2. fejezet: Én, mint szuperhős?!

Ledermedtem. Legszívesebben most is elájultam volna. Akkor eszméltem föl, mikor anya odanyújtott nekem megint egy pohár vizet. Úgy látszik közben kiment a konyhába és hozott egy újat.

Egy szót se szóltam, egyszerűen túl sok volt ez nekem. Eddig még átlagos lány voltam, erre, bumm, anyukám azt mondja nekem, hogy szuperhős vagyok vagy mi! Szuperhős?!  Dehogyis, még most is egy átlagos lány vagyok. Ez az egész „szemmegváltozósdi” biztos csak a serdülőkor vele járója. Te jó ég! Megőrültem?! Még hogy serdülőkori tünet! Nem erre nincs logikus magyarázat.

-Na tehát, mi is van ezzel a szuperhős dologgal? – egyszerűen neki szegeztem a kérdést. Nem számított rá, mert mélyen a gondolataiba merült, és kissé összerezzent.

-Tudod ezt akartam veled megbeszélni tegnap, de először Kyle zavart meg, aztán meg elaludtál. Ez a történet nagyon régen kezdődött. Most inkább nem is kezdek neki. A szemed azért változott meg, mert ez jelzi, hogy szuperképességekkel rendelkezel, bár ilyen mértékű elváltozást még nem tapasztaltam. Általában a szem vagy a haj színe változik meg, de mindig csak egy árnyalattal. Minél nagyobb mértékű az elváltozás, annál nagyobb szuperképességekkel rendelkezik valaki – egy kicsit hadart, nem is értettem nagyon sokat. Mi az, hogy szuperképességekkel rendelkezem?

- De szuperhősök nem léteznek! – kiáltottam, inkább magamnak, mint neki. Ő mért olyan biztos ebben az egészben?

- De igen, May. Szuperhősök, vagy fogalmazunk úgy, hogy szuperképességekkel rendelkező emberek, léteznek, csak eltitkolják képességeiket és átlagos emberként élnek köztünk – ez már aztán tényleg sok! Ne akarja már ezt beadni nekem. Még egy 5 éves se dőlne be neki.

- Honnan tudod?! – csattantam föl. Már eléggé dühös és ingerült voltam.

- Onnan, hogy…

- Igen?

- Én is ilyen ember vagyok.

Ledermedtem, megint. Ennek nincs semmi értelme! Először azt állítja, hogy én szuperhős vagyok, most meg már ő is az.

- Hogy érted ezt?

- Nekem is van szuperképességem.

- Ha! És mégis mi lenne az? – az előbbi mondatot gúnyosan mondtam ki, de nem érdekel. Még hogy szuperképessége! Felállt és elindult a fal felé, úgy nézett ki, mint aki mindjárt neki megy.

- Anya vigyázz, neki mész a fa…- nem ment neki. Átment a falon! Egyszerűen, mint egy szellem, csak úgy átsuhant rajta! Ez LEHETETLEN! Mielőtt még felfoghattam volna, hogy mi történt, anya vissza „suhant” a falon.

- Mi… hogyan… ez… ez nem lehet…- csak dadogni tudtam, ami nem csoda. Az anyám épp most ment át a falon! Tuti megőrültem!

- May nem őrültél meg! – most már a gondolataimban is olvas? Ez egyre rosszabb! -  Én tényleg átmentem a falon. Ez az én szuperképességem. Igaz én már kiskoromban is tudtam, hogy ez az.

- Neked is megváltozott valamid? – ha jól értettem, minden „szuperhősnek” megváltozik valamije 16 éves korában.

- Nekem a világosbarna hajam lett két árnyalattal sötétebb, vagyis ilyen – mutatott rá a hajára. Ekkor jutott eszembe egy lényeges dolog:

- És nekem milyen szuperképességem van? – de most komolyan. Ha tényleg nem őrültem meg, és igaz, amit anya mond, akkor nekem kell, hogy legyen valami „szuperképességem”.

- Nem tudom, de ha ennyire elváltozott a szemed színe, akkor nagyon erős képességekkel rendelkezel. Mondjuk, próbálj meg átmenni a falon, hátha sikerül.

- Rendben – mondtam, és nekiindultam az egyik narancssárgás falnak, de rögtön neki is ütköztem.

- Nem úgy! Mielőtt a falhoz érsz, gondolj arra, hogy egybeválsz vele. Így, nézd! – azzal megint átment a falon. Mikor ő csinálja, olyan egyszerűnek tűnik. Gondoltam én is megpróbálom újra. Lehunytam a szemem és erősen arra koncentráltam, hogy eggyé válok a fallal, akármennyire hangzott furcsának. Csak egy kis szellőt éreztem a bőrömön, és mikor kinyitottam a szemem a fal túloldalán voltam! Anya elérzékenyülve nézett rám.

- Nagyszerű kicsim!

- Öhmm… köszönöm?

- De nem lehet csak ennyi a szupererőd! Hiszen a szemed nagyon megváltozott! – épp most jöttem rá, hogy át tudok menni a falon, de ő máris ilyeneket motyog. Nem értettem miért nem elég neki az, amit eddig tudok. Hiszen ez se semmi!

- Na, mindegy. A lényeg, hogy van szupererőd – felém fordult. – Figyelj rám! Most, hogy kiderült nem vagy átlagos, másik iskolába kell járnod.

- Másikba?! – ezek szerint igaz, hogy mindenért valamilyen áldozatot kell hozni. Na, szép!

- Igen. A Super High School-ba. Itt megtanítják, hogyan használd képességedet, és talán rájönnek mért változott meg ennyire a szemed – Super High School? Nem tudom, a neve elég idiótán hangzik.

- És ott olyan gyerekek járnak, mint én?

- Igen, de mindegyiküknek más képességei vannak. Emlékszel a tegnapi osztályra a kiállításról? – bólintottam, hogy felejthetném el őket? – Ők is odajárnak, azért tűntek neked „különösnek”. Holnap kiíratlak az iskoládból. Ó, és boldog szülinapot!

- Köszi, anya! – a szülinapom! Időközben meg is feledkeztem róla.

Felmentem a szobámba, és mielőtt felhívtam volna Grace-t, eltűnődtem azon, milyen lehet egy ilyen suliba járni? Milyen szuperhősökről tanulni? Az én szempontomból elég furcsának hangzott. Eljátszottam a gondolattal, hogy „szuperhős” vagyok, aztán felhívtam Grace-t.

Először boldog szülinapot kívánt nekem, majd mikor elmondtam az egész szuperhősös dolgot sokkolta a hír, és nem akart hinni nekem. De aztán sikerült meggyőznöm. És ahogy előre tudtam, rögtön sikongatni kezdett és hajtogatta nekem, hogy ő megmondta! Hát igen, ő tényleg megmondta. Mindig is úgy gondolta, hogy szuperhősök léteznek, csak a kormány eltitkolja őket. Elég rejtélyesen hangzott, de furcsán igaznak, most így jobban átgondolva. Megbeszéltük, hogy holnap suli után rögtön átjön, és akkor bemutatom a „képességemet”, és átbeszélünk még egy pár dolgot.

A nap többi részére nem igazán emlékszem, mert szinte végig a szobámban ülve gondolkoztam. Arra viszont emlékszem, hogy mikor Lara-ék hazaértek bejöttek a szobámba és felköszöntöttek. Anya a kedvenc karamellás tortámat sütötte nekem. Lara rajzolt nekem egy aranyos kártyát, Kyle szintén. Anya azt mondta az ajándékom kint vár az utcán. Kimentem és megláttam életem első autóját! Csodaszép volt, sötétpiros, fekete kerekekkel és szélvédővel.

Nyugodt gondolatokkal aludtam el.

*Másnap*

Mikor felébredtem, már fél 10 volt. Gondolom anya kinyomta az ébresztőórát, hogy ne ébresszen fel. Felöltöztem, és lementem reggelizni. Anya már elvitte a testvéreimet az iskolába, és ott ült a pultnál egy bögre kávéval, és ez szelet pirítóssal.

- Jó reggelt! Már kiírattalak a sulidból, és holnap együtt beíratunk az új sulidba! - ekkor jutott eszembe a tegnapi nap. Szuperhős vagyok.

- Nagyszerű… - nem voltam kifejezetten lelkes. Még nem nagyon tudtam elviselni, hogy az összes barátomat és osztálytársamat hátra kell hagynom, mindezt egy holmi „szuperképesség” miatt. Elvettem két szelet pirítóst, és töltöttem magamnak kávét, majd leültem anya mellé – Délután átjöhet Grace?

- Hát persze.

- Anyu, kérdezhetek valamit?

- Bármit.

- Mért kell a képességekkel rendelkező embereknek titokban élniük? – már tegnap óta bennem volt ez a kérdés, de akkor nem volt alkalmam feltenni.

- Ez egy nagyon hosszú történet. A lényeg, hogy a kormány úgy gondolta a képességünk génrendellenesség, és elrendelte, hogy átlagemberekként éljünk.

- Grace-nek igaza volt! – kiáltottam, de nem szándékosan.

- Tessék?

- Semmi!

A nap többi részén igazából nem csináltam semmit, párszor átmentem még a falon (egyszerűen nem tudtam hozzászokni!), és mindenféle ürüggyel vezettem az autóm.

Fél négy körül megjött Grace. Azonnal fölmentünk a szobámba.

- Mutasd! Mutasd! – kiáltozta nekem.

- Jól van, csak higgadj le! – mondtam, és utána átsétáltam a falon, már egészen könnyen ment a „sok” gyakorlás miatt. Grace elkezdett sikongatni és ugrálni összevissza. Mikor kissé lenyugodott, elmeséltem neki, amit anya mondott nekem.

- Látod én megmondtam, hogy a kormány titkolja el őket! – mondta nekem rögtön.

- Igen, igazad volt – ismertem el.

- Amúgy tök szép színű a szemed!

- Köszönöm, ez is a szuperhősök velejárója.

- Várj, hoztam a szülinapi ajándékodat! – azzal átnyújtott egy aranyos kis csomagocskát. Egy gyönyörű karkötő volt benne.

- Te jó ég! Ez gyönyörű! Köszönöm! – jó szorosan átöleltem.

- Gondoltam, hogy tetszeni fog. Nézd, nekem ugyanolyan van, és majd együtt vehetünk rá mindig valamilyen medált – megmutatta az övét, és tényleg úgy nézett ki, mint az enyém, csak az fekete helyett fehér volt.

- Ja, tényleg és holnap mész az új sulidba? Úúú… mindent mesélj majd el jó?

- Rendben – sajnos nem sokára Grace-nek haza kellett menni. Korán lefeküdtem és gondolatban felkészültem az új sulimra.