5. fejezet: ~.A jóslat.~

Sziasztok! 

Szeretném megköszönni a több, mint 200 oldalmegjelenítést,

és a feliratkozókat! Sajnálom, hogy ilyen későn, de itt van az új rész!

Kicsit rövidebb lett, de remélem tetszik!

Olvassátok, és kommenteljetek sokan!

xx

~-------------------------------------------------------------~

Kiborultam. Teljesen kikészültem szó szerint. Gyorsan összeszedtem magam, mert nem akartam, hogy kérdezősködjenek a többiek. A jóslat, itt tartott Nad.

- Milyen jóslat?! – kérdeztem kissé ingerülten.

- Gwendolyn-nak az is egy szuperképessége volt, hogy látja a jövőt.

- Mint Racheal?

- Igen valahogy úgy. De ő kicsit erősebb volt, mint Rach. A lényeg, hogy nem csak a közeljövőt látta, hanem az egészen távolit is. Látta a legutolsó leszármazottját, akinek fontos szerepe lesz majd, - ez vagy te – ezért megírta a jóslatot, hogy a jövőben megtalálják majd azt a bizonyos leszármazottját, és kiképezzék vagy mi. A kormány azóta is keresi, hogy ki az.

- Eddig értem, legalábbis nagyjából. De hogy szól az a jóslat? – erre már régóta kíváncsi voltam. Épp szóra nyitotta a száját, amikor becsengettek! Nem hiszem el.

- Bocs May. Majd holnap elmesélem, mert ezután az óra után haza kell sietnem!

- De holnap Szombat van! – jöttem rá.

- Uppsz. Tényleg, akkor majd hétfőn. Bocsi! – nézett rám bűnbánóan.

- Nem baj – sóhajtottam. Odafordultam Christie-hez hátha ő tudja a jóslatot és talán el is mondja.

- Rám ne nézz. Én nem vagyok könyvmoly, már bocs – mintha olvasott volna gondolataimban. Mindegy, majd otthon megkérdezem anyát, hátha még is hajlandó valamit elárulni nekem.

Ezek után a nap hátralévő része csendesen telt. Azon agyaltam végig, hogy mi lehet a jóslatban, de sejtelmem se volt. Észre se vettem, hogy valaki közben engem bámul.

Ebédnél, mivel Nad már elment, leültem Katy-ékhez. Mellette Sofy ült, és épp valamin beszélgettek. Rach nem volt az asztalnál, így odaültem Tracey mellé. Salátát ettem, almalével. Mikor hirtelen Tracey oldalba bökött, és Katy is csillogó szemmel nézett rám. Vagyis igazából mögém.

- Mi van? – kérdeztem, majd megfordultam. A mögöttem levő asztalnál a legtöbb fiú ült. Az egyik engem nézett. Peter Nesh, aki előttem ül hőstörténelemórán. Most láttam, valójában milyen jól néz ki. Finom vonásai voltak, zöld szemei csakúgy virítottak, világosbarna haja tökéletesen volt beállítva.

- Pete téged néz! – mutatott rá Katy.

- Igen, én is látom. Mi ebben olyan nagyon érdekes? – értetlenkedtem.

- Mondjuk az, hogy Racheal óta senkire rá sem nézett – válaszolta, ámulattal a hangjában. Hát persze, egyértelmű, hogy járt Racheal-el, hiszen tényleg nagyon jól nézett ki.

- És? – kérdeztem, utalva rá, hogy folytassa.

- És?! Ő a harmadik legjobb pasi a suliban!

- Miért, ki az első kettő? - jó tudni, hogy listát vezetnek.

- Hát az első egyértelműen William Groupe - őt még nem is láttam. Kár.

- Ő ki? – kérdeztem.

- Jaj, tényleg May. Te még nem is láttad őt! Iszonyat jól néz ki, kék szemek, fekete haj… - ábrándozott Sofy, és mindenki álmodozva sóhajtott.

- Na, a lényeg – tért észhez Katy, és tovább mondta a listát. – a másodiknál holtverseny van. Mondjuk akkor, inkább hárman vannak ezen a helyen, mert Pete is ugyanolyan helyes. Rajta kívül második Dan, és Marc Bounet – igen, mindkettőt láttam már. És igazuk volt. Ők hárman tényleg szinte ugyanolyan jól néztek ki. Csak szemük és hajuk színe volt különböző, meg persze a vonásaik, hisz azért mégsem voltak ikrek. Újra odanéztem Pete-re. Már nem engem nézett, hanem a kajáját, ugyanazt ette, mint én. Hm, érdekes. Visszafordultam a lányokhoz, akik viszont még mindig Pete-t nézték, és közben róla és rólam beszéltek.

- Örülj már egy kicsit! – nógatott Katy, én pedig küldtem felé egy mosolyt.

- Így jó? – kérdeztem, és elröhögtem magam.

- Tökéletes – és már ő is nevetett. Majd Sofy és Tracey is csatlakozott. A csöngő térített minket észhez. Szerencsére ma már nem volt több órám, így nyugodtan haza mehettem.

Apa a konyhában ült, szabadnapot vett ki mára. Anya viszont nem volt otthon. Köszöntem apának, majd felmentem a szobámba „leckét írni”. Letettem a táskám, és odamentem anyáék szobájához. Óvatosan elfordítottam a kilincset. De nem fordult el, zárva volt. A francba. Most meg kell, várjam anyát, de ha itthon lesz akkor már nem mehetek be a szobájába észrevétlenül. Szomorúan, és idegesen visszaballagtam a szobámba, és megírtam a leckémet.

Nemsokára anya hazaért, a tesóimmal együtt. Összeszedtem minden bátorságom, és odamentem hozzá, mikor egyedül volt a szobájában.

- Anya… - kezdtem.

- Igen? Mondjad, drágám – nézett rám.

- Tudod, az iskolában beszéltünk valami jóslatról – anya arca egy pillanatra megrezzent. – aztán Nad mesélt egy bizonyos Főnix-medálról – ott a pont. Anya arca teljesen lefagyott. Egy pillanatig csend volt, majd megszólalt.

- Hallottad már a jóslatot? – kérdezte. Reménykedtem benne, hogy megkérdezi.

- Nem, pont ezért vagyok itt – válaszoltam, mire kissé megkönnyebbültnek látszott.

- Sajnálom kicsim, de én sem ismerem – hazudott. Képes volt a szemembe hazudni. Tudhattam volna, hogy ebben nem számíthatok rá.

- Rendben, Kösz – mondtam, és szerintem kissé érődött milyen ideges voltam. Szerencsére anya nem kérdezett rá, ezért visszamentem a szobámba.

- Ez olyan igazságtalanság! - csaptam meg a párnámat. – Bárcsak… bárcsak lenne rá mód, hogy megtudhassam! – kívántam.

Miután kissé lenyugodtam, lementem a nappaliba. Kyle valami idióta foci meccset nézett apával.

- Ahjj! Ne ezt nézzük már! – mondtam nekik, és le akartam ülni. Apa körülnézett, majd Kyle-hoz fordult.

- Nem hallottál valamit?

- Nem. Miért?

- Semmi, biztos képzelődöm – mondta, majd megint a tévé felé fordult. Most szórakoznak velem? Épp mondani akartam, hogy nagyon vicces, de akkor megláttam a kezem. Vagyis igazából NEM láttam a kezem! Mi történik velem? Már megint valami szuperképesség? Csak azt ne, most még jobban én leszek a középpontban. Hurrá! Racheal-el pedig megint rosszban leszek, még jobb!

Felszaladtam a nagytükörhöz a szobámba. Láthatatlan voltam! Tetőtől talpig. Igazából azt se tudtam magamat látom-e, de mivel nem láttam magam, gondolom igen. Na jó, kezdek belezavarodni ebbe az egész „láthatatlan” ügybe. Várjunk csak! Ez pont kapóra jön! Anya nincs a szobában, így most nyugodtan besurranhatok. Nagyszerű!

Odaballagtam anya szobájának ajtaja elé, és kinyitottam. Ekkor jutott eszembe, hogy én át tudok menni a falakon! Mekkora idióta vagyok! Most már mindegy. Nem volt benn senki, ezért gyorsan az íróasztalhoz mentem, és keresgélni kezdtem. Sok régi papír volt ott, először nem is tudtam mit keresek. Ekkor megláttam egy nagyon régi papírt, pont azt, amelyiket még éjszaka keresett anya. Igen, ez az. A jóslat. Elolvastam, és hitetlenkedve, de még is értetlenül néztem a lapot. Szimbólumokkal volt teleírva, egy csomó mindent nem értettem.

Ez állt benne:

„Nem tudhatod, de a gonosz köztetek jár.

Ne szomorkodj, mert a megoldás már vár.

Keresd a zafírszemeket,

Vele a hatalmas képességet,

Mely egyetlen áldott gyermeké,

Az első szuper utolsó leszármazottjáé.

Vigyázz, mert ha eljő a gonosz csábítása,

Senkinek nem lesz ellenállása.

És csak ő, tudd meg,

Menthet meg,

De meg is ölhet.

A választás,

Rajta áll.

S, ha a sors beteljesülni látszik,

Ellene nem tehetsz már semmit.

A jót, pedig csak egy emberben találhatod meg,

Abban, aki mindig ott állt melletted,

De te soha észre sem vetted.

A jelszó legyen az pedig,

EGYÜTT ÖRÖKKÉ és MINDIG.”

Oké. Az biztos, hogy van valaki, akinek nagy hatalma van és kék szeme. Ez stimmel, legalábbis a kék szem. Na de a hatalom? Nem, az nem vagyok én. Ez biztos. Nem is akarok az lenni, mert itt azt írja, ha jól értelmeztem, hogy „Megmenthet/De meg is ölhet”. Én nem akarok senkit megölni! Nem is fogok. És mi az, hogy a gonosz köztetek jár? Ez hülyeség, nincs itt semmilyen gonosz! Ez az egész egy baromság!

Visszarohantam a szobámba, a jóslattal együtt. Beraktam a fiókom titkos rekeszébe. (Igen olyanom is van!) Majd levettem a nyakláncom. Szerencsére már látható voltam, így ki tudtam kapcsolni a nyakláncot. Fogtam és behajítottam a jóslat mellé, majd visszazártam kulcsra, hogy soha senki ne találja meg.

Ennyi elég volt. Nem leszek többet a „legerősebb szuperhős”. Nem, ennek vége. Döntöttem. Mostantól nem foglalkozok ezekkel a dolgokkal, nem mondom el senkinek, hogy láthatatlanná tudok válni. És úgy élek, mint egy rendes szuperhős, már amennyire ez lehetséges, mivel a „szuperhős” se hangzik normálisnak.

Nem vacsoráztam. Rögtön lefeküdtem, és el is aludtam. Holnaptól nem leszek „szuper” szuperhős!