6. fejezet: ~.Egy különös álom...~

Sziasztok! 

Kissé késve, de itt az új rész! Sikeresen átléptük a 300(!) 

oldalmegjelenítést, amit mindenkinek nagyon köszönök! 

És a feliratkozókat is köszönöm!

Remélem tetszeni fog az új rész, ha igen kérlek küldjetek egy kommentet!

Jöhet hideg-meleg! :)

xx

~----------------------------------------------------------------~

Reggel szokás szerint korán keltem, de aztán rájöttem, hogy Szombat van. Rögtön visszafeküdtem, és aludtam délig. Igen, én hétvégén aligha kelek ki az ágyból dél előtt.

Amint felébredtem (másodszorra) felöltöztem, és reggeliztem. Vagy igazából ebédeltem. Mindegy.

Evés után felhívtam Grace-t. Nagyon rég nem beszéltünk, ezért megkértem, hogy jöjjön át.

1 órával később már itt is volt. Persze rögtön a fiúkról kérdezett. Tudhattam volna.

- Na, és van már valaki, aki tetszik? – kérdezte, miközben leültünk az ágyamra.

- Hát, igazából nincs. Legalábbis még. Van egy fiú… - kezdtem, de persze Grace nem hagyta, hogy befejezzem.

- Ki az? Helyes? Jófej? Úúú… elhívott randira? – csakúgy halmozta kérdéseket.

- Grace! Állj le! Peter Nesh. Igen. Nem tudom. Nem. Még valami? – kérdeztem, jelezve, hogy ne legyen még valami. De Grace természetesen nem értette a célzást.

- Tényleg jól néz ki?

- Igen, Grace. – sóhajtottam. – Világos barna hajú, ami tökéletesen van beállítva. Pont úgy, ahogy jól áll neki. Virító zöldszeme, és puha vonásai vannak – meséltem.

- Jól hangzik! És mit tud? - a szuperképességére gondolt. Mire is képes? A Csarnokban tartott órán bemutatta, de nem emlékszem rá.

- Öhm… nem tudom.

- Ahj, kár – szomorodott el.

- Katy-ék szerint ő a harmadik, illetve második legjobb pasi a suliban – meséltem, reménykedve, hogy ettől felvidul. Bevált.

- Van listájuk? De jó! És ki az első? – szinte már türelmetlenül kérdezte.

- Egy William Groupe nevű fiú. Mielőtt megkérdeznéd, nem tudom, hogy néz ki.

- Ó, de kár! – szontyolodott el megint, de szinte rögtön fel is vidult. – Addig is mesélj még Pete-ről!

- Nem tudok mit mesélni róla, mert még nem ismerem. Inkább beszéljünk valami másról, rendben? – kértem.

- Rendben. – adta meg magát.

Ezek után nagyjából mindent átbeszéltünk, ami az elmúlt napokban történt, kivétel persze azt, hogy láthatatlanná változtam. Észre se vettük, hogy elrepült az idő. Mikor feleszméltem már fél hét volt, Grace-nek pedig mennie kellett.

-Na, akkor majd még beszélünk, és ezek után mindent hallani akarok az iskoláról! Főleg Pete-ről! – kacsintott rám, és elment.

Kyle az egyik barátjánál aludt, ezért vacsoránál csak négyen ültünk asztalhoz. Senki nem volt beszédes kedvében, aminek örültem is, mert nem akartam, hogy mindenféléről kérdezősködjenek.

Vacsora után felmentem a szobámba, és elővettem a jóslatot. Igen tudom, hogy úgy volt, nem foglalkozom vele, de muszáj volt még egyszer átnéznem.

Alaposan áttanulmányoztam, de sok mindent még mindig nem értettem. Idegesen zártam vissza a fiókomba, és lefeküdtem aludni. Sokáig nem aludtam el, mert a jóslaton járt az eszem, meg azon amit Nad mondott. Nem igaz, hogy nem tudok velük „nem foglalkozni”!

*Vasárnap*

Nem tudom mikor aludhattam el tegnap. Nekem úgy tűnt egész éjjel fent voltam. Ami meg is látszott a szemem alatti sötét karikákon. Mindegy, hozzá kell szoknom, hogy mostantól nem sokat fogok aludni.

Vasárnap van. Holnap megint iskola. Valahogy most vártam is, hogy suli legyen, ami eléggé fura.

Mivel fél egykor keltem (mint általában hétvégén), ma is reggeli helyett rögtön ebédeltem.

A nap hátralevő részében nem csináltam semmi különöset. Házifeladatot készítettem, rendet raktam, tévéztem, és játszottam Lara-val egy kicsit.

Ma próbáltam nem gondolni a jóslatra, és a főnix-medálra. Sikerült is. Legalábbis nappal.

Este sem történt semmi említésre méltó. A vacsora ugyanúgy telt, mint előző nap, csak most Kyle is az asztalnál ült.

Megint sokáig nem tudtam elaludni, de most nem a jóslaton járt az eszem, hanem a holnapi iskolai napon. Végül nehezen, de elaludtam.

Nagyon furcsát álmodtam.

Egy erdő közepén lévő kitaposott ösvényen álltam. Az ösvény végén, egy különös barlang volt, amit sziklák szegélyeztek. Ismertem, mivel apával sokszor jártunk erre kiskoromban.

Akkoriban ez volt a kedvenc helyem.

És aztán hirtelen megláttam saját magam, amint épp a barlangba szaladok. Egy lánc volt a kezemben, és valaki üldözött. Még mielőtt beszaladtam volna a barlangba, visszafordultam. Egyenesen rám nézett, a szemembe. Ekkor rájöttem, hogy az nem én vagyok, hanem Gwendolyn, az első szuperhős. Valamit mondott, de nem hallhattam. Szemében láttam, miről beszél. Aggódott, de mégis telve volt reménnyel. Csakúgy sugárzott belőle.

Betette a kezében lévő láncot az egyik sziklahasadékba, és megint rám nézett. Mielőtt felfoghattam volna, hogy mi történt ő beszaladt a barlangba, az örök sötétség fátylába.

Megértettem. Tudtam, mit rakott be a sziklahasadékba, és azt is, hogy miért nézett aztán rám.

Oda akartam futni a sziklához, amibe belerakta a láncot, de nem tudtam. Egy hatalmas farkasszerű szörnyeteg rohant be Gwendolyn után a barlangba.

Csak egy sikoly. Ennyit hallottam, és ennyi maradt utána. Megremegtem egész lényemben. Nem tudtam mozdulni, mintha én csak egy néző lennék, egy jelenetnél.

De ez egy nagyon fontos jelenet volt. Éreztem. A segítségére akartam kelni, de ekkor felébredtem.

Verejtékben úsztam, pedig se az álmomban, se alvás közben nem mozdultam.

Nem volt igaza Nad-nek. Nora nem szökött messzire, és nem ő tűntette el a pillangó-medált. Gwendolyn volt. Valamit tudott, ami miatt nem akarta, hogy a két medált összerakják. Elrejtette. És én tudtam, hogy hova. Talán ő is azt akarta, hogy tudjam.

De ami a legfontosabb. Nora nem csak szimplán féltékeny volt Gwen-re. Gyűlölte őt. Ő ölte meg. Ráküldte azt a szörnyet. Ebben egészen biztos voltam, mert Gwendolyn szemében láttam. Láttam mindent. Azt a testvéri gyűlöletet is, ami idáig fajult.

Ez volt az átok. Nem Nora átkozta meg Gwen-t, hanem őt átkozták meg, azért, hogy gyűlöljön.

*Hétfő*

Az álommal a fejemben ébredtem. Ide-oda ingázok. Hol be akarom teljesíteni a sorsom, és megtudni az igazat. Aztán mikor rájövök az igazságra, nem akarom folytatni! Ezt nem lehet. Gwendolyn szemében láttam, hogy folytatni kell. Nem adhatom fel! Elmondom anyának, hogy mire vagyok képes, és talán akkor segít nekem. De az álom az én titkom marad.

Felöltöztem, kivettem a jóslatot, és a medált a fiókból, és lementem a konyhába. Anya már készítette a reggelit.

- Anya, beszélhetek veled? Fontos. – mondtam neki.  

- Persze, mondjad csak!

- Négyszemközt – pontosítottam. Utalva rá, hogy ez nem nagyon tartozik a jelenlévő öcsémre, és húgomra.

- Ó, értem. Gyere, menjünk a szobámba – válaszolta, és felmentünk a szobájába. Leült az íróasztalnál lévő székhez, és nekem is jelezte, hogy üljek le. Visszautasítottam, mert ezt könnyebb volt állva intézni.

- Mi a baj? – kérdezte, és az arcomat fürkészte. Felmutattam neki a jóslatot. Rögtön lefagyott, mint akit rajtakaptak valamin.

- Azt honnan szerezted?!

- A fiókodból – válaszoltam neki. – Hazudtál!

- Igen, hogy megóvjalak…

- Ne! Ne gyere nekem azzal a szöveggel, hogy „nem akartam, hogy bajod essen…”! Hazudtál, és erre nincs mentség. – vágtam hozzá. Kieresztettem a gőzt, ami eddig tombolt bennem.

- Sajnálom, kicsim. De te ezt nem érted. Nem tudod, mit jelent… hogy milyen veszélyes… nem tudod, mivel állsz szemben! Nem tudod ki vagy! – hogy én ki vagyok? Ezt, hogy érti?

- Pontosan tudom, mivel állok szemben. De mit értesz azalatt, hogy nem tudom, ki vagyok? - egyre idegesebb lettem.

- Te vagy a jóslat! Te… te…

- Én vagyok Gwendolyn utolsó leszármazottja? – vágtam a szavába.

- Igen… mármint nem…

- Nem lehetek az utolsó, mert ott van Lara és Kyle is! A testvéreim, akik kisebbek, mint én!

- Pontosan, te nem lehetsz a jóslat. Amúgy sincs olyan nagy hatalmad. Mármint nem derült ki a teleportálás óta semmi új rólad, nem igaz? – inkább saját magának mondta, mint nekem.

- Nem. Nem igaz. Pont ezt akartam veled megbeszélni.

- Micsoda?! – láttam rajta, hogy kezdett egyre jobban aggódni és kiborulni valami miatt.

- Én… én… láthatatlanná tudok válni! – böktem ki. És amint kimondtam, láthatatlan is lettem. Igen, ezt a képességet még nem nagyon tudom irányítani.

Anya meg közben elájult. Úgy látszik túl sok volt ez neki egyszerre. Megpróbáltam felébreszteni, és pár másodperc múlva magához is tért. Hoztam neki egy pohár vizet (időközben újra láthatóvá váltam). Még mindig ki volt borulva. Hagytam, hogy megeméssze az előbb történteket. Nekem amúgy is el kellett indulnom az iskolába, ezért nem beszéltünk róla többet. Csak később.