Az ébresztőóra csörgése előtt ébredtem. Egy pillanatra nem is
tudtam hol vagyok, mert a megszokott babakékszínű falak helyett sötétpirosak
vettek körül. Persze, tegnap átfestették a falakat, és új szőnyeget raktak le.
Ami fekete színével, sokkal inkább én voltam, mint a régi hófehér. Gyorsan
kinyomtam az órámat, mielőtt még felébresztett volna a félálomból, de sajnos
nem aludhattam már vissza, mert odalentről anyukám kiáltott föl nekem.
-May! – Igen ez lennék én. May Stich. A nevem májust jelent. Bár
igazából októberben születtem. – Ideje kikelni az ágyból!
Igaza volt. Ha most nem kelek ki az ágyból, akkor daruval kell kiemelni.
Ránéztem az órára. 7 óra 15 perc. Rendben akkor még nem vagyok késésben. Felkeltem,
magamhoz vettem a kék pólóm és a farmerom, amik az ágyam melletti széken
hevertek, majd bementem a fürdőszobába.
A sötétbarna hajam kócos volt még, de tökéletes összhangban volt
kávészínű bőrömmel és barna szememmel. Ekkor hirtelen kékké változott a szemem.
Csak egy pillanatig tartott, így nem foglalkoztam vele, mert kora reggel tőlem
aztán hupililára is változhatott volna.
Gyorsan bepakoltam a táskámba és áthúztam az ajtómon lévő
naptárban a mai napot. Október 9. Holnap van a szülinapom. Október 9-e hétfő.
Ma megyünk abba a múzeumba, a fura kiállításra. Mi is volt a neve? „Mese vagy Valóság? A Szuperhősök”. Igen
ez az.
Lementem a lépcsőn, a korlátot még csak tegnap festették át,
ezért óvatosan mentem el mellette. A konyhában frissen sült bacon illat
terjengett. Itt is új falak tekintettek rám, halvány vaníliaszínűre festették
át őket, és a padlót szürkés márványcsempével borították. Igen, most szinte az
egész ház új külsőt kapott, mert apa állásemelést kapott. Anyukám a sütő mellett állt, és készítette a
bacont és a rántottát. Lara, a 8 éves kishúgom világos hajával és kék szemeivel
tökéletes ellentéte volt nekem. A pult melletti asztalnál ült, és álmosan
pislogott a kezében lévő Hoppszi úrra, a játék nyuszira, miközben egy darabka baconnel
próbálta etetni. Kyle-nak zöldes szeme volt, viszont a haja és az arcvonásai ugyanolyanok
voltak, mint az enyémek. Ő is az asztalnál ült, és 12 éves létére elég sokat
tudott enni.
- Jó reggelt! – köszöntem, és elvettem egy finom baconos
szendvicset a tányérról, amit anya készített ki nekem, majd leültem a pulthoz.
- Neked is jó reggelt drágám! – mondta anya, de nem nézett rám,
mert túl el volt foglalva a rántottával. Lara is csak felém pillantott egy
kicsit, majd újra a játék nyuszijának szentelte a figyelmét, Kyle pedig
biccentett egyet.
- Apa hol van? – kérdeztem, mert apa mindig velünk reggelizik,
főleg ha bacon az a bizonyos reggeli.
- Korábban kellett elutaznia – az utazás! El is felejtettem! Apa
félévente részt vesz egy nagyobb konferencián, amit általában Miamiban
tartanak. 2 hétnél nem szokott tovább tartani, és mindig hoz nekünk valami
ajándékot. Nekem különféle ruhadarabokat szokott hozni, Lara-nak játékokat,
Kyle-nak különleges csokikat, és sütiket. Az egész konferenciával csak az a
bajom, hogy mindig pont a szülinapomon tarják meg. Legalábbis ez már a harmadik
alkalom. De idén végképp nem mondhatta le, mert csak most kapott állásemelést
és nem szerette volna, ha azt hiszik beképzelt lett tőle.
- Nagyszerű, akkor megint nem lesz itt a szülinapomon!
- Sajnálom, de ne aggódj attól még jól fogunk szórakozni! –
igazán kedves volt anyától, hogy megpróbált felvidítani, de nem sikerült. Egy
mosolyt erőltettem az arcomra, majd elindultam az iskolába. Nem volt annyira
hideg, ezért csak a farmerdzsekimet vettem fel.
A sulitól nem messze állt Grace. Ő volt a legjobb barátnőm.
Nagyon világos szőke haja volt, sápadt bőre, és nagy barna szeme, és még ennél
is egyéniebben nézett ki a szeplőivel az orra körül és a szeme alatt.
Ugrándozva integetett nekem, és szőke haja kibontva lengett körülötte, utánozva
ugrása ritmusát, ami fura volt, mert Grace szinte mindig összefogva hordta.
- Szia! – köszöntött.
- Szia. Jó a hajad.
- Ja, hogy ez? Hát csak gondoltam… mivel ma… tudod…
- Igen, tudom. Brad Cotcher. Eltaláltam, igaz?
- Igen – vallotta be, és elpirult, ami csak még jobban látszott
hófehér bőrén, és a szeplői is kivirítottak tőle. Brad Cotcher az osztályunkba
járt. Grace már 2 éve totál bele volt zúgva, szerintem is egész jól nézett ki
barna szemével és világosabb hajával, de én nem voltam úgy oda érte, mint az
iskola lányainak jelentős része.
- És bejött neki? – kacsintottam rá, és a könyökömmel kissé
megböktem.
- Még nem találkoztam vele. De hagyjuk ezt a témát, jó?
Beszéljünk inkább a kirándulásról! Te nem izgulsz?
- Nem, de te nagyon jól tudod, hogy én sosem izgulok.
- Igaz. Mikor is indulunk?
- 20 perc múlva! – akartam válaszolni, de a hang Mr. Black-hez
tartozott, az osztályfőnökünkhöz. Ijedtemben összerezzentem, és olyan gyorsan
pördültem meg a tengelyem körül, hogy majdnem Mr. Black lába elé estem.
Szerencsére csak majdnem.
- Remélem, mindenük megvan, és elmentek mosdóba, ne a buszon
találják ki, hogy mit is szoktak mondani? Igen: „mindjárt szétdurran a
hólyagjuk”! – mondta, majd ránk nézett azzal az ijesztő, kidülledő szemeivel,
amitől mindig kiráz a hideg. Ő tipikusan azokhoz a tanárokhoz tartozott, akik
egy pillantással elérik a céljukat, ellentmondás nélkül.
- Nem, dehogyis. Épp most indultunk oda, ugye Grace? – válaszoltam
Mr. Black-nek, mert Grace teljesen leblokkolt, és csak hevesen bólogatott
nekem.
- Rendben, akkor 15 perc múlva várom önöket a busznál, értették?
- Igen, Mr. Black! – azzal elkezdtem a mosdó felé tuszkolni
Grace-t.
Ahogy Mr. Black mondta, 15 perc múlva már a busz előtt
álldogáltunk. Mrs. Holle, a másik kísérőtanár, felolvasta a névsort, majd
felszálltunk a buszra.
Odafele úton Grace-el beszélgettem, amennyire az lehetséges volt
abban a nagy zajban.
A múzeum nem volt messze az iskolánktól. Egy nagy épület volt, a
városháza mellett. A bejárati ajtó mellett oszlopok voltak, amik különböző
nőket ábrázoltak, és kupolás teteje volt, amit belülről freskók díszítettek.
A múzeum egyik dolgozója körbevezetett minket a kiállításon, ami
különböző szuperhősökről szólt.
- Nézd May! Ez a lány pont úgy néz ki, mint te! – mutatott rá
egy képre Grace. Egy lányt ábrázolt, mögötte pedig a városháza állt. Tényleg
nagyon hasonlított rám, csak a szeme volt kék. Gwendolyn Mariell-nek hívták.
- Ő volt az első szuperhős. Ezen a képen még csak 16 éves.
Legendák szólnak róla, de sajnálatos módon 17 éves korában eltűnt és soha nem
került elő – mesélte a múzeum dolgozója. Furcsán ismerős volt a történet,
mintha anya már mesélt volna valami hasonlót. De akkor a „Mese vagy Valóság?”
közül, inkább a valóságban léteznek szuperhősök? Legalábbis ahogy itt beszélnek
róluk, nekem ez jön le.
Épp figyelni akartam, amikor észrevettem egy másik osztályt.
Nagyon furák voltak, körülbelül egyidősek lehettek velünk. A tanár kikérdezte a
gyerekeket, de úgy, mintha ez tantárgy lenne náluk. Egész normálisnak tűntek,
de valahogy mégis az az érzésem támadt, hogy nem azok.
-May! Gyere, az osztály már tovább ment – Grace ábrándított ki.
Igaza volt, az osztály már legalább 5 méterrel előrébb haladt. Gyorsan
odafutottunk hozzájuk.
A kiállítás többi részére már nem nagyon emlékszem, mert végig
azon a különös osztályon járt az eszem, meg azon a képen a lányról. Még a
visszafele úton is ezen gondolkodtam. Szerencsére ma már nem volt több óránk,
ezért amikor visszaértünk a sulihoz, elköszöntem Grace-től és hazaindultam.
Útközben hirtelen elfogott a szédülés. Megálltam, de egy idő
után elmúlt. Biztos a fáradtságtól – gondoltam, és hazasiettem.
Anya még dolgozott, és a testvéreim is az iskoláikban voltak,
ezért rögtön felmentem a szobámba és megcsináltam a házi feladatomat holnapra.
Mire készen lettem, anyáék már haza is értek. Lementem a konyhába, még mindig
vigyázva a frissen festett korlátra.
- Szia, anya!
- Szia. Milyen volt a kiállítás? – kérdezte miközben lerakta a
bevásárlószatyrokat a pultra, és elkezdte behelyezni a benne lévő ételeket a
falon lévő szekrényekbe, és a hűtőbe.
- Egész jó. Volt egy kép egy lányról, aki pont úgy nézett ki,
mint én, csak a szeme volt kék – kezdtem. - Úgy hívták, hogy Gwendolyn Mariell
– anya megmerevedett egy pillanatra, majd mintha mi sem történt volna, tovább
pakolta ki az ételeket a szatyrokból.
- Tényleg? Ez… furcsa.
- Igen, eléggé. Ráadásul volt egy különös osztály is a kiállításon.
- Hogy érted, hogy különös? – elmagyaráztam neki azt, hogy
értem. Elgondolkozott egy kicsit ezen, vagy valami máson, aztán megszólalt –
Figyelj, valamit el kell mondanom neked… - elég fontosnak tűnt, amit mondani
próbált, de ekkor félbeszakította az öcsém. Segítség kellett neki a matek
házifeladatához. Hát, igen azt tudni kell Kyle-ról, hogy nagyon gyenge matekos.
- Anya! Nem értem ezt. x meg három meg valami egyenlő x szorozva
kettővel? Vagy mi? – értetlen arckifejezéssel nyújtotta oda a füzetét anyának.
- Jaj, Kyle, ezt már annyiszor átbeszéltük! – mondta, majd felém
fordult. – Majd máskor megbeszéljük, jó kicsim?
- Persze – válaszoltam, és felmentem a szobámba.
Sóhajtozva leültem az ágyamra és körülnéztem, hol kell rendet
rakni. Az ágyam rendben volt már. A mellette lévő székemen, azonban kupacostul
álltak a ruhák, és a szekrényemből is kilógott pár darab. Az íróasztalomat se
lehetne rendezettnek nevezni. Összevissza voltak rajta a tankönyveim, meg más
egyéb kacat. Gyorsan összepakoltam, és a szőnyegemen szerencsére rend volt már.
Alig volt hét óra. Nagyon unatkoztam. Anya lent segített
Kyle-nak a matekban, és közben elkészítette a vacsorát. Lara az egyik
barátnőjénél volt. Felhívtam Grace-t, de hangpostára kapcsolt. Unottan dőltem
hátra az ágyamon. Kicsit még elgondolkoztam a kiállításon, és egy pillanatra
lehunytam a szemem.
*Másnap*
Mikor kinyitottam a szemem, már reggel volt. Nem tudom, hogy
aludtam el, de ezek szerint nagyon fáradt lehettem. Anya biztos bejött az
éjszaka, és betakart. Te jó ég! Ma van a szülinapom! 16 éves vagyok, végre.
Felkeltem, és felöltözve rohantam le a lépcsőn. Szerencsémre a
korlát már megszáradt, különben csupa barna festék lett volna a kezem, a
figyelmetlenségem miatt.
Épp, hogy leértem, mikor elfogott a szédülés. Megint. Úgy
gondoltam, hogy biztos elmúlik, mint tegnap, de nem. Egyre jobban szédültem,
elbotorkáltam a konyháig, ahol anya készítette a reggelit. Alig értem el az
ajtóig, mikor már annyira szédültem, hogy mozdulni se bírtam, és úgy éreztem mindjárt
összeesek.
-Anya, nagyon szédülök, azt hiszem mindjárt elá…- de nem tudtam
befejezni a mondatot, mert elsötétült előttem a világ. Csak a hideg kőpadlót
éreztem, és azt, hogy nagyon fáj a fejem.
9 percig voltam eszméletlen.
Anya ott ült mellettem. A nappaliban voltunk, a narancssárga
falakból ítélve. A szürke kanapénkon feküdtem. Az átlátszó kávézóasztalon egy
pohár víz volt, amit rögtön oda is nyújtott nekem anya. Legalábbis odanyújtotta
volna nekem, ha nem néz a szemembe, és nem ejti le a földre.
-Mi a baj, anya? - ültem
föl, de anya csak dadogni tudott, és odanyújtott nekem egy kisebb tükröt.
Te jó ég! Már értem miért sikított anya és ejtette le a pohár
vizet. Legszívesebben én is sikítottam volna, de csak valami halk nyögés jött
ki a számon. A szemem, a megszokott barna szín helyett KÉK volt! Vagyis
kékeszöld, de ebben a helyzetben ez tökéletesen mindegy.
- Nem! Ez… lehetetlen. Belőled nem lehet az. Egyszerűen nem,
hisz akkor már kiskorodban is tudtuk volna – nem értettem miről beszélt. Ilyet
még sosem csinált.
- Mi nem lehetek?! – kérdeztem ingerülten. Anya felém fordult,
és szinte teljesen nyugodtan azt mondta nekem:
- Szuperhős.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése