem a csajokkal.

- Szia – ültem le mellé, és leraktam magam elé a tálcámat.

- Szia, neked is – intett. Az ő tálcáján két darab szendvics volt, és szintén tea. Egy pillanatig zavartan ültem, hisz nem tudtam mit mondani, de aztán eszembe jutott valami.

- Neked mi a szuperképességed? – kérdeztem. Rám nézett és elmosolyodott, mármint még jobban.

- Nézd – kacsintott, majd hirtelen összezsugorodott. Megijedtem, de rögtön felnagyobbodott. Ezután hirtelen a másik oldalamon termett, először azt hittem ő is tud teleportálni. De mikor visszafordultam ott is ott ült. Megsokszorozta magát! Én meg csak ámultam.

- Tetszik? – kérdezte.

- Nagyon is – válaszoltam, és szerintem el is pirultam.

- Aranyos vagy, amikor elpirulsz – mondta, és még jobban elpirultam. Nem tudtam mást csinálni csak mosolyogni. Ettem egy falatot a salátámból, de csak azért, hogy tudjak valamit csinálni, és ne vegye észre a zavaromat.

- Megmutassam az én szuperképességem? – kérdeztem. Rám pillantott, és mosolygott, azzal az aranyos fél mosollyal, amit úgy szeretek a fiúknál.

- Felesleges. Már az egész suli tudja mire vagy képes – nevette el magát, és én megint elpirultam. Sosem szerettem a középpontban lenni. Ekkor meghallottam a csengőt. A legrosszabb pillanatban. Sóhajtottam egy nagyot.

- Akarod, hogy hazakísérjelek? – kérdezte. Tényleg! Ma valamilyen tanári megbeszélés miatt elmaradnak a délutáni órák.

- Igen – válaszoltam, majd elmentem a szekrényemhez. Persze ott állt Sofy, Katy és Racheal. Nad és Christy is a közelben álldogált, de ők nem nagyon akartak Rach, és a többiek közelében jönni, bár nem értettem az okát.

- Na, hogy ment? – kérdezte rögtön Sofy.

- Jól, de még hazakísér! – ujjongtam. Rach egy pillanatra elkomorult. Ekkor odajött Pete. Egy sötét pillantást váltott Racheal-el, majd rám nézett.

- Indulhatunk?

- Persze! De kocsival jöttem, jut eszembe…

- Akkor elviszel? – kérdezte fél mosollyal az arcán. Hogy mondhattam volna neki nemet?

- Igen – válaszoltam, majd oda fordultam a csajokhoz. – Na, akkor nekem mennem kell. Sziasztok!

Elköszöntek, majd Pete-el odamentünk a kocsimhoz.

- Hű, szép autó – mondta.

- Köszönöm, szülinapomra kaptam – meséltem, majd kinyitottam az ajtót. Beültünk, és ő elmagyarázta merre lakik. Megálltam a házuk előtt.

- Akkor találkozunk holnap – mondtam neki. Rám nézett a zöld szemeivel, majd közelebb hajolt hozzám.

- Persze – vágta rá.

Az egész olyan gyorsan történt. Lehunytam a szemem, és ekkor megéreztem puha ajkait az enyéimen.