11. fejezet: ~.A bűbáj.~

Sziasztok! :D

Most biztos nagyon haragszotok rám, és őszintén én is nagyon haragszom magamra.

Iszonyatosan régen raktam fel részt, és ezt ANNYIRA SAJNÁLOM!

Egy hónapra Zalaegerszegbe utaztunk, és most értem haza 1 hete. Azelőtt pedig be

voltam táblázva. Tudom, ez nem mentség. És ezentúl nagyon fogok igyekezni. Próbálom

betartani majd az 1 (max. 2) hetes időt, amíg részt hozok. Remélem azért ez a rész kárpótol titeket. És engesztelésül most hamarabb hozok részt! Lehetőleg még Szombat-Vasárnap környékén! Még egyszer nagyon sajnálom! Remélem tetszik ez a rész. Ha nem kommenteltek, azt is megértem! (Persze ez nem azt jelenti, hogy nem szeretném, hogy kommenteljetek. :D)

xx, Becca

~-------------------------------------------~

- MI VAN?! – kérdeztem, óriásira tágult szemekkel. – Magadnál vagy?

- May, figyelj. Tudom, hogy neked ez őrültségnek hangzik, hisz még új vagy ebben a „szuperképességes” világban, ráadásul sok szuperhős se tudja, hogy ez egyáltalán lehetséges-e. Nagyon kevés olyan ember van, aki ezzel a hatalommal bír, én is csak azért ismerem, mert anyukámnak van ilyen képessége. – mesélte, még mindig halál komoly fejjel. Most ezt higgyem is el? Oké. Tényleg új vagyok ebben az egész „szuperhősös” világban, de azért ez enyhe túlzás. Ha igaza is van, ki lenne képes engem megbűvölni? Nem ismerek senkit, akinek ilyen képessége van. Ráadásul miért tenné ezt velem bárki? Mire akarna rákényszeríteni? Mert, tudtommal, semmi nevetséges dolgot nem csináltam, amivel leégettem volna magam, és semmilyen szövetségi ügynöknek nem adtam át semmit.

- Jaj, Will. Szerinted ezt komolyan elhiszem? – néztem rá szemrehányóan. – Ha ugratni akarsz, vagy leégetni, akkor erősebb fegyverekkel próbálkozz, és lehetőleg közönséggel. – vágtam hozzá, és erőltetetten elnevettem magam. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy rajta kaptam volna valamin. Ugyanolyan határozott maradt.

- Ez nem vicc. –válaszolta, mintha ez egyértelmű lenne, és talán az is volt. – Te komolyan azt hiszed, hogy leégetnélek bárki előtt? Ráadásul ilyen bénán?

- Nem, persze, hogy nem. De azért el kell ismerned, hogy ennél őrültebb dolgot nem hallhat az ember. Jó, persze azon kívül, hogy léteznek szuperhősök. – mondtam, miközben a szememet forgattam. Már éppen vissza akartam menni, amikor újra elkapta a kezem. Nem hiszem el, tényleg ennyire lassan közlekedem?

- May, kérlek. Hinned kell nekem. Csak én tudok neked segíteni, de ha nem hagyod, akkor ki tudja, mi történik veled, vagy mire kényszeríthetnek rá! – olyan komolysággal és aggodalommal mondta, hogy egy pillanatra megenyhültem. Mélyen a gyönyörű szemébe néztem, majd sóhajtottam.

- Rendben, tegyük fel igazad mondasz, és tegyük fel, hogy hiszek is neked. Mit kéne csinálnunk? – kérdeztem. Mire ő elengedte a kezem, én pedig kicsit megdörzsöltem a helyet, ahol az ujjai körülfogták a csuklómat. Észre sem vette, de eléggé szorosan fogott, az ujjai egy ideig a bőrömön hagyják lenyomatukat.

- Sokszor emlékeket törölnek ki, máskor dolgokra kényszerítenek rá. De van, hogy csak a haragod akarják enyhíteni. – sorolta, hogy mit szoktak tenni a „bűbájt” használók. – Nézzük az elsőt, az emléktörlőt. Mivel legkorábban ma használtak rajtad bűbájt, valószínűleg közeli emléket töröltek ki. Emlékszel, mondjuk a tegnapi napod minden részletére? Vagy az éjszakádra? Esetleg az álmodra?

- Igen, a napomra tökéletesen emlékszem. Az éjszakámra is, mármint emlékszem, hogy lefekszek aludni, lehunyom a szemem, és elalszok. A következő kép már a reggel. – meséltem, ám ekkor hirtelen megint Gwen képe ugrott be. Mi van Gwen-el? Mi köze van neki az egészhez? – Gwen… Valami van Gwen-el. Egész reggel ő jár a fejemben, de eddig nem jöttem rá, hogy mi köze ehhez neki.

- Álmodtál mostanában Gwen-el? – kérdezte. A fejem már nagyon fájt, ahogy az emlékeken agyaltam, már a halántékomat dörzsöltem a fájdalom elűzése érdekében. De a borzalmas szemétszag nem segített sokat.

- Nem. Vagyis… Nem emlékszem! – fakadtam ki és lerogytam a nem messze lévő padhoz. Szemem könnyezni kezdett az erőlködéstől, de rögtön le is töröltem azokat. Nem fogok egy fiú előtt sírni, pontosabban, nem fogok Will előtt sírni. – Miért nem emlékszem?! Mert valami volt vele abban biztos vagyok…

- Hogy miért nem? Talán azért, mert igazam volt? – húzta fel kérdőn a szemöldökét. Sajnos muszáj volt belátnom, hogy igaza volt. Idiótának éreztem magam, amiért nem hittem eddig neki. A baj az volt, hogy igazából még mindig nem hittem annyira neki.

- Will, bocsánat, igazad volt. – suttogtam. Közben a cipőm orrát néztem, mintha lenne rajta valami érdekes.

- Tessék? Mit mondtál? Nem hallottam rendesen. – hajolt közelebb, én meg elnevettem magam, és játékosan a kezébe bokszoltam.

- Ha-ha, nagyon vicces! – néztem föl, még mindig nevetve, és persze már ő is a nevetett. – Nem, de most komolyan. Mihez kezdünk? Mert tuti, hogy Gwen valami fontosat mondott nekem, ha egyáltalán tényleg álmodtam vele!

- Várj! – mondta, majd arrébb sétált, és elővette a telefonját.

- Kit hívsz? – kérdeztem, de ő válasz helyett a mutatóujját a szája elé emelte, jelezvén, hogy maradjak csöndben. Füléhez emelte a készüléket és beleszólt. Halkan beszélt, már szinte suttogva, ezért semmit nem hallottam. Egy perc múlva visszaindult felém, miközben elköszönt a telefonnál lévő valakitől.

- Rendben, köszi, akkor sietünk. Szia! – eltette a mobilját, majd rám nézett. – Most elviszlek hozzánk.

- De még van 2 órám! – néztem rá értetlenül. Azt kéri tőlem, hogy lógjak?

- Csak tettesd, hogy nagyon fáj a hasad, vagy valamid! Én, meg elviszlek az orvosiba, aztán hazakísérlek. Érted? – vázolta. Kezdtem kapizsgálni, de még mindig nem tetszett túlzottan az ötlet.

- Oké. – sóhajtottam, majd a kezemet a hasamra tettem. A másikkal meg újra a halántékomat kezdtem dörzsölni. Will felvitt az orvosiba. Az iskolaorvos egy kissé öreg nő volt. Őszes haja, és nagy keretes szemüvege volt. Leültetett egy székbe, majd kérdéseket tett fel. Hogy mi fáj, hol fáj, vajon miért fáj… satöbbi. Én meg megpróbáltam elfúló, fájdalmas hanggal válaszolni. Úgy látszik, egész jól színészkedem, mert Mrs. Whistle, az iskolaorvos, hazaküldött. Will bevállalta, hogy hazakísér, de persze előjött azzal, hogy órája van, és nem tudja, elmehet-e. Szerencsénkre Mrs. Whistle azt mondta, mindkettőnket leigazol a maradék órákra. Megköszöntük, vagyis Will köszönte meg, én fájlaltam a hasam, majd kimentünk a parkolóba. Will sötétkék autójával mentünk. Nem messze laktak tőlünk, csak pár utcányira. A házuk kicsit kisebb volt a miénknél. Rögtön a bejáratnál nyílt a nappali, levettem a cipőm, majd követtem Will-t. Az egész szoba nyugodtságot sugárzott, zöldalma falaival és szép halványsárga függönyeivel. Egy fehér kanapé volt a szoba közepén, amin egy gyönyörű nő ült. Amikor meglátott minket felállt, és odasétált hozzánk.

- Szia! Te biztos May vagy. Én Rose vagyok, Will anyukája. – mutatkozott be. Ahogy ránéztem rögtön láttam a hasonlóságot. Ugyanaz a vakító kék szem, ugyanaz a fekete haj, és ugyanaz a gyönyörű mosoly. Le se tagadhatnák egymást. Ha jól tudtam, Will-nek nem volt apukája. Meghalt valamilyen balesetben.

- Igen, én vagyok May. Örülök, hogy megismerhettem. – köszöntem én is, mire kissé felkuncogott.

- Nyugodtan tegezz csak. És szólíts Rose-nak! – mosolygott. Bólintottam. A kanapéhoz kísért minket, majd leült velünk szemben a fotelbe. – Szóval, May, Will azt mesélte, hogy téged megbűvöltek.

- Igen, legalábbis Will ezt mondta nekem. – néztem rá, mire Will sóhajtott egyet, és megcsóválta a fejét. Will anyukája, vagyis Rose, közelebb hajolt és komolyan a szemembe nézett. Bizsergető érzés volt a szememben, de nem tudtam elvenni a tekintetem. Mintha fogva tartotta volna. Egy ideig így ültünk, majd Rose visszaült, és szomorúan rám nézett.

- Sajnos Will-nek igaza volt. – sóhajtotta. – Téged, tényleg megbűvöltek. Ráadásul nem is először.

- Nem először? – kérdeztük egyszerre Will-el. Rose a fejét rázta.

- Nem. Többször is. Eleinte csak azért, hogy rávegyenek valamire, utána pedig emléket töröltek. – sorolta, én pedig egyre jobban meglepődtem, testemet pedig elöntötte a düh.

- Miért?! – kérdeztem kissé idegesen. Rose nyugtatóan megfogta a kezem, és rám nézett.

- Nem tudom. De ki fogom deríteni. – mondta.

- Hogyan?

- A megbűvölő képességem arra használom, hogy rájöjjek. De ahhoz kell a segítséged.

- Persze. – mondtam, mire ő bólintott.

- Most újra a szemedbe nézek. Kis bizsergést érzel, és lehet, hogy kicsit fájni is fog. – mondta. Újra közel hajolt hozzám, sőt most közelebb, és élesen a szemembe nézett. Először kis bizsergést éreztem, mint az előbb. De aztán a bizsergés egyre nagyobb lett, míg végül már szúrt a szemem, és egyre jobban fájt a fejem. Mintha egyfolytában kést szurkáltak volna a fejem egyes részeibe. Legszívesebben lecsuktam volna a szemem, és elfordultam volna, csakhogy enyhítsek a fájdalmamon. De Rose szeme fogva tartott, még csak pislogni se tudtam. A fájdalom kezdett egyre rosszabbá válni. Már percek óta nem mozdultam, és nem pislogtam, Rose még továbbra is a szemembe nézett vakítóan kék szemével. Éreztem, hogy már alig bírom tovább. Szerencsére Rose abbahagyta, így nem történt baj. Aggodalmasan rám nézett.

- Na? Ki derítettél valamit? – kérdeztem, miközben kisé megdörzsöltem a halántékom.

- Hát, valamennyit. – válaszolta. Majd aggodalmasan Will-re nézett. – Az egyik Gwen-el való álmod emlékét törölték ki.

- Miért? – mi java származik abból bárkinek is, hogy ne emlékezzek az álmomra? Ennek semmi értelme!

- Nem tudom. Sajnos még azt se nagyon tudom, hogy ki tette. – sóhajtott.

- De az álom emlékét vissza tudod adni? – kérdeztem gyorsan. Hátha abban benne van, hogy ki volt az.

- Megpróbálhatom, de az sokkal rosszabb lesz, mint az előbb. És nem akarom, hogy bármi bajod legyen. – simogatta meg a kezem. Én viszont emlékezni akartam, és nem hagytam annyiban a dolgot.

- Nem baj. Csináld. – válaszoltam neki határozottan. És, hogy ne gondolja meg magát közelebb hajoltam. Rose Will-re nézett, aki bólintott egyet. Majd rám emelte vakító kék szemét, és újra fogollyá váltam. Egy ideig ugyanolyan volt, mint előbb. De aztán kezdett egyre rosszabbá, és rosszabbá válni. Gwen képe villódzott az elmémben, és egy homályos emlék kezdett egyre tisztábban kirajzolódni. A látásom elhomályosult, és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy ne ájuljak el, de az emlék túl erősen és túl gyorsan tört rám. A fájdalom már kínzott, és akkor Rose abbahagyta. A látásom elsötétedett, és csak azt éreztem, ahogy a fejem hatalmas koppanással találkozik a padlóval.

Mikor magamhoz tértem, a kanapén feküdtem. A homlokomon egy jéggel teli zacskó volt. A fejem sajgott. Óvatosan levettem a zacskót, és a kis faasztalkára tettem. Az ajtóban Will beszélgetett az anyukájával, valami fontos dologról. Amikor meglátták, hogy ébredezek, rögtön odajöttek hozzám.

-May, jól vagy? – nézett rám aggodalmasan Will. Óvatosan felültem, és kezemet a homlokomhoz emeltem, majd lágyan masszírozni kezdtem.

- Azt hiszem. – mondtam, nem túl határozottan.

- Sajnálom. Néha kissé túlzásba viszem. – mondta sajnálkozva Rose.

- Semmi baj.

- Remélem azért sikerült. – simogatta meg a fejem. Még mindig hasogatva fájt a fejem, ezért nem tudtam felidézni. – Valószínűleg még nem fogsz rá emlékezni. Csak, ha a fájdalom elmúlt.

- Rendben. – mondtam. – Akkor most menjek haza?

- Hát, az lenne a legjobb, de ha akarsz itt is maradhatsz holnapig.

- Köszönöm, inkább maradok. – nem volt sok kedvem hazamenni, és még ott elmagyarázni mindent. Rose bólintott. Felhívtam anyát és mondtam neki, hogy Nad-éknél alszom. Muszáj volt hazudnom, mert azt kissé kétértelműen venné, ha azt mondom Will-éknél alszom. Először nem nagyon engedte, mivel hétköznap van, de addig kérleltem, míg igent mondott.

A kanapén aludtam, ami tökéletesen megfelelt nekem. A fejem még mindig sajgott a fájdalomtól, de azért már kezdett csillapodni. Egy ideig forgolódtam, mivel a fejfájás nem sokat segített az alvásban. Aztán végre sikerült elaludnom. Álmodtam. Vagyis újra álmodtam azt, amit tegnap. Azt, amit kitöröltek a memóriámból. És miközben álmodtam, rájöttem mindenre.

*Szerda (Másnap)*

Ziláltan ébredtem. A fejem már nem fájt, szerencsére. A faliórára néztem, ami 7 órát mutatott. Rose már a konyhában készítette a reggelit. A konyha szép vörös volt, fehér, csipkés függönyökkel, és fehér szekrényekkel.

-Jó reggelt! – köszöntem. Rose megfordult, és rám mosolygott.

- Ó, jó reggelt, May! – köszönt, majd visszafordult a palacsintához. Közben eszembe jutott az éjszaka, és az álom. Komor arckifejezést vettem magamra, és épp nyitottam a szám, mikor belépett a konyhába Will. Kócos hajjal még eszméletlenebbül nézett ki. Egy pillanatra bámultam, majd gyorsan levettem róla a szemem. Mit is akartam? Gondolkodtam, és belenéztem a fali tükörbe. Hát én is eléggé kócos voltam. Gyorsan megkérdeztem merre találom a fürdőt. Megfésülködtem, majd átöltöztem a tegnapi ruhámban. Pizsamát még tegnap adott Rose. Aztán eszembe jutott mit akartam. Visszarohantam a konyhába. Will az asztalnál ült, és épp palacsintát szedett ki egy tányérba. Rose pedig tovább készítette a többit a sütőnél. Amint beléptem a szobába, egyszerre emelték rám a tekintetüket.

- Mi a baj, May? – kérdezte Will, és aggodalmasan fürkészte az arcom. Rose ugyanígy tett.

- Még mindig fáj a fejed? Jaj, sajnálom, néha túlzá… - felemeltem a kezem, hogy elhallgattassam, és félbeszakítottam.

- Nem. – válaszoltam tömören, majd komolyan, rémülten és eszméletlenül dühösen néztem rájuk. – Tudom, ki volt.

- Mi? Micsoda ki volt? – lepődött meg Rose. És fekete füst szállt fel az előtte lévő palacsintából. Gyorsan levette a serpenyőt a tűzhelyről, és újra rám nézett.

- A bűbáj. Tudom, ki bűvölt meg. – mondtam vontatottan. A hangomból kiérződött a düh, hiába akartam magamban folytani.

- Tessék? – nézett rám Will, mintha rosszul hallotta volna. De miután rájött, mit mondtam, ő is dühösen kérdezte meg tőlem. – Ki?

Vettem egy mély levegőt. Miközben kimondtam, a hangom hatalmas dühről árulkodott. Megremegett, és én nem tehettem ellene semmit. Egy szó. Ennyit mondtam, mégis mindenkire óriási hatással volt. Will dühösen felállt, szeme szikrákat szólt. Én pedig kimondtam azt a nevet, amire soha nem gondoltam volna, és soha nem is akartam gondolni.

- Pete.