4. fejezet: ~.Új iskola, új barátok...és új szuperképességek?!.~

Arra ébredtem, hogy szédülök. Még nem volt reggel, ezt onnan tudom, hogy minden sötét volt, kivéve az ébresztőórámat. Ránéztem. Hajnali 3 óra 11 percet mutatott. Megpróbáltam visszaaludni, de egyre jobban szédültem, és már a hasamban is éreztem. Abban a hitben, hogy hányni fogok elindultam a fürdőszoba felé. Még épp a szobám közepén jártam, amikor egy pillanatra elsötétült a világ előttem. Azt hittem elájultam, de nem. Hideg csempét éreztem a talpam alatt, a puha szőnyegem helyett. A fürdőszobai csempét. Mi történt? A fürdőszobáig még vagy 25 méter volt hátra, de én 1 centimétert sem tettem meg. Csak egy magyarázat van erre, de az lehetetlen! Nem inkább ki se mondom. Anya biztos tud rá valami ennél hihetőbb választ. Megyek és felébresztem. De még mielőtt megmozdulhattam volna, újra megtörtént. Ott álltam anya ágya mellett. Na, jó most már elhiszem mi történt. Teleportáltam. Akármennyire hihetetlen. Kissé megráztam anyát, hogy felkeltsem. Szerencsére rögtön felébredt, és álmosan pislogott felém.

- Mi a baj? – kérdezte, miközben ásított egyet.

- Teleportáltam – suttogtam, inkább magamnak, mint neki.

- Tessék?! – hirtelen már nem is tűnt álmosnak. Felült és felkapcsolta az éjjeli szekrényén lévő olvasólámpát.

- Teleportáltam! – most valamivel határozottabban csengett a hangom. – Figyelj!

Erősen koncentráltam, hogy átteleportáljak az ágy másik oldalára. Éreztem a teleportálás előtti szédülést, és mire kinyitottam a szemem az ágy másik oldalán voltam. Még most is kissé hihetetlennek éreztem. Anya csak bámult rám tátott szájjal.

- Anya! – meglengettem előtte a kezemet. Semmi. Úgy látszik vele is megeshet, hogy teljesen ledermed. Most már legalább tudom kitől örököltem. – Anya!

- Jaj, kicsim ez lehetetlen! – gondoltam, hogy valami ilyesmit fog mondani.

- Nem anya, ez éppúgy nem lehetetlen, mint a falon átjárás.

- Igen tudom. Az lehetetlen, hogy te mindkettőt meg tudod csinálni.

- Óh! Így már értem. Akkor szerinted milyen LOGIKUS magyarázat van rá?

- Olyan nincs – nagyszerű. Tehát úgy állunk, hogy felfedeztünk nálam még egy szuperképességet, amire nincsen logikus magyarázat. Ennek tényleg nincs SEMMI értelme. – Kivéve…!

- Kivéve… mi? – lehet, hogy tud magyarázatot? Nem hiszem, de talán van egy sejtése.

-  Semmi. Inkább most menj vissza aludni, én addig utána nézek pár dolognak. Rendben? – úgy tett, mintha semmi se történt volna. De történt, sejti a választ. Sőt talán már tudja is, de nem akarja elmondani, vagy túl veszélyes ahhoz, hogy elmondja! Miket hordok itt össze? Úgy látszik, túl sok akciófilmet nézek.

- Hát, oké – válaszoltam, és kicsit furán néztem rá. Csak titokban tudhatom meg az igazat, más különben sosem tudom meg. Úgy tettem mintha kimennék lefeküdni, és behúztam magam mögött az ajtót. Mikor már kinn voltam a folyosón, koncentráltam, hogy át teleportáljak anyu szekrényébe. Onnan nyugodtan figyelhetem a kulcslyukon keresztül, hogy mit csinál.

Miután „kimentem”, anya nagyon sok régi papírt és könyvet vett elő. Kutatott valami után, és pár perc múlva meg is találta, mert hangosan fölkiáltott:

- Ez az! – egy régesrégi papírt tartott a kezében. Már sárgállott és a sarkai is lemállottak. Ilyen messziről nem tudtam rendesen elolvasni, csak pár szót motyogott magába. Leszármazott, megment, elpusztít, hős. Ennyit értettem, de semmi összefüggés nincs a szavak között! Gyorsan vissza teleportáltam a szobámba, és lefeküdtem. Sokáig nem aludtam még el, mert azokon a szavakon járt az eszem, de még így se találtam semmilyen összefüggést.

Hangosan csörgött a vekker. Kinyomtam, majd felkeltem. Furcsán ébernek éreztem magam. Egy pillanatig azt hittem az egész éjszakai sztorit álmodtam, de nem. Át teleportáltam a fürdőszobába. Hm, a teleportálásnak elég sok haszna van, mért nem találtam ki korábban, hogy erre képes vagyok? Sokkal könnyebb lett volna az életem.

Gyorsan elkészültem, és lementem reggelizni. Már mindenki az asztalnál volt. Apa is! Odafutottam hozzá és jó szorosan átöleltem.

- Hát te? – kérdeztem, mert szokatlan volt, hogy négy nappal az utazás után itthon van.

- Hamarabb hazajöttem, mert anyád mesélte mi van veled. Nahát, a szemed tényleg csodaszép! Mellesleg boldog szülinapot! – mondta, majd homlokon puszilt, és a kezembe nyomott egy kisebb csomagot. Kinyitottam, és egy ezüstláncon függő csodaszép medált találtam benne. Egy madárt ábrázolt, melynek tollai úgy kunkorodtak, mint a lángcsóvák. Mellette pedig egy darabka csodaszép gyémánt volt.

- Mi ez?

- Egy főnix- válaszolta anya. - Más néven tűzmadár, csodálatos lények. Hosszú életük után, hamuvá égnek el, majd hamvaikból újjászületnek. Régóta a család tulajdona, utoljára az enyém volt. Én is ugyanúgy 16 éves koromban kaptam. Nagyon vigyázz rá, mert fontos eszmei értékekkel, és hihetetlen erővel rendelkezik!

- Vigyázni fogok rá, ígérem! – felraktam a nyakamba, és még egyszer megforgattam a kezemben. Szinte éreztem, ahogy erőt sugároz a testembe.

- Csodaszép! – ámuldoztam.

- Igen, tudom – válaszolta nekem anya, majd odabújt apához.

- Na, mesélj apa milyen volt Miami? – kérdeztem.

- Semmi különös. Ugyanolyan volt, mint félévvel ezelőtt – mondta és elnevette magát. Szerettem, ha nevetett, csakúgy sugárzott zöld szeméből a boldogság és a jókedv. Szerintem ilyen az igazi apa, aki mindig felvidít, habár nem is tud róla.

Ma reggel kivételesen apa vitt suliba. Kicsit sajnáltam, hogy nem mentem az én kocsimmal már megint, de örültem, hogy itt van velem apa. Útközben az elmúlt napokról beszélgettünk, majd kitett az iskola előtt. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy ez nem a régi sulim, és a szememmel Grace-t kezdtem el keresni. Mikor megpillantottam Katy-t eszembe jutott minden. Odafutottam hozzá, és rögtön elmondtam mi történt az éjjel.

- Tudok teleportálni! Tudok teleportálni! – egyre csak ismételgettem, míg le nem állított.

- Mi?

- Tudok teleportálni – mondtam kicsit lassabb tempóval.

- Ez most komoly? – kerekedett el a szeme.

- Nagyon is! Nézd – azzal már fel is bukkantam mögötte 2 méterrel. Már egész jól ment, szinte jobban, mint a falonátjárás. Katy megfordult és még jobban elkerekedett a szeme.

- Ez tök jó! Várj, idehívom Tommy-t.

- Ki az a Tommy?

- Hát, tudod az az alacsonyabb srác, szőkés haja van és nagyon vicces. Gyere, bemutatom – azzal elindult a folyosóra, én meg követtem. Tommy tényleg nem tartozott a nagyon magas fiúk közé, szőkés haja volt, és kék szeme. Nem volt olyan helyes, mint például Racheal fiúja, vagy Pete, mert nem voltak olyan sima vonásai. Mellette ott állt Dan, aki mikor odaértünk biccentett egyet. Persze ez nem nagyon tetszett Racheal-nek, aki, mint mindig most is Dan-hez simulva állt. Ezzel mutatva mindenkinek, hogy csakis az övé.

- Tooommy!

- Szia Kaatyy – utánozta Katy-t Tommy. Tényleg elég humoros srác volt.

- Nézd ő itt May, tudod, aki tegnap jött a suliba.

- Ja, igen a másik falonátjáró lány.

- Nem! A másik falonátjáró és TELEPORTÁLÓ lány.

- Na, ne! Te tudsz teleportálni is? – elkerekedett szemekkel nézett rám. Már kezdtem egészen megszokni, hogy mindenki így néz rám. Válasz helyett megmutattam neki. Ugyanaz a tekintet fogadta a „mutatványomat”, mint máskor.

- Tehát, te most át tudsz menni a falon, de teleportálni is tudsz? Ennek nincs semmi értelme! – vágta hozzám Racheal, majd még jobban Dan-hez simult, és szúrós tekintettel méregetett. Nem szóltam semmit, nekem ez magas volt. Tegnap még egészen kedves volt velem, erre, bumm, úgy viselkedik, mintha le akarnám nyúlni a pasiját, és direkt csinálom azt, hogy tudok teleportálni.

- Mért? Ez tök állat! – szólalt meg Dan mellett egy másik srác. Szintén szőke hajú, és zöldes szemű volt, úgy látszik sok a szőke hajú fiú az osztályban. Neki is kávébarnás bőre volt, és erőteljes vonásai.

- Ő itt Alex – mutatta be Dan.

- Értem – mondtam és odafordultam Alex-hez. – És szerinted mi olyan jó benne?

- Hát, hogy egyszerre két szupererőd is van! Mármint két totálisan eltérő! Ilyen még nem volt, és ezért ez tök állat! – válaszolta, és rockervillát mutatott.

- Igazából három, mivel átlátok a falon.

- Még jobb! – mondta, és ekkor becsöngettek. Szuperhős történelemóra, Mr. Super-rel.

- Na, gyerekek a mai órán az első szuperhősről fogunk tanulni – körülbelül eddig terjedt ki a figyelmem, a többinél szellemileg már nem voltam jelen. Csak egy mondat ragadta meg a figyelmem. – Van egy jóslat, aminek köze van az utolsó leszármazottjához. Így szól: - ekkor meghallottam a csengő hangját, pont mikor kezdett érdekes lenni. – Jól van, majd a következő órán folytatjuk, addig is, viszontlátásra!

Unottan bepakoltam a táskámba, és kimentem a folyosóra.

Katy épp Sofy-val és Racheal-el beszélgetett. Megláttam nem messze tőlük Leila-t, aki két másik lánnyal állt az ablaknál. Inkább őket választottam, mert nem volt kedvem Racheal-hez.

- Sziasztok! – köszöntem nekik.

- Szia! – köszönt Leila. – May ők itt Christine…

- Csak Christie – biccentett az alacsonyabb sötétszőke hajú. Egész szép vonásai voltak, és zöldesbarna szeme. Tényleg szép volt, de azért Leila-nak és az ikreknek a közelébe sem ért.

- És Nadine – mutatott a másikra, akinek világosabb barna haja volt, ami a végénél már inkább szőkének tűnt. Neki is, mint Tracey-nek nagy barna szemei voltak, és ugyanolyan vékony arca.

- Szólíts csak Nad-nek.

- Rendben – válaszoltam. Az egész szünetben velük beszélgettem. Leila pár perccel később odament az ikrekhez, és akkor már csak hárman beszélgettünk tovább. Nagyon jófejek voltak. Bár az elején mindketten elég szerénynek mutatkoztak, de később már feloldottak. Meséltem nekik az éjszakámról, és megmutattam a medálomat. Nad-nek kikerekedett a szeme, mikor meglátta.

- Ez csak nem a Főnix-medál?

- Hát, ez egy főnixet ábrázol, igen. Ma kaptam a születésnapomra. Anyukám azt mondta, hogy már régóta a családunk tulajdona – válaszoltam neki, és kissé furcsállottam a kérdését. Hallhatóan hangsúlyozta az „a” szót, nem azt mondta „egy”, hanem „A” Főnix-medál és ettől sokkal fontosabbnak hangzott.

- Olvastam róla egy könyvben. Mi is volt a neve? Na, mindegy. Azt írták, hogy a Főnix-medál hatalmas képességekkel bír, és van egy párja, ami ugyanilyen csak egy pillangót ábrázol. Ha a kettőt összeillesztik, akkor valami hatalmas és nagyon fontos dolog történik. A Főnix-medál Gwendolyn Mariell-é volt, az első szuperhősé, a Pillangó-medál pedig az ikertestvéréjé Nora Mariell-é volt. Nora féltékeny volt Gwendolyn-ra, mivel ő nem rendelkezett semmilyen szuperképességgel, ezért átkot bocsátott rá, majd messzire szökött és azóta se találták meg a Pillangó-medált – fejezte be Nad. Ezt a történetet még sosem hallottam. Sőt azt se tudtam, hogy ez a medál az első szuperhősé, Gwendolyn Mariell-é volt. De ha ez az övé volt, akkor én a rokona vagyok? Á, nem hiszem.

- Gwendolyn meg eltűnt 17 évesen – tettem hozzá.

- Pontosan, ezért senki nem tudja, mi történik, ha összeillesztik a két medált, hisz még nem találták meg a másik felét, és talán nem is fogják.

- De ha ez a medál – emeltem föl a medálomat. – Gwendolyn Mariell-é volt, akkor én a leszármazottja vagyok, vagy mi?

- Igazad van! – ekkor valami hirtelen átfutott a haján, és meglepetten kiáltott fel. – De hát akkor te testesíted meg a jóslatot! – ledermedtem. Úgy látszik ez már rendszeres szokásommá vált.

Mindig valahogy ennél a fura jóslatnál lyukadunk ki. Miért? Mi közöm van hozzá? Mi közöm van ehhez az egészhez, a Főnix-medálhoz meg mindenhez? Nincs semmi értelme! Soha SEMMINEK nincs értelme!

Belefáradtam. Valami oka volt annak, hogy hirtelen „szuperhős” lettem, és megkaptam a Főnix-medált! És én kiderítem, hogy mi az!