Sziasztok! :)
Itt a következő rész. Most kivételesen hamarabb. A következő
valószínűleg - sajnos - csak a jövő hét végén jön. (Suli...)
De talán, tényleg csak talán, besűrítek egy részt erre a hétvégére,
csak a Szombati sulvala az kissé nehézkés lesz. :S
Addig is jó szórakozást ehhez a részhez, és ha tetszik kommentelni!
xx
~-----------------------------------------------~
Ő volt az személyesen. Az a srác, akiről már idejövetelem óta
beszéltek. A suli legmenőbb, és leghelyesebb pasija. Bár a „helyes” szó meg se
közelítette a szépségét.
Gyorsan elfordítottam róla a tekintetem. Kissé feltűnő lett
volna így bámulni.
Nem! Én
Pete-t szeretem, és nem hagyom, hogy ezt bármi megrengesse!
Mondtam magamnak. És komolyan is gondoltam. Habár olyan jól néz
ki, hogy alig bírtam levenni róla a szemem. Nem!
- Nem is tudom, miért hiányzott eddig. – hallottam meg
Christy-t. Igaza volt. Már majdnem két hete ide járok, és még egyszer se jött
be. Miért?
- Biztos beteg volt. – gondolkozott Nad.
- Will? Elfelejtetted, hogy SZUPER gyorsan regenerálódik? –
vágta hozzá Christy. Regenerálódik? Az mit jelent?
- Uhh. Tényleg…- én meg közben hol egyikükre néztem, hol a
másikukra. Mint egy teniszlabda-mérkőzésen.
- Várjatok. Mit jelent, hogy „szuper gyorsan regenerálódik”? –
kérdeztem, félbe szakítva őket.
- Ha beteg leszel, vagy megsebesítenek, kell hozzá idő, hogy
felépülj, meggyógyulj, igaz? – nézett rám Nad.
- Persze.
- Nos, ez Will-nél sokkal gyorsabb folyamat. Amihez nekünk egy
hét kell, hogy begyógyuljon, neki ahhoz alig pár óra. Vagy még ennyi sem. – hű.
Ez nagyon jó lehet. Bárcsak én is képes lennék rá. Bár még így is gyorsabban
gyógyultam az átlagnál, jut eszembe. Lehet, hogy emiatt? Nem, hisz akkor
anyáéknak már rég rá kellett volna jönnie a szuperképességeimre.
- Akkor miért hiányzott? – kérdeztem, elhessegetve az előző
gondolataimat. Elég volt egy valamin rágódnom.
- Nem tudom. – nézett rám
Christy, és Nad egyszerre.
- Mármint, valószínűleg hozzám nincs köze, ugye? – a hangomban
ott volt a kiborulás jele, habár magam sem tudtam, miért, de a gondolat, hogy
egy ilyen helyes pasi csakis miattam nem jött be, kiakasztott.
- Dehogyis. Végül is, honnan tudhatta volna, hogy jössz? Ő nem
lát a jövőbe. – nyugtatott meg Nad. Valamiért nem győzött meg.
- Aha. Igaz… - válaszoltam elgondolkodva. De ejtettük a témát,
és én se hoztam fel újra. Bár néha azért rápillantottam Will-re.
Ebédszünetben épp Katy-ékhez akartam leülni, amikor valaki
elkapta a karom. Megfordultam és Pete-el találtam szemben magam.
- May, beszélhetnénk? – kérdezte. Láttam a szemében a
könyörgést, és egy pillanatra megsajnáltam. De csak egy pillanatra.
- Mit akarsz? – rántottam ki indulatosan a karom a kezéből.
- Csak bocsánatot akartam kérni. Tudod… a telefonos dolog miatt.
- Késő. – mondtam és megfordulva elindultam az asztalhoz. Ő nem
hagyta, megint elkapta a karom, és most erősebben fogta.
- May. Kérlek. – sóhajtottam egy nagyot, és bólintottam.
Megkönnyebbült, és kivitt a folyosóra. - Négyszemközt.
- Rendben, mondjad. – utasítottam, utalva rá, hogy már szeretnék
enni.
- Sajnálom, hogy úgy letettem, de nem tudtam rá mit mondani…
- Mondjuk, hogy jól vagyok-e? Vagy, hogy reméled nem esett túl
nagy bajom? Vagy valami. De mindegy, úgy látom téged nem nagyon érdekel, mi van
velem. – a végén már kiabáltam. A szemembe pedig könnyek gyűltek, de rögtön
visszafojtottam a sírást. Előtte nem fogok sírni.
- Nincs igazad, May. Engem igenis érdekel, mi van ve…
- Akkor miért nem kérdezted meg?!
- Mert… én…
- Aha. Én is így gondoltam. – suttogtam, majd gyorsan visszamentem
az ebédlőbe, mielőtt még újra elkapta volna a karomat. Felesleges volt, mert
nem akarta újra elkapni. Úgy látszik ehhez se tudott mit hozzáfűzni.
Már nem volt kedvem enni, legalábbis a többiek társaságában.
Ledobtam a tálcám egy üres asztalhoz, és idegesen leültem, legalábbis azt
hittem, hogy üres.
- Hé! Mit vétett neked az a tálca? – hallottam hirtelen egy
hangot, majd nevetést. Az asztal végén ott ült valaki. Will.
- Miért? – kérdeztem, még mindig kisé megdöbbenve.
- Úgy lehajítottad az asztalra, hogy még az én tálcám is
felreppent egy pillanatra. – válaszolt, és közelebb ült hozzám, a hangjából még
mindig kihallottam a tréfát. – Egyébként Will vagyok. Will Groupe.
- May Stich. – mondtam, mire ő aranyos félmosolyra húzta a
száját. Te jó ég! Mennyire lélegzetelállítóan nézett ki!
- Tudom. Hamarabb terjednek itt a hírek, mint gondolnád. – és
még jobban elmosolyodott. Én is mosolyra húztam a szám.
- Hidd el, én is hamarabb tudtam meg ki vagy, mielőtt
bemutatkoztál volna. – válaszoltam neki, mire felnevetett. A nevetése simogató
volt, egy évezredig el tudtam volna hallgatni.
Nem! Le kell
állítanom magam, mert én még mindig Pete-be vagyok szerelmes! Akármekkora
hülyeséget követett is el…
- Nem is tudtam, hogy ekkora hírem van itt a suliban. – mosolygott
még mindig.
- Aha, persze. Mintha nem tudnád, hogy minden lány rólad beszél.
– forgattam a szemeimet, és elnevettem magam.
- Mert nem is tudtam. – mondta, és megpróbált hozzá meglepett
arcot vágni. Persze ő is nevetett.
- És nekem is ekkora hírnevem lenne? – kérdeztem.
- Jaj, ne már! „May Stich, aki megtestesíti a jóslatot!”, „May,
aki bármit meg tud csinálni!”… Estig sorolhatnám rólad a „híreket”!
- Mindent meg tudok csinálni? Ez kissé túlzás… - mondtam, de még
mindig mosolyogtam.
- Ha te mondod. – forgatta meg a szemét, de persze ezt is csak
viccből. – Egyébként, miért voltál olyan ideges? – már majdnem megfeledkeztem a
veszekedésünkről Pete-el. De jó, hogy felhozta.
- Semmiség… - mondtam, és rögtön lefagyott rólam a mosoly. –
Csak összevesztem valakivel.
- Pete? – húzta fel a szemöldökét. Kissé megdöbbentem.
- Honnan…
- Mindenki tudja már, hogy vele kavarsz. Ráadásul épp az imént
láttam őt is idegesen kirohanni. – mutatott az ebédlő kijáratára. Észre se
vettem. Azért azt nem értettem, miért a „kavarsz” szót használta a „jársz”
helyett.
- Ja, értem. – mondtam. És akkor becsöngettek, amit nagyon
sajnáltam. Több időt szerettem volna még eltölteni vele. Vagyis nem!
Pete-el
vagyok. Bár, most már nem tudom biztosra…
Órák után Nad jött utánam miközben épp az iskola elé mentem.
- May! – kiáltott utánam futva. Megálltam, és megfordultam.
- Igen? – utolérve ő is megállt, majd lihegve próbált levegőhöz
jutni.
- Csak… kérdezni… akartam… valamit… - lihegte.
- Hmm?
- Össze… vesztetek Pete-el? – már nem lihegett annyira.
- Hát, úgy tűnik. Miért? – furcsállottam, hogy ez miért olyan
fontos neki. Pláne, hogy egész eddig is megkérdezhette volna.
- Semmi. Csak odajött hozzám, hogy engeszteljelek ki.
- Ez szép! – kiáltottam föl, mire Nad kissé összerezzent. –
Nincs benne annyi erő, hogy idejöjjön és bocsánatot kér tőlem? Ehelyett a
barátaimat próbálja megvesztegetni!
- May. Ez nem igaz. Nem akart megvesztegetni, csak nem tudta,
hogy egyáltalán szóba állsz-e vele a történtek után.
- Mindegy. – sértődtem meg, és újra elindultam ki a suli elé,
hogy megvárjam apát.
- May, várj! – fogta meg a vállamat. – Ne haragudj már rá! Hisz
már régóta nem volt senkivel, és az, hogy összejött veled, nem kis dolog. Higgy
nekem.
- Akkor se kéne ilyeneket csinálnia. Jöjjön ide, és mondja
ezeket ő a szemembe! – mutattam magamra. Nem sok sikerrel jártam, mert Nad még
így is az ellenkezőjéről próbált meggyőzni.
- Jaj, May! Bocsáss már meg neki, mert ha így haladtok, a
kapcsolatotokból nem lesz semmi.
- Miért? Szerinted van jövője? Hisz még egy hete se jártam ide,
amikor összejöttünk. Kezdem úgy hinni, hogy ez túl gyors volt nekem. Hisz alig
ismerem! Ki tudja, mit nem tudok még róla? – gondolkoztam hangosan.
- Azt, hogy ilyen gyorsan összejöttetek inkább jó jelnek
tekintsd, ne rossznak.
- Oké, Nad. Majd meglátom, de most mennem kell.
- Rendben, és ne feledd, amit mondtam! – mondta, majd elindult
hazafelé. Nem értettem egyet vele. Nekem ez akkor is túl gyors volt, és talán
hiba volt vele kezdeni.
Dehogy volt
hiba! Ez a sors volt.
Szólalt meg bennem egy hang. Talán a belső Nad. Nem számított,
mert ebben a pillanatban láttam meg Apa kocsiját befordulni az iskola elé.
Beszálltam, és már mentünk is haza.
Otthon egyszer hívott Nad, és Pete is, de mindkettőt kinyomtam.
Nem akartam egyikkel se beszélni.
Éjszaka újra álmodtam.
Amint megláttam a szép zöld tisztást az erdő közepén, rögtön tudtam,
hogy Gwen által keltett álomba csöppentem. A levegő szokás szerint finom
erdőillatot árasztott. Körülnézve meg is láttam Gwen-t, egy szép szaténruhában,
egy farönkön ülve, mint a múltkor. Odasétáltam, és leültem mellé.
- Na, és most miért vagyok itt? Ugye nem raboltak el, és
kötöztek meg újra? – tréfáltam.
- Nem, May. Most komolyabb dolgok miatt vagyok itt… - a szeme
különösen komoly volt, még az elrablásomkor se volt ennyire.
- Miért? Mi történt? – komolyodtam meg én is.
- Sötét dolgok vannak készülőben. Senkiben nem bízhatsz. Még a
legközelebbi ismerőseidben sem. A gonosz bárkiben meglapulhat…
- Kibe ne bízzak meg?
- Én sem tudom pontosan, de egy biztos. Valaki elhallgat előled
valamit… valami fontosat… valami… - kereste a szavakat. – sötét dolgot, amit
kihatással lehet rád, és a világra.
- Ezt hogy érted? – álltam fel. Riadalom töltött el, és düh is.
Bár nehéz megmondani, kire vagy mire voltam dühös.
- Érzem, hogy valamelyik közeli barátod – vagy több is – a sötét
erőket támogatja.
- Nem, ez nem igaz! – még, hogy valamelyikük a „rosszal” van! Ez
badarság.
- May, tudom ezt nehéz elhinni, de…
- Még hogy nehéz? Semmi bizonyítékod nincs rá. Vagy van?
- Nincs. De tudod, hogy mire vagyok képes. – utalt arra, hogy a
jövőbe lát. Bólintottam, ő meg folytatta. Olyan tekintettel, ami nem hagyta,
hogy félbe szakítsam. – Akkor azt is tudod, hogy lehet neked nincs jövőd, se a
világnak. Ezért nagyon fontos, hogy hallgass rám. Tudom, nincs semmi kézzel
fogható bizonyítékom, de akkor is úgy hiszem, valaki NAGYON rosszban sántikál! -
ekkor kezdett el halványodni. Magamban azt kívántam, hogy még ne tűnjön el, túl
sok mindenre akartam még választ. Ki az, aki ennyire… veszélyes? Féltem, de
ugyanakkor izgalom töltött el. Hogy miért? Azt én sem tudom… - Légy óvatos,
May. Nagyon vigyázz magadra!
Az utolsó szavait már csak suttogta, de én így is tisztán
értettem. Még mindig elmondta azt, amit minden „távozása” után elmondott. Túl
sok volt az információ! Egy közeli barátom, aki „sötét erőket” támogatja. Ez
nem lehetséges, de ha mégis, akkor ki képes ilyesmire? Nad? Christy? Racheal?
Az ikrek? Pete?
Nem, ez nem igaz! Egyikőjük sem, senki.
*Másnap*
Elhessegettem minden rossz gondolatot, miközben fölkeltem. Már
reggel volt. Kedd. Lassan megtöröltem a szemem, és felöltöztem. Végig a Gwen-el
való álmon járt az eszem. És – sajnos – még mindig nem tudtam neki hinni. Az
iskola felé se beszéltem apával, aki valószínűleg észrevette a szótlanságomat,
de nem kérdezett semmit, aminek nagyon örültem.
Az iskola előtt megint Pete várt rám. Amint meglátott közeledni
kezdett felém.
- Ne. – emeltem fel a kezem. Alig 2 méterre volt, én pedig
suttogtam, de ő így is értette. Láttam a szemében az aggódást, meg valami mást
is… erőlködést, és koncentrációt. De mégis megállt.
- Kérlek, May… - könyörgött. Ekkor valami megcsillant a
szemében, és én azonnal meggondoltam magam. Hiszen, olyan helyes. Miért
utasítom vissza? Hisz nem tett semmi rosszat. Semmi olyat, amit nem bánt volna
meg. Megbocsátottam neki.
- Rendben. – mentem oda hozzá mosolyogva. – Sajnálom, hogy olyan
„házsártos” voltam, de kissé kiakadtam az utóbbi időben… és ezt azért csak
megérted.
- Persze, hogy megértem. Nyugi, nem haragszom. – hajolt oda
hozzám és megcsókolt. Ez már végeleges volt. Kibékültünk. Aminek végtelenül
örültem. Miért is haragudtam rá? Milyen marha voltam! De valamin gondolkodtam
az előbb… Mi is volt az? Valami fontos, ami éjszaka történt. Akárhogy gondolkoztam
nem jutott eszembe. Valahogy szinte minden kiesett, ami előző éjjel történt, és
nem is számított annyira. De egy kis részem aggódott, és folyamatosan
figyelmeztetett valamire, bár fogalmam se volt mire, és nem is érdekelt. Csak Pete
volt, semmi más.
Valahogy úgy éreztem, muszáj vele lennem, valami odakötött
hozzá, de én végtelenül örültem annak a „valaminek”.
Az ebédszünetben arra eszméltem föl – a Pete-el telt
gondolkodásom közben -, hogy valaki leül mellém. Will. A csodás arcéleit
bámulva, egy pillanatra kizökkentem Pete-ből. De, szerencsére csak egy
pillanatra.
- Szia. – kacsintott. – Látom kibékültetek Pete-el.
- Igen – mosolyogtam, habár nem tudom, hogy Pete, vagy Will
miatt. Ami kissé zavart.
- Na, az jó. – mosolygott ő is, de a szemében mintha megcsillant
volna valami szomorúság egy pillanatra, ezért nem is nagyon törődtem vele. – És
akkor most minden tökéletes a világodban?
- Öhmm… - egy pillanatra valami bevillant. Gwen képe. De miért? –
Nem tudom… - álltam fel, anélkül, hogy észrevettem volna. Úgy látszik észrevette
a zavart arckifejezésem.
- Jól vagy? – állt fel ő is. Én a halántékomat kezdtem masszírozni,
mert egyre jobban fájt a fejem, miközben Gwen járt a fejemben.
- Igen… azt hiszem. – válaszoltam, de ez nem volt teljesen igaz.
Az értetlenségem nem tűnt el. Az agyam erősen zakatolt. Gwen… mi van vele? Miért rajta jár az eszem? Will szemében láttam
valamit, és ekkor hirtelen ledöbbent. Majd megragadta a karom, és kivezetett az
ebédlő hátsó ajtaján, a szeméttárolókhoz.
- Mit csinálsz? – förmedtem rá. A fejem még mindig fájt, és a bűz,
ami a szemetesekből jött, nem sokat segített. Ránéztem Will-re aki halál komolyan
nézett a szemembe és mondta el a következő szavakat.
- May, téged megbűvöltek.
