9. fejezet: ~.Elrabolva...~

Sziasztok!

Tudom, tudom. Nagyon régen jelentkeztem, és írtam új részt. És

NAGYON szégyellem emiatt magam. Nem is keresek kifogásokat. 

Igazából ez a fejezet már hetekkel ezelőtt kész volt, csak még 

nem volt rendesen kidolgozva. Most finomítottam rajta. Remélem 

tetszeni fog, és kárpótlom a hiányomat! További jó olvasást! :D

xx

~-----------------------------------------------------~

May! – hallottam meg egy lágy hangot, tudtam kihez tartozik.

- Mi történt? – kérdeztem, és lassan kinyitottam a szemem. Gwen állt előttem, és az arcomba hajolt. Mögötte csak fehérséget láttam fényleni. – Meghaltam?

- Dehogyis! És remélhetőleg egy darabig még nem is fogsz – válaszolta kedvesen Gwen. Fel akartam kelni, de valami a földre szorított, így tehetetlenül pislogtam fel rá.

- Hol vagyok?

- Most épp sehol. Figyelj May, fel kell ébredned! – rázott meg finoman.

- De honnan ébredjek fel? Hisz már ébren vagyok!

- Nem vagy ébren, most csak álmodsz. Ha felébredsz, meg leszel kötözve, – én kötözve?! Mégis miért? – nem fogsz tudni teleportálni, se „átmenni” a kötélen! Bezártak egy különleges helyiségbe. Most pontosan azt kell tenned, amit mondok, rendben?

Bólintottam, habár kissé furcsának hangzott.

- Amikor nem figyelnek, lézerrel vágd el a kötelet, de vigyázz a kezedet ne égesd meg! Utána ejtsd le a földre, és változz láthatatlanná, majd fuss el onnan, olyan gyorsan, ahogy csak bírsz! Értetted? Nem egy zseniális terv, de beválhat, ha jól csinálod – átfutottam magamban, amiket mondott. Lézer, kötél, láthatatlanná válás, és futás. Rendben, ez menni fog.

- Köszönöm – suttogtam, és ő kedvesen elmosolyodott, majd kezdett elhalványodni.

- Vigyázz magadra May! Sokkal fontosabb vagy, mint hiszed! – mondta, és eltűnt a fehér homályban.

Hirtelen elkezdett sajogni a fejem, a kezemet pedig valami szorította. Kinyitottam a szemem, újra. Egy sötét pinceszerű helyiségben ültem, kezem megkötözve az ölembe hullott. Pont, ahogy Gwen mondta.

Körülnéztem, de mindenhol sötétség volt. Lassan egy árny lépett elő az egyik sarokból.

- Na, csakhogy felébredtél! – mondta nekem egy férfi, és a hangjából ítélve mosolygott.

- Hol vagyok? És miért hoztak ide? – vágtam hozzá, bátornak akartam tűnni, de csak valami hörgésféle jött ki a számból.

- Valahol, aranyom – lépett elő egy újabb férfi, akinek érdesebb hangja volt.

- Ne szólítson „aranyomnak”! – kiáltottam. Mégis mit képzel, ki ő? Engem nem lehet csak úgy le „aranyomozni”!

- Óhó. De kis vadócok vagyunk – mondta gúnyosan, és feloltották a lámpát. Kissé hunyorogtam még a hirtelen fénytől. Rajtam kívül csak két férfi volt jelen. Egy fiatalabb, kócos barna hajú, barna szemű. Egy bőrdzsekit viselt, a kezén pedig tetoválás virított. Maximum 20-25 éves lehetett. Egész helyes volt, de ez most nem számított. A másik idősebb volt nála. Borostás arca, és vállig érő hajával úgy nézett ki, mint egy maffia. Valószínűleg az is volt.

- Hiába próbálsz teleportálni, ez egy különleges szoba – mondta az idősebbik, majd végig simította a fehérre meszelt falat. Néhol koszos foltok borították, és a padló is erősen kopottas volt. Miért vagyok én itt?

- Miért hoztak ide? – kérdeztem felemelve a hangom.

- Hogy miért? Mert te egy különleges „szuperhős” vagy…

- Különleges?

- Talán nem ismered a jóslatot? – kérdezte a fiatal gúnyos mosollyal. Leesett.

- És honnan tudjátok, hogy én vagyok a jóslat?

- Vannak forrásaink – nézett össze a kettő. Miféle forrásaik? Kémkednek utánam? Vagy valamelyik osztálytársam lenne az? Nem! Inkább nem akarom tudni… vagy mégis.

- Én Igor vagyok, ő pedig Larry – mondta nekem az idősebbik. Igor és Larry? Hú, milyen „félelmetes” nevek. Ez a kész átverés? Elrabol engem két idióta alak, akiket úgy hívnak, hogy Igor és Larry? Már a röhögés szélén álltam.

- Mit röhögsz? – kezdett dühbe jönni Larry. Mit mondjak neki? Hogy a nevükön? Soha.

- Semmin – válaszoltam, és próbáltam nagyon komoly képet vágni hozzá.

- Maradj nyugton inkább. Mi kimegyünk megbeszélni valamit, te meg maradj addig a helyeden! – mondta nekem szigorúan, majd a végén kissé nevetett a saját poénján. Ha-ha. Nagyon vicces, „maradjak a helyemen”! Ő azt hiszi nincs esélyem a szabadulásra, pedig van. Alábecsültek, de ennek most nagyon örülök.

Amint mind a ketten kimentek, nekikezdtem szétvágni a kötelet. Egyre forróbb lett a szemem, és egy kis vörös fénycsóva lövellt ki belőle. Egyenesen a kötelet céloztam a kezemen. Szétvágta, sőt még a kezemet is kicsit megégettem. Joggal mondta Gwen, hogy vigyázzak rá. Mikor leesett a kötél, kicsomóztam a lábamon lévőt, és láthatatlanná váltam. Felálltam és kilestem az ajtón lévő kis ablakon. Szerencsémre senki nem volt a folyóson így észrevétlenül ki tudtam surranni rajta.

Futottam, amilyen gyorsan csak tudtam. Egyre az járt a fejemben, hogy:

gyorsabban, gyorsabban! Ennek eredménye képpen a lábaim tényleg gyorsabban futottak, már szinte repültem.

Sikerült!

Gondoltam magamban, de ekkor valaminek neki ütköztem.

Csak legyen egy oszlop!

Ismételgettem, de nem egy oszlop volt. Egy ismeretlen férfi állt előttem, én pedig ismét látható voltam. Fránya láthatatlanság!

Ő is tetoválva volt, és ugyanoda tartott, ahonnan én jöttem. Nagyszerű, még egy maffia!

- Hova, hova? – kérdezte gúnyosan, és erősen megmarkolta a karomat.

- Hát csak…

- Erik, de jó, hogy elkaptad! Ez a kis fruska épp most akart elszökni! – hallottam magam mögött Igor hangját. Eléggé ideges volt. A francba!

- Mégis ki ez? – kérdezte az, aki elfogott. Az a bizonyos Erik.

- Tudod. A „kiválasztott”! – mondta neki Igor. Milyen kiválasztott? Engem kiválasztottak? Vagy mi van? Összezavarodtam.

- Ő testesíti meg a jóslatot? – Eriknek kitágult a szeme, de még mindig erősen szorított. Ez már ismerősebben hangzott, mint a „kiválasztott”.

- Igen, de most inkább hozd vissza! – parancsolta Larry, eléggé sürgetően. Erik megfordított, és elindult velem vissza, a börtönömbe. „Hurrá”!

- Te pedig, – kiabált oda nekem Igor. – ha még egyszer elmerészelsz szökni, nem állok jót magamért. Ezt értsd úgy, hogy nem maradsz egészen ép!

Ez egyre jobb. Egy őrült maffia ki akar nyírni. Nem érdekel, akkor is megszököm! És nem állíthat meg. Nem tudja kivel kezdett. Bár lehet, hogy én se tudom kivel kezdtem.

- Mozogj már! – kiáltott rám Erik, és erősen meglökött.

- Aú! – válaszoltam és annak reményében, hogy enyhül a fájdalom, megdörzsöltem a vállam. Persze nem enyhült. Most mit tegyek? Meg van! Csak gyorsan kell cselekednem.

- Azt akarod, hogy mozogjak gyorsabban? – kérdeztem vakmerően, mert volt egy tervem. Egy egészen zseniális tervem, ami nagyon is egyszerű.

- Jól jönne – válaszolta, mit sem törődve pimaszságommal.

- Rendben, de – álltam meg. – könnyebb lesz nélküled!

Kiáltottam. És ekkor minden olyan gyorsan történt, hogy még most is alig bírom felfogni. Ellöktem magamtól, és mielőtt még újra megragadott volna, én teleportáltam.

Teleportáltam egy helyre. Egy helyre, amit nem ismertem, és csak reméltem, hogy a házam közelében legyen.

A levegőbe érkeztem. Nem olyan magasra, de még így is pont elég ügyesen ahhoz, hogy egy medencébe zuhanjak. Ez az én formám.

Kiszálltam a vízből, megtöröltem a szemem, és körül néztem. A kert ismerős volt. A ház is ismerős volt.

De hisz én itt lakok!

Állapítottam meg. A lámpa még égett a nappaliban, tehát még nem lehet olyan késő. Odabandukoltam az ajtóhoz, és bementem. Minden szem rám szegeződött, anya pedig rögtön odajött hozzám.

- Jaj, kincsem! Hol voltál? És miért vagy vizes? Annyira aggódtunk – mondta, és összevissza ölelgetett, egyáltalán nem érdekelte, hogy csurom vizes lesz ő is. Kicsit eltoltam magamtól, hogy tudjak válaszolni.

- Elrabolt valami pszichopata, a csatlósával együtt! – kezdtem neki. – De mielőtt elmondanám, megszárítkozhatok?

- Persze, menjél csak! – mondta nekem, majd odaszólt a kicsiknek, hogy már ideje lefeküdni. Hát igen, ők is virrasztottak anyáékkal.

Lassan felcsoszogtam a lépcsőn, és a szobámba érve csekkoltam az időt. Éjfél múlt. Tehát több mint 6 órán át voltam elrabolva. Az nem sok.

Bementem a fürdőbe, levettem a vizes ruháim, majd megtörülköztem, a hajamat pedig megszárítottam. Felvettem a hálóingemet, és lesétáltam a lépcsőn.

Anya és apa még mindig a pultnál ültek, és rám vártak. Leültem melléjük, elvettem a felém nyújtott forró csokit, és mesélni kezdtem. Elmeséltem mindent. Ahogy elraboltak, Gwen-t, a beszélgetéseket, a szökésemet, a landolásomat. Végig hallgattak, és egyszer sem szakítottak félbe, habár talán örültem volna, ha megteszik. Mikor a „mesém” végére értem, anya és apa riadtan néztek össze. Úgy tűnt valamit megbeszéltek, némán, szemkontaktussal, és csak ők ketten tudták, hogy mit. Majd felém fordultak, és aggodalmas pillantásokkal méregettek.

- Mostantól, nem mehetsz sehova, senkivel. Itthon maradsz, biztonságban, és nem nyitod ki az ajtót senkinek! – kezdte anya. – Valamit majd kitalálunk itthonra, addig is nagyon vigyázz mostantól magadra! Értetted?

- Igen. – bólintottam. Nem ellenkeztem, mert most kivételesen egyetértettem velük.

- Az iskolába, és hazafelé én viszlek. – mondta apa, és én ismét bólintottam. Sajnáltam, hogy ezen túl nem kísérhetett haza Pete.

És nem csinálhat a kapu előtt mást is!

- Most pedig menj aludni. – utasítottak, és én eleget tettem a kérésüknek. Éreztem, ahogy a szempilláim ólomsúlyúakká váltak. Vánszorogva sétáltam fel a lépcsőn, és a legfelső lépcsőfokról visszafordulva suttogtam jó éjszakát.

*Másnap*

Csütörtök. Már rég elmúlt 9 óra, de nem voltam iskolában. Anya úgy gondolta, hogy a nagy „sokkhatás” miatt inkább ne menjek egy ideig suliba. Igazából nem ért akkora sokk, de anya hajthatatlan volt.

A délelőtt lassan telt el. Csak járkáltam a házban, unott fejjel, mint egy zombi.

Végre valahára délután lett, az iskola vége. Nad felhívott és megkérdezte mi bajom. Először ódzkodtam attól, hogy elmondjam neki mi történt, de hát végül is ő nagyon jó barátnőm, és bármit megoszthatok vele. Legalábbis reméltem.

- Ne akadj ki, kérlek.

- Oké, nem fogok. Bár most eléggé kíváncsivá tettél.

- Elraboltak.

- HOGY MI VAN?! – erre számítottam.

- Tegnap… - mondtam tovább, higgadtan, ami engem is meglepett.

- Hogyan? – kérdezte, még mindig ugyanolyan feszültséggel és ijedtséggel a hangjában. Elmondtam neki mindent, kivéve a Gwen-es álmomat, arról nem kell tudnia. Sőt nem is szabad.

Egy kisebb sokkot kapott, miközben meséltem. Többször is félbe szakított, és hitetlenkedő kérdéseket tett fel. Már egy órája beszélgethettünk.

- Nagyon rossz volt? – kérdezte hirtelen. Először nem is tudtam, hogy mit válaszoljak. Hogy rossz volt-e? Hát, igen. Ez egyértelmű. De ugyanakkor tanulságos, persze én se értem, miért.

- Igen. De lehetett volna rosszabb is. – feleltem. Majd elköszöntünk, és letettem a telefont. Négy nem fogadott hívásom volt. Egy anyától, három pedig Pete-től. Anya időközben már hazaért, ezért visszahívtam Pete-t.

- Halló? – hallottam meg. Valahogy megnyugtatott, hogy hallottam a hangját.

- Szia. – szóltam bele a kagylóba.

- May? Szia, mi történt veled? Miért nem voltál suliba? – aranyos volt, ahogyan aggódott értem.

- Adódtak kisebb gondjaim.

- Gondjaid? – nevetett fel. – Miféle gondjaid?

- Elraboltak… - kezdtem.

- Aha. Na, de most komolyan.

- Ez az igazság! Tegnap elrabolt valami őrült, és bezárt egy… egy… valahova! – kicsit kiakasztott, hogy nem hitt nekem, bár tényleg nem hangzott valami hihető sztorinak.

- Totál komolyan mondod? – kérdezte, kevésbé vidáman.

- Miért hazudnék ilyesmit?

- ÚRISTEN. –meglepettséget hallottam a hangján, nem aggodalmat. Olyasmi meglepettséget, ami olyankor tör az emberre, amikor hamarabb történik valami a vártnál.

- Tudom. – mondtam, majd elmeséltem neki mindent, kivéve Gwen-t, természetesen. Ő, Nadine-al ellentétben, csendben végig hallgatott, és csak utána szólalt meg.

- Ez szörnyű… - ennyit tudott mondani. Nem kérdezte, hogy már jól vagyok-e. Nem kérdezte milyen volt. Semmit nem kérdezett. Kínos csend borult ránk, ami engem egyre jobban kiakasztott. Ő szólalt meg előbb.

- Sajnálom, de mennem kell. – nem hiszem el! – Szia.

Ennyit mondott, és mielőtt megszólalhattam volna, ő letette a telefont. Ez mi volt? Úgy éreztem tud valamit. Valamit, aminek köze volt az elrablásomhoz. És ez fájt.

Mit tudhat? Vagy inkább miről?

Egyre több összeesküvő elméletet gyártott az agyam. Egy részem nem hitte el.

Pete nem tenne ilyet! Nem, ő nem!

Egyre jobban hangoztattam, míg már valamennyire el is hittem. Majd inkább félretettem, nem foglalkoztam vele, mert nem volt értelme. Csak önmagamat zavarom össze ezzel.

*Hétfő*

Pénteken még nem mentem iskolába. Aznap beszéltem még Nad-el, és elmondtam neki a Pete-s dolgot. Persze ő is rögtön ellenkezett, hogy biztos csak nem bírta elviselni a gondolatát annak, hogy engem elraboltak. És ezért viselkedett így. De nem hittem neki, mert ő nem hallotta a beszélgetésünket. Mindegy, azért inkább nem zaklattam tovább ezzel.

A hétvégém ugyanolyan unalmasan telt el, mint a Csütörtöki, és Pénteki napom. Megcsináltam a leckémet, és egyre többet agyaltam Pete-n.

De most nem azért, mert annyira szerelmes voltam belé. Nem.

Hétfőn végre mehettem iskolába.

Izgatottan keltem ki az ágyamból. Lezuhanyoztam, és felöltöztem. A reggelit kihagytam, hogy apával együtt mehessek suliba.

Apa letett az iskola előtt, ahol Pete várt rám. Vettem egy mély levegőt, és kiszálltam az autóból. Pete mellé érve egy pillanatra megálltam, de mielőtt megszólalhatott volna, én kissé indulatosan kikerültem, és berohantam az épületbe.

Amint az osztályteremhez értem, idegesen ledobtam a táskám a padomra. Majd megfordultam, és a szememmel Nadine-t kerestem.

Őt nem láttam, de valaki mást igen.

A folyosóra kiérve elállt a lélegzetem. A szívem pedig kihagyott egy ütemet. Ott állt, lazán a szekrényekhez dőlve. Fekete haja tincsekben hullott a homlokába. Szája félmosolyra nyílt, miközben Dan-el, és Alex-el beszélgetett. A szeme pedig lehetetlenül kék volt.

Ha azt hittem Pete jól nézett ki, hát őt szavakkal le se tudtam volna írni. Eddig úgy gondoltam ilyen szép emberek, csak filmekben léteznek. Hát, ebből látszik, hogy tévedtem.

Szerencsére megláttam Nadine-t a radiátoroknál, Christy-vel beszélgetni. Sietősen odamentem hozzájuk.

- Nad! Az ott – mutattam a félistenre. – kicsoda?

- Ő? Ő ott Will Groupe.