9. fejezet: ~.Elrabolva...~

Sziasztok!

Tudom, tudom. Nagyon régen jelentkeztem, és írtam új részt. És

NAGYON szégyellem emiatt magam. Nem is keresek kifogásokat. 

Igazából ez a fejezet már hetekkel ezelőtt kész volt, csak még 

nem volt rendesen kidolgozva. Most finomítottam rajta. Remélem 

tetszeni fog, és kárpótlom a hiányomat! További jó olvasást! :D

xx

~-----------------------------------------------------~

May! – hallottam meg egy lágy hangot, tudtam kihez tartozik.

- Mi történt? – kérdeztem, és lassan kinyitottam a szemem. Gwen állt előttem, és az arcomba hajolt. Mögötte csak fehérséget láttam fényleni. – Meghaltam?

- Dehogyis! És remélhetőleg egy darabig még nem is fogsz – válaszolta kedvesen Gwen. Fel akartam kelni, de valami a földre szorított, így tehetetlenül pislogtam fel rá.

- Hol vagyok?

- Most épp sehol. Figyelj May, fel kell ébredned! – rázott meg finoman.

- De honnan ébredjek fel? Hisz már ébren vagyok!

- Nem vagy ébren, most csak álmodsz. Ha felébredsz, meg leszel kötözve, – én kötözve?! Mégis miért? – nem fogsz tudni teleportálni, se „átmenni” a kötélen! Bezártak egy különleges helyiségbe. Most pontosan azt kell tenned, amit mondok, rendben?

Bólintottam, habár kissé furcsának hangzott.

- Amikor nem figyelnek, lézerrel vágd el a kötelet, de vigyázz a kezedet ne égesd meg! Utána ejtsd le a földre, és változz láthatatlanná, majd fuss el onnan, olyan gyorsan, ahogy csak bírsz! Értetted? Nem egy zseniális terv, de beválhat, ha jól csinálod – átfutottam magamban, amiket mondott. Lézer, kötél, láthatatlanná válás, és futás. Rendben, ez menni fog.

- Köszönöm – suttogtam, és ő kedvesen elmosolyodott, majd kezdett elhalványodni.

- Vigyázz magadra May! Sokkal fontosabb vagy, mint hiszed! – mondta, és eltűnt a fehér homályban.

Hirtelen elkezdett sajogni a fejem, a kezemet pedig valami szorította. Kinyitottam a szemem, újra. Egy sötét pinceszerű helyiségben ültem, kezem megkötözve az ölembe hullott. Pont, ahogy Gwen mondta.

Körülnéztem, de mindenhol sötétség volt. Lassan egy árny lépett elő az egyik sarokból.

- Na, csakhogy felébredtél! – mondta nekem egy férfi, és a hangjából ítélve mosolygott.

- Hol vagyok? És miért hoztak ide? – vágtam hozzá, bátornak akartam tűnni, de csak valami hörgésféle jött ki a számból.

- Valahol, aranyom – lépett elő egy újabb férfi, akinek érdesebb hangja volt.

- Ne szólítson „aranyomnak”! – kiáltottam. Mégis mit képzel, ki ő? Engem nem lehet csak úgy le „aranyomozni”!

- Óhó. De kis vadócok vagyunk – mondta gúnyosan, és feloltották a lámpát. Kissé hunyorogtam még a hirtelen fénytől. Rajtam kívül csak két férfi volt jelen. Egy fiatalabb, kócos barna hajú, barna szemű. Egy bőrdzsekit viselt, a kezén pedig tetoválás virított. Maximum 20-25 éves lehetett. Egész helyes volt, de ez most nem számított. A másik idősebb volt nála. Borostás arca, és vállig érő hajával úgy nézett ki, mint egy maffia. Valószínűleg az is volt.

- Hiába próbálsz teleportálni, ez egy különleges szoba – mondta az idősebbik, majd végig simította a fehérre meszelt falat. Néhol koszos foltok borították, és a padló is erősen kopottas volt. Miért vagyok én itt?

- Miért hoztak ide? – kérdeztem felemelve a hangom.

- Hogy miért? Mert te egy különleges „szuperhős” vagy…

- Különleges?

- Talán nem ismered a jóslatot? – kérdezte a fiatal gúnyos mosollyal. Leesett.

- És honnan tudjátok, hogy én vagyok a jóslat?

- Vannak forrásaink – nézett össze a kettő. Miféle forrásaik? Kémkednek utánam? Vagy valamelyik osztálytársam lenne az? Nem! Inkább nem akarom tudni… vagy mégis.

- Én Igor vagyok, ő pedig Larry – mondta nekem az idősebbik. Igor és Larry? Hú, milyen „félelmetes” nevek. Ez a kész átverés? Elrabol engem két idióta alak, akiket úgy hívnak, hogy Igor és Larry? Már a röhögés szélén álltam.

- Mit röhögsz? – kezdett dühbe jönni Larry. Mit mondjak neki? Hogy a nevükön? Soha.

- Semmin – válaszoltam, és próbáltam nagyon komoly képet vágni hozzá.

- Maradj nyugton inkább. Mi kimegyünk megbeszélni valamit, te meg maradj addig a helyeden! – mondta nekem szigorúan, majd a végén kissé nevetett a saját poénján. Ha-ha. Nagyon vicces, „maradjak a helyemen”! Ő azt hiszi nincs esélyem a szabadulásra, pedig van. Alábecsültek, de ennek most nagyon örülök.

Amint mind a ketten kimentek, nekikezdtem szétvágni a kötelet. Egyre forróbb lett a szemem, és egy kis vörös fénycsóva lövellt ki belőle. Egyenesen a kötelet céloztam a kezemen. Szétvágta, sőt még a kezemet is kicsit megégettem. Joggal mondta Gwen, hogy vigyázzak rá. Mikor leesett a kötél, kicsomóztam a lábamon lévőt, és láthatatlanná váltam. Felálltam és kilestem az ajtón lévő kis ablakon. Szerencsémre senki nem volt a folyóson így észrevétlenül ki tudtam surranni rajta.

Futottam, amilyen gyorsan csak tudtam. Egyre az járt a fejemben, hogy:

gyorsabban, gyorsabban! Ennek eredménye képpen a lábaim tényleg gyorsabban futottak, már szinte repültem.

Sikerült!

Gondoltam magamban, de ekkor valaminek neki ütköztem.

Csak legyen egy oszlop!

Ismételgettem, de nem egy oszlop volt. Egy ismeretlen férfi állt előttem, én pedig ismét látható voltam. Fránya láthatatlanság!

Ő is tetoválva volt, és ugyanoda tartott, ahonnan én jöttem. Nagyszerű, még egy maffia!

- Hova, hova? – kérdezte gúnyosan, és erősen megmarkolta a karomat.

- Hát csak…

- Erik, de jó, hogy elkaptad! Ez a kis fruska épp most akart elszökni! – hallottam magam mögött Igor hangját. Eléggé ideges volt. A francba!

- Mégis ki ez? – kérdezte az, aki elfogott. Az a bizonyos Erik.

- Tudod. A „kiválasztott”! – mondta neki Igor. Milyen kiválasztott? Engem kiválasztottak? Vagy mi van? Összezavarodtam.

- Ő testesíti meg a jóslatot? – Eriknek kitágult a szeme, de még mindig erősen szorított. Ez már ismerősebben hangzott, mint a „kiválasztott”.

- Igen, de most inkább hozd vissza! – parancsolta Larry, eléggé sürgetően. Erik megfordított, és elindult velem vissza, a börtönömbe. „Hurrá”!

- Te pedig, – kiabált oda nekem Igor. – ha még egyszer elmerészelsz szökni, nem állok jót magamért. Ezt értsd úgy, hogy nem maradsz egészen ép!

Ez egyre jobb. Egy őrült maffia ki akar nyírni. Nem érdekel, akkor is megszököm! És nem állíthat meg. Nem tudja kivel kezdett. Bár lehet, hogy én se tudom kivel kezdtem.

- Mozogj már! – kiáltott rám Erik, és erősen meglökött.

- Aú! – válaszoltam és annak reményében, hogy enyhül a fájdalom, megdörzsöltem a vállam. Persze nem enyhült. Most mit tegyek? Meg van! Csak gyorsan kell cselekednem.

- Azt akarod, hogy mozogjak gyorsabban? – kérdeztem vakmerően, mert volt egy tervem. Egy egészen zseniális tervem, ami nagyon is egyszerű.

- Jól jönne – válaszolta, mit sem törődve pimaszságommal.

- Rendben, de – álltam meg. – könnyebb lesz nélküled!

Kiáltottam. És ekkor minden olyan gyorsan történt, hogy még most is alig bírom felfogni. Ellöktem magamtól, és mielőtt még újra megragadott volna, én teleportáltam.

Teleportáltam egy helyre. Egy helyre, amit nem ismertem, és csak reméltem, hogy a házam közelében legyen.

A levegőbe érkeztem. Nem olyan magasra, de még így is pont elég ügyesen ahhoz, hogy egy medencébe zuhanjak. Ez az én formám.

Kiszálltam a vízből, megtöröltem a szemem, és körül néztem. A kert ismerős volt. A ház is ismerős volt.

De hisz én itt lakok!

Állapítottam meg. A lámpa még égett a nappaliban, tehát még nem lehet olyan késő. Odabandukoltam az ajtóhoz, és bementem. Minden szem rám szegeződött, anya pedig rögtön odajött hozzám.

- Jaj, kincsem! Hol voltál? És miért vagy vizes? Annyira aggódtunk – mondta, és összevissza ölelgetett, egyáltalán nem érdekelte, hogy csurom vizes lesz ő is. Kicsit eltoltam magamtól, hogy tudjak válaszolni.

- Elrabolt valami pszichopata, a csatlósával együtt! – kezdtem neki. – De mielőtt elmondanám, megszárítkozhatok?

- Persze, menjél csak! – mondta nekem, majd odaszólt a kicsiknek, hogy már ideje lefeküdni. Hát igen, ők is virrasztottak anyáékkal.

Lassan felcsoszogtam a lépcsőn, és a szobámba érve csekkoltam az időt. Éjfél múlt. Tehát több mint 6 órán át voltam elrabolva. Az nem sok.

Bementem a fürdőbe, levettem a vizes ruháim, majd megtörülköztem, a hajamat pedig megszárítottam. Felvettem a hálóingemet, és lesétáltam a lépcsőn.

Anya és apa még mindig a pultnál ültek, és rám vártak. Leültem melléjük, elvettem a felém nyújtott forró csokit, és mesélni kezdtem. Elmeséltem mindent. Ahogy elraboltak, Gwen-t, a beszélgetéseket, a szökésemet, a landolásomat. Végig hallgattak, és egyszer sem szakítottak félbe, habár talán örültem volna, ha megteszik. Mikor a „mesém” végére értem, anya és apa riadtan néztek össze. Úgy tűnt valamit megbeszéltek, némán, szemkontaktussal, és csak ők ketten tudták, hogy mit. Majd felém fordultak, és aggodalmas pillantásokkal méregettek.

- Mostantól, nem mehetsz sehova, senkivel. Itthon maradsz, biztonságban, és nem nyitod ki az ajtót senkinek! – kezdte anya. – Valamit majd kitalálunk itthonra, addig is nagyon vigyázz mostantól magadra! Értetted?

- Igen. – bólintottam. Nem ellenkeztem, mert most kivételesen egyetértettem velük.

- Az iskolába, és hazafelé én viszlek. – mondta apa, és én ismét bólintottam. Sajnáltam, hogy ezen túl nem kísérhetett haza Pete.

És nem csinálhat a kapu előtt mást is!

- Most pedig menj aludni. – utasítottak, és én eleget tettem a kérésüknek. Éreztem, ahogy a szempilláim ólomsúlyúakká váltak. Vánszorogva sétáltam fel a lépcsőn, és a legfelső lépcsőfokról visszafordulva suttogtam jó éjszakát.

*Másnap*

Csütörtök. Már rég elmúlt 9 óra, de nem voltam iskolában. Anya úgy gondolta, hogy a nagy „sokkhatás” miatt inkább ne menjek egy ideig suliba. Igazából nem ért akkora sokk, de anya hajthatatlan volt.

A délelőtt lassan telt el. Csak járkáltam a házban, unott fejjel, mint egy zombi.

Végre valahára délután lett, az iskola vége. Nad felhívott és megkérdezte mi bajom. Először ódzkodtam attól, hogy elmondjam neki mi történt, de hát végül is ő nagyon jó barátnőm, és bármit megoszthatok vele. Legalábbis reméltem.

- Ne akadj ki, kérlek.

- Oké, nem fogok. Bár most eléggé kíváncsivá tettél.

- Elraboltak.

- HOGY MI VAN?! – erre számítottam.

- Tegnap… - mondtam tovább, higgadtan, ami engem is meglepett.

- Hogyan? – kérdezte, még mindig ugyanolyan feszültséggel és ijedtséggel a hangjában. Elmondtam neki mindent, kivéve a Gwen-es álmomat, arról nem kell tudnia. Sőt nem is szabad.

Egy kisebb sokkot kapott, miközben meséltem. Többször is félbe szakított, és hitetlenkedő kérdéseket tett fel. Már egy órája beszélgethettünk.

- Nagyon rossz volt? – kérdezte hirtelen. Először nem is tudtam, hogy mit válaszoljak. Hogy rossz volt-e? Hát, igen. Ez egyértelmű. De ugyanakkor tanulságos, persze én se értem, miért.

- Igen. De lehetett volna rosszabb is. – feleltem. Majd elköszöntünk, és letettem a telefont. Négy nem fogadott hívásom volt. Egy anyától, három pedig Pete-től. Anya időközben már hazaért, ezért visszahívtam Pete-t.

- Halló? – hallottam meg. Valahogy megnyugtatott, hogy hallottam a hangját.

- Szia. – szóltam bele a kagylóba.

- May? Szia, mi történt veled? Miért nem voltál suliba? – aranyos volt, ahogyan aggódott értem.

- Adódtak kisebb gondjaim.

- Gondjaid? – nevetett fel. – Miféle gondjaid?

- Elraboltak… - kezdtem.

- Aha. Na, de most komolyan.

- Ez az igazság! Tegnap elrabolt valami őrült, és bezárt egy… egy… valahova! – kicsit kiakasztott, hogy nem hitt nekem, bár tényleg nem hangzott valami hihető sztorinak.

- Totál komolyan mondod? – kérdezte, kevésbé vidáman.

- Miért hazudnék ilyesmit?

- ÚRISTEN. –meglepettséget hallottam a hangján, nem aggodalmat. Olyasmi meglepettséget, ami olyankor tör az emberre, amikor hamarabb történik valami a vártnál.

- Tudom. – mondtam, majd elmeséltem neki mindent, kivéve Gwen-t, természetesen. Ő, Nadine-al ellentétben, csendben végig hallgatott, és csak utána szólalt meg.

- Ez szörnyű… - ennyit tudott mondani. Nem kérdezte, hogy már jól vagyok-e. Nem kérdezte milyen volt. Semmit nem kérdezett. Kínos csend borult ránk, ami engem egyre jobban kiakasztott. Ő szólalt meg előbb.

- Sajnálom, de mennem kell. – nem hiszem el! – Szia.

Ennyit mondott, és mielőtt megszólalhattam volna, ő letette a telefont. Ez mi volt? Úgy éreztem tud valamit. Valamit, aminek köze volt az elrablásomhoz. És ez fájt.

Mit tudhat? Vagy inkább miről?

Egyre több összeesküvő elméletet gyártott az agyam. Egy részem nem hitte el.

Pete nem tenne ilyet! Nem, ő nem!

Egyre jobban hangoztattam, míg már valamennyire el is hittem. Majd inkább félretettem, nem foglalkoztam vele, mert nem volt értelme. Csak önmagamat zavarom össze ezzel.

*Hétfő*

Pénteken még nem mentem iskolába. Aznap beszéltem még Nad-el, és elmondtam neki a Pete-s dolgot. Persze ő is rögtön ellenkezett, hogy biztos csak nem bírta elviselni a gondolatát annak, hogy engem elraboltak. És ezért viselkedett így. De nem hittem neki, mert ő nem hallotta a beszélgetésünket. Mindegy, azért inkább nem zaklattam tovább ezzel.

A hétvégém ugyanolyan unalmasan telt el, mint a Csütörtöki, és Pénteki napom. Megcsináltam a leckémet, és egyre többet agyaltam Pete-n.

De most nem azért, mert annyira szerelmes voltam belé. Nem.

Hétfőn végre mehettem iskolába.

Izgatottan keltem ki az ágyamból. Lezuhanyoztam, és felöltöztem. A reggelit kihagytam, hogy apával együtt mehessek suliba.

Apa letett az iskola előtt, ahol Pete várt rám. Vettem egy mély levegőt, és kiszálltam az autóból. Pete mellé érve egy pillanatra megálltam, de mielőtt megszólalhatott volna, én kissé indulatosan kikerültem, és berohantam az épületbe.

Amint az osztályteremhez értem, idegesen ledobtam a táskám a padomra. Majd megfordultam, és a szememmel Nadine-t kerestem.

Őt nem láttam, de valaki mást igen.

A folyosóra kiérve elállt a lélegzetem. A szívem pedig kihagyott egy ütemet. Ott állt, lazán a szekrényekhez dőlve. Fekete haja tincsekben hullott a homlokába. Szája félmosolyra nyílt, miközben Dan-el, és Alex-el beszélgetett. A szeme pedig lehetetlenül kék volt.

Ha azt hittem Pete jól nézett ki, hát őt szavakkal le se tudtam volna írni. Eddig úgy gondoltam ilyen szép emberek, csak filmekben léteznek. Hát, ebből látszik, hogy tévedtem.

Szerencsére megláttam Nadine-t a radiátoroknál, Christy-vel beszélgetni. Sietősen odamentem hozzájuk.

- Nad! Az ott – mutattam a félistenre. – kicsoda?

- Ő? Ő ott Will Groupe. 

8. fejezet: ~.Egy újabb álom, és furcsa következmények...~

Sziasztok! :D

Előbbre ígértem, de sajnos nem tudtam betartani. Bocsánat!

Valószínűleg most hamarabb hozom a részeket, mert a suli kezd könnyebb lenni.

Na, de nem "locsogok" tovább, itt egy újabb rész. Eseménydúsabb,

mint a többi, és remélem tetszeni fog!

Ha esetleg úgy érzitek el van sietve, akkor szólok az direkt van! ;))

Majd kiderül a későbbi részekben, hogy miért... de nem árulok el többet.

Olvassátok és élvezzétek! Véleményeket várok!

xx

~--------------------------------------------------------------~

Nem tudom mennyi idő telt el, de nem is érdekelt. Csak élveztem, ahogy ajkai az ajkaimat érintik. A csókjától elkábultam. Nem sok fiúval csókolóztam, de eddig messze ő volt a legjobb. Végül zihálva váltunk szét. Én zavartan néztem rá, és valószínűleg újra elpirultam, mert könnyed mosollyal fürkészte az arcom.

- Most miért pirultál el? – nevetett. – Félsz, hogy nem csókolsz jól?

- Hülye… - löktem meg a vállát, és én is nevettem. Majd egy kissé elkomolyodva kérdeztem meg: – Akkor most együtt vagyunk?

- Hát… szeretnéd? – húzta fel mosolyogva a szemöldökét. Persze ez egyértelműen költői kérdés volt.

- Még kérdezed? – nevettem el magam újra, és válasz helyett egy újabb csókkal jutalmaztam.

- Akkor holnap találkozunk, barátnőm – kacsintott nevetve, majd kiszállt az autóból. Én a szememet forgattam, és egy intéssel elbúcsúztam. Nem messze laktam Pete-től így hamar hazaértem.

Azért furcsa, mennyire gyorsan történt velem mindez. Normális esetben legalább 1 hónapig tart körülbelül mire összejövök valakivel. Most meg 3 napig tartott. Nagyon is furcsa, de inkább nem izgattam magam miatta.

Egy óriási mosollyal léptem be a bejárati ajtón, mobilommal a kezemben.

Nem volt még itthon senki, ezért rögtön felszaladtam a szobámba, és tárcsáztam Grace-t.

- Jóóóóó hír! – üvöltöttem a telefonba.

- Au! Mi olyan jó, hogy ki kell hozzá lukasztani a dobhártyámat? – gúnyolódott.

- Emlékszel Pete-re? Tudod, akiről beszéltem!

- Igen. Tényleg neki mi a szuperereje?

- Jaj, azzal ne foglalkozz már! A lényeg, hogy új barátnője van!

- És az neked miért olyan jó hír? Hisz így nincs esélyed nála…

- Grace, de sötét vagy! Pete új barátnője épp veled beszél telefonon!

- Jaa! ÚRISTEN! – üvöltött már ő is a telefonba, hogy a dobhártyám is kiszakadt.

- Tudom! – kiáltottam neki vissza.

- Mesélj el mindent! Hogy történt? Mikor?

- Majd később gyere át, ezt hosszú lenne telefonba.

- Igazad van, akkor 1 óra múlva?

- 1 óra múlva! Szia!

- Szia! – mondta, és letette a telefont. Hátradőltem az ágyamra, és elmerengtem a mai napon történtekről. Gyors volt, az biztos. Talán kissé túl gyors is nekem. Miért csókolt meg akkor? Hisz szinte nem is ismer. Vagy higgyek a „szerelem első látásra” dologban? Nem is tudom. Bár mondjuk itt elég valószínű, legalábbis az én szemszögemből. Még sosem voltam szerelmes. Mármint, volt már barátom, de igazán szerelmes még nem voltam.

Eddig, mert most szerelmes vagyok. Legalábbis szerintem ilyen érzés a szerelem.

Nagy nehezen föltápászkodtam, és elkezdtem megírni a házimat. Muszáj volt, mert, ha Grace átjön, nem tudom megcsinálni, és hallgathatom, ahogy anya kiabál nekem, hogy „miért nem csináltad meg blablabla”.

Épp befejeztem mikor meghallottam a csengőt. Megjött Grace. Lementem és kinyitottam az ajtót. Visongva lépett be az ajtón.

- Mindent el kell mesélned! – kiáltozott. Boldogabb volt, mint én.

- Jól van – nyugtatgattam, majd elmeséltem neki mindent szó szerint. Épp Pete arcát elemeztük mikor megcsókolt, amikor Anya hazaért. Így elszaladt az idő? Már 2 órája beszélgettünk. Elköszönt, és elment.

Aznap nem voltam éhes, így nem vacsoráztam. Olyan eseménydús nap volt, hogy hamar lefeküdtem aludni.

Fájt az oldalam. Kinyitottam a szemem, de nem az ágyamban feküdtem, hanem a földön. Mármint egy erdő közepén lévő tisztáson. Körbe néztem, és megpillantottam Gwen-t közel hozzám egy farönkön ülve. Egy szép régimódi sötétkék ruha volt rajta, derekán arany övvel. Haja félig felfogva, félig kontyba volt. Most nem kevertem össze őt magammal, mert tanultam az első esetből.

- Végre felébredtél – szólalt meg. Először hallottam a hangját, lágy és simogató volt. Anyára emlékeztetett, csak fiatalabb korában. Ugyanolyan bölcs volt, habár alig múlt el 17 éves.

- Hol vagyok? – ültem fel. Felesleges volt megkérdeznem, hogy ki ő, hisz már tudtam.

- Hát nem ismered fel ezt a helyet? Gondolkozz csak! – unszolt. Még egyszer körülnéztem. Az erdő, a tisztás! Ide jártunk ki anyával kiskoromban. Mindig mesélt itt a régi időkről, de én csak meséknek tartottam őket. Már nem is emlékszem miről mesélt, olyan régen történt.

- Na, látom eszedbe jutott, de gondolom, anyukád meséire nem emlékszel. Igazam van? – mintha a gondolataimban olvasott volna. Ja, hát persze! Hisz ő gondolatolvasó! Bólintottam és ő folytatta.

- Azért hívtalak ide, mert valami fontosat kell neked elmondanom… - kezdte, de félbe szakítottam.

- Várj. Előtte én szeretnék kérdezni tőled pár eléggé fontos dolgot.

- Rendben. Mi lenne az első? – tudtam, hogy tud olvasni a gondolataimban. De azért hagyta, hogy feltegyem őket, ami kedves volt tőle. Fölösleges volt sokat gondolkodnom a kérdéseken, mert már előre kitaláltam őket.

- Én vagyok a jóslat? Vagyis nekem szól?

- Azt hiszem, erre már tudod a választ. Tegyél fel másikat.

- Tehát, nekem szól a jóslat. De nekem nincs olyan nagy hatalmam, mint ahogy írod…

- May. Te hatalmasabb vagy, mint gondolod. Sokkal több erő rejlik benned! Gyakorold csak otthon azokat a képességeket, amiket a többiek tudnak, és meglátod mire vagy képes igazából! – elgondolkodtam a szavain. Nem szóltam semmit, inkább rögtön új kérdéssel álltam elő.

- Miért azt írtad, hogy én vagyok az utolsó leszármazottad?

- Mert te vagy az utolsó.

- Nem igaz! A testvéreimet nem számítod a „leszármazottaidnak”? – kezdtem ideges lenni, mert úgy hangzott „kitúrja” őket a családomból.

- Lara-ra és Kyle-ra gondolsz? Ők nem a testvéreid.

- De igen! – mégis mi az, hogy nem a testvéreim?! Persze, hogy azok! Összevissza beszél!

- May. Ők nem a testvéreid, maximum a féltestvérei, mivel…

- Milyen féltestvéreim? Viccelsz? Ugyanazoktól a szülőktől vannak, mint én!

- Nem, dehogyis! Neked nem Robert az apád, – igen így hívták az apukámat, mert Ő az apukám akármit is állít Gwen! – az igazi apukádat 16 évvel ezelőtt ölte meg egy...

- Hazudsz! – kiabáltam, és éreztem, ahogy folynak le a könnyeim az arcomon. Túl komolyan mondta, ezért kezdtem elhinni. Letérdeltem és a kezembe temettem az arcom, miközben ugyanazt suttogtam, inkább magamnak, mint neki. – Hazu-udsz…

- Nem, May, nem hazudok. Tudnod kell az igazságot, ha már anyukád nem mondta el. Az igazi apukád volt William Hapers, akit Ezrolda ölt meg, egy gonosz szuperhős… na… shh… ne sírj! – simogatta a hátamat, de én nem nyugodtam meg tőle. Így kellet megtudnom? Gwen-től? Ha igazat mond egyáltalán! Anya miért nem tudta elmondani? Hazudik nekem, egyfolytában.

- Miért? Mi-iért ölte meg? – csak épphogy ki tudtam mondani, annyira sírtam.

- Nem mondhatom el. Nincs még itt az ideje, most sokkal fontosabb dolog miatt vagyok itt.

- Fontosabb, mint az apám?

- Igen. May nagyon figyelj rám! Már nincs sok időm - láttam, hogy teste kezd halványodni. – Nagy veszélyben vagy, KÉRLEK messzire kerüld el…

Nem tudta befejezni, pedig nagyon fontosnak hangzott. Kit kerüljek el? A „kérlek” szót nagyon hangsúlyozta. Talán közel áll hozzám a gonosz?

Nem volt időm többet gondolkodni, mert hirtelen minden nagyon fényes lett. Muszáj volt becsuknom a szemem. Mikor kinyitottam már újra az ágyamban feküdtem. Megérintettem az arcom. Igen, könnyekkel áztatott volt, tehát tényleg sírtam. És tényleg nem Robert az apám. Nem ezt most elfelejtem. Nem akarok még több szenvedést okozni magamnak, azzal, hogy az „igazi” apukámon gondolkoztam.

Az óra reggel 6 óra 13 percet mutatott. Letöröltem a könnyeimet, felkeltem, és felöltöztem. Már nem tudtam volna visszaaludni ezek után.

Lementem megnézni hátha van valami reggelire. Tegnapi vacsoráról anya félretett nekem sült húst, rizzsel. Megmelegítettem a mikróban, és lassanként falatoztam.

Mire megettem már fél nyolc volt. Jó mondjuk közbe még bekapcsoltam a tévét. Még másfél óra van suliig.

Mit csináljak?

Mivel más nem jutott eszembe, ezért elkezdtem gyakorolni a láthatatlanná változást. Eszembe jutott mit mondott Gwen.

„Gyakorold csak otthon azokat a képességeket, amiket a többiek tudnak, és meglátod mire vagy képes igazából!”

Oké, akkor most a többiekét is gyakorlom. Mivel kezdjem? Megvan! Dan tudott utazni az időben, sőt vissza is tudta pörgetni azt. Ezt megpróbálom. Hova akarok visszamenni az időben? Mondjuk, legyen a tegnap, mikor megcsókolt Pete. Erősen koncentráltam. Fura érzés volt a hasamban, és hirtelen körülöttem elkezdett forogni a szoba.

Amikor megállt semmi különöset nem láttam, csak a nap sütött jobban be az ablakomon. Kinéztem rajta, és megláttam magamat, ahogy Pete-el csókolózok éppen.

Teljesen elpirultam. Tehát így nézek ki, elpirulás közben! Most már legalább tudom.

Nem tartott sokáig mert megint érezni kezdtem a hasamban ugyanazt a fura érzést, mint mikor ide kerültem. Még nem tudom ezek szerint még sokáig megtartani ezt a képességet.

Rendben most jöhet egy másik képesség. Gondolatolvasás! Ó, azt még nem tudom, mert mindenki alszik, és nincs kin „gyakorolni”. Akkor nézzünk egy másikat. Repülni mindig is szerettem volna. Már épp ezt akartam gyakorolni, mikor anya benézett a szobámba.

-Ó, te már ébren vagy? Épp fel akartalak kelteni, hogy elkésel – mondta, majd kiment. Már negyed kilenc volt. Mielőtt elindulok, még kipróbálom a gondolatolvasást.

Le akartam sétálni a lépcsőn, mikor eszembe jutott, hogy tudok teleportálni. Olyan ritkán használom ezt a képességemet, így gondoltam, inkább így megyek le. A lépcső aljára teleportáltam, mert nem akartam, hogy a többiek szívrohamot kapjanak. Apa, vagyis Robert kapott is.

- Reggelt – köszöntem neki semleges arccal. Eszembe jutott, mit mondott Gwen. „Neked nem Robert az apád…”.

- Jaj, kicsim ezt többet ne csináld! A szívroham jött rám! – mondta, miközben a mellkasát fogta.

- Hát, valamikor gyakorolnom is kell, nem igaz? – kérdeztem tőle, de mielőtt válaszolhatott volna bementem a konyhába. Anya szokás szerint a sütő előtt állt és palacsintát sütött. Na, anya híres-neves palacsintáját nem lehet kihagyni. Leültem a pulthoz, és elvettem két darabot. Közben anyára néztem és koncentráltam arra, hogy mire gondol.

- „Ma el kell mennem bevásárolni, már elfogyott a liszt, a cukor és tej is kéne.” – hallottam, de anya szája nem mozdult. Ezek szerint sikerrel jártam! Most ránéztem a húgomra, aki Mr. Hoppszi-t etette éppen.

- „Hülye Sophie! Majd én megmutatom neki, hogy Mr. Hoppszi is van olyan jó, mint az ő Brummi-ja!” – aranyos. Sophie az egyik óvodatársa volt, vagyis igazából a legjobb barátnője. Hát, most elgondolkodtam, hogy ez igaz-e.

A gondolatolvasást nagyon könnyű irányítani. Már csak ránézek valakire, és olvasok a gondolataiban!

Miután végeztem, elindultam a suliba. Kocsival mentem, teleportálás helyett, mert valamire az autómat is használni kell.

Az iskola előtt Pete várt rám.

-„Tudtam, hogy most ér be”- hallottam. Köszönésképp egy csókot leheltem ajkaira.

- Honnan? – kérdeztem tőle.

- Mi? – nézett rám értetlen tekintettel.

- Honnan tudtad, hogy most jövök?

- Te honnan tudod, hogy erre gondoltam?

- Hát, tudod már gondolatolvasó is vagyok… - pirultam el, mire csak mosolygott. – Most miért mosolyogsz?

- Aranyos vagy, amikor elpirulsz. „Mióta tud olvasni a gondolatokban?” – mosolygott még mindig. A szemében láttam az értetlenséget, ahogy hallottam a gondolataiban is.

- Csak ma reggel óta, nyugi – nevettem el magamat, és egy perc múlva már ő is röhögött.

- Akkor mostantól tudni fogod mire gondolok? – kérdezte komoly arccal, mintha ez nagyon zavarná.

- Hát… nem tudom, amikor úgy akarom, akkor igen…

- Rendben. „Remélem, azért nem mindig akarja úgy…” – hallottam, és nagyon meglepődtem ezen. Rám nézett és láthatta, hogy hallottam, amit gondolt.

- Bocsi… nem úgy értettem… - vakarta meg a nyakát kínosan.

- Semmi baj… engem is zavarna, ha olvasnál a gondolataimban… mármint nem úgy értem, hogy olyanra gondolok, ami téged zavarna… csak… - kezdett egyre kínosabb lenni. Miket hordok össze? Csak hebegek-habogok, mint egy idióta!

- Menjünk inkább órára, mielőtt kiderülnek itt bizonyos „dolgok” – nevetett, mire én is elmosolyodtam. Hálás voltam, hogy témát váltott.

- Igazad van – válaszoltam, és mire beértünk a terembe pont csöngettek.

A szünetben Lia-ékkal beszélgettem.

- „Akkor most együtt járnak?”- hallottam Letty gondolatait, és furcsa mód választ is kaptam rá, Rose fejéből.

- „Nem tudom, de nagyon úgy tűnik.”

- Ti tudtok egymással kommunikálni, anélkül, hogy beszélnétek? – néztem rájuk döbbenten. Ők is döbbent pillantásokat vetettek rám.

- Öhmm… igen… de te honnan tudod? – kérdezte Letty.

- Hallottam a gondolataitokat.

- Azt hogyan? Először is, te nem vagy gondolatolvasó. Másodszor, ha még az is lennél, csak kivételesen erős hatalmúak tudják „fogni” a mi gondolatainkat… - magyarázta Zoe. Ezek szerint, mindenki más „frekvenciát” használ, mikor gondolkodik? Mint valami rádióban.

- De igen gondolatolvasó is vagyok, legalábbis reggel óta… - válaszoltam, mire ők összenéztek, majd újra rám szegezték tekintetüket. – De, hogy értitek, hogy csak kivételesen erős hatalmúak tudják „fogni” a ti gondolataitokat? Akkor mindenki valami „frekvenciát” használ hozzá?

- Hát, végül is igen, – kezdte Lia. – de mi nagyon... hogy is mondjam?... „magas” frekvencián gondolkodunk, ezért nem tudnak olvasni a miénkben. Érted?

Bólintottam, és Letty folytatta.

- Például a tiédben sem lehet olvasni. Ezt már régen észrevettük. Te egy kivételesen erős szuperhős vagy, így a gondolkodásodban nem tudunk olvasni, de te tudsz a miénkben. Legalábbis mostantól. – elég bonyolultnak hangzott, de csak megértem valamikor.

- Oké, kezdem érteni… - válaszoltam neki, de igazából szinte semmit nem értettem belőle. Tehát az én elmémben nem tudnak olvasni, sem ők, sem mások. Ezért nem kaptak rajta múltkor, amikor hazudtam a késésemről Sofy-nak (ő is gondolatolvasó)!

- „Ő az első, aki tud olvasni az elménkben… akkor tényleg ő a jóslat!” – hallottam meg Lia gondolatát.

- „Nagyon valószínű. De akkor óvatosan a gondolatainkkal!” – válaszolta neki Letty. Ezt hogy értik? Van valami titkolni valójuk előttem? Először Pete, most meg ők! Ez a gondolatolvasás talán nem is olyan jó, mint amilyennek elsőre hiszi az ember. Vajon kiről tudok még meg ilyen dolgokat?

- Na, de a lényeg. Te most együtt vagy Pete-el? – zökkentett ki Rose.

- Öhmm… igen – válaszoltam félénken. Persze először ők is kissé meglepődtek, de nem gondoltak semmire. Tényleg óvatosak lesznek ezen túl a közelemben!

- Wow! Ilyen gyorsan? Hisz még szinte nem is ismeritek egymást! – mondta Zoe, és igaza volt. Nekem is túl gyors volt, ha esetleg még nem írtam le elégszer.

- Tudom, de… hát... így alakult – vonogattam a vállam, és magamban hálát adtam nekik, hogy nem kérdeztek többet csak elismerően néztek rám.

Meghallottam a becsöngőt, így többet nem beszéltünk.

A következő szünetben inkább Nad-ékhez mentem, mielőtt megint kérdezősködnének Lia-ék.

- Sziasztok! – köszöntem Nad-nak és a mellette álló Christy-nek.

- Szia – mondta Nad, Christy meg csak biccentett. – Hogy is áll Pete-el a dolog?

Neki is elmondtam ugyanazt, mint tegnap Grace-nek. Persze nem olyan részletesen, csak a lényeget.

- „Ez gyors volt!” – gondolta.

- Tudom, szerintem is.

- Te… te olvasol a gondolataimban? „Mióta tudja mire gondolok?” – csodálkozott, és Christy is társult hozzá.

- Igen, ma reggel óta – meséltem nekik is, kissé unottan. Nem az ő hibájuk, de már untam ezt a kérdést, annyiszor tették fel.

- Ez…

- Tudom, fantasztikus. De váltsunk témát, kérlek! – kértem, és ő beleegyezett. Christy feltűnően csöndes volt.

- Mi a baj? – kérdeztem tőle kedvesen. Láttam rajta, hogy nem igazán akarja nekem elárulni.

- Semmi. „Vajon mi?!” – nézett rám üres tekintettel. – „Racheal, ha esetleg nem tudná. Ja, persze, hogy nem, mivel a kis kebel barátja!”

- Mit csinált Racheal? – kérdeztem tőle ugyanúgy. Kissé meglepődött, de rögtön eszébe jutott, hogy mire vagyok képes.

- Hát… ugyanazt, mint máskor. Odajött hozzám, és megdicsérte ruhám, aztán meg tök jól elbeszélgettünk.

- Igen?

- Majd mikor elment, elhordott mindennek Sofy-éknak. Kibeszélt, az az álnok kétszínű kígyó! Nad hallotta és úgy tudtam meg – ez tényleg eléggé szörnyűnek hangzott, bár azt hittem nagyobb a baj. Próbáltam nyugtatgatni, nem sok sikerrel. Becsöngettek, így muszáj volt órára menni.

Ebédszünetben Katy-ék integettek, hogy üljek le hozzájuk, de mikor megpillantottam mellettük Racheal-t elment tőlük a kedvem. Inkább leültem Pete-hez, mert ő egyedül volt.

- Szia – köszöntem.

- Szia – mosolygott ő is. – Van kedved elmenni ma valahova?

- Öhmm… nem is tudom… inkább gyere te át hozzánk – jutott eszembe.

- Oké, nekem megfelel – megbeszéltük, hogy hatra átjön. Leesett a villám, és mikor lehajoltam érte kilógott a láncom (mindennap hordani szoktam a pólóm alatt), amit Pete is észrevett.

- Az meg mi? „Hol szerezte?!” – kérdezte ámuldozó szemekkel. Furcsán ideges volt a hangszíne.

- Ez? A Főnix-medál. A szüleimtől kaptam szülinapomra, állítólag Gwen-é volt, az első szuperhősé – meséltem, de arcán úgy láttam, már ismerte a történetet.

- Igen, tudom. De, ha nálad van a Főnix-medál, akkor te vagy Gwendolyn utolsó leszármazottja? Te vagy a jóslat?

- Eléggé úgy tűnik… miért? – kérdeztem, mert zavart az ellenszenve.

- Semmi… mindegy – mondta és feltűnően halk lett ezek után. Miért változott meg? Mi baja? Talán… Á az lehetetlen!

- Akkor majd hatkor – köszönt és elment az asztaltól. Délután már csak egy órám volt, aztán hazamentem.

Megcsináltam a házim, gyakoroltam az eddig megtanult szuperképességeim. Majd fél hat körül csöngettek.

Pete lesz az!

Gondoltam, és kinyitottam az ajtót.

Hát, marhára nem Pete volt az. Egy férfi állt az ajtó előtt, baseball sapkában, az arcát nem láttam.

- May Stich? – kérdezte, a hangja mély volt és érdes.

- Igen. Miben segíthetek?

- Maga? Semmiben… - válaszolta és kajánul elmosolyodott. Ekkor megéreztem, hogy valamit a számra szorít. Csípő szaga volt, amit az elmém nem bírt elviselni. A lábaim összerogytak és én tehetetlenül hullottam le a földre.

7. fejezet: ~.Szerelmes vagyok!.~

Sziasztok! :)

Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, mire hoztam az új részt. A suli mostanában

nagyon nehéz, naponta írunk röpdolgozatokat és témazárókat, így nem nagyon jut időm a blogra. Most már igyekszek gyorsabb lenni.

Ez a rész a szokásosnál kissé rövidebb, és tesz egy kis, úgymond kitérőt a küldetése befejezése előtt.  Remélem tetszeni fog, ha igen komizzatok, 

vagy írjatok a most berakott Chatbe!

Ó, és külön köszönöm a több, mint 600 (!!) oldalmegjelenítést és a feliratkozókat! :D

xx

~--------------------------------------------------------~

9 után 5 perccel értem be. Tehát késtem 5 percet. Rögtön siettem órára. Matek. Szerencsére jó voltam ebből a tantárgyból, így a tanár nem haragudott annyira rám.

Szünetben Katy, Sofy és Racheal odajött hozzám. Persze csodálkozva néztem, ahogy Racheal a megszokott gorombasága helyett, most mosolyogva köszönt nekem.

- Miért késtél? – kérdezte Katy. Nem tudtam mit válaszoljak, hiszen nem akartam egyelőre elmesélni nekik az álmomat, és az egész „láthatatlanná változósdit”. Hazudnom kellett, de sosem tudtam jól hazudni.

- Hát… tudod… kilyukadt a kocsim kereke… és apunak kellett elhozni, de előtte még tankolnunk is kellett – hadartam egy szuszra. Ezt tuti nem veszik be.

- És akkor miért nem teleportáltál be a suliba? – vágta rá értetlen képpel Sofy. Igaza volt.

- 16 évig éltem „normálisan”. Szerinted eszembe jut, hogy szuperképességem van? – néztem rá. És megkönnyebbülve sóhajtottam, hisz az arcukon úgy láttam, bevették.

- Ja, persze… bocsi.

- Ne kérj bocsánatot! Hisz nem a te hibád – legyintettem. Majd még elbeszélgettem velük mindenféléről.

Következő szünetben odajöttek hozzám a Corner-ikrek. Furcsállottam, hisz majdnem egy hete járok ide, de még egyszer sem jöttek oda hozzám bemutatkozni, vagy egyáltalán köszönni.

- Szia, te vagy May, ugye? – kérdezte tőlem a barna hajú, sárga szemű. Hogy is hívták? Katy-ék mondták, hogy melyik kicsoda, de már nem emlékeztem rá. Olyan egyformák!

- Öhmm… igen, miért? – kérdeztem értetlenül.

- Csak meg akartunk ismerni. Hisz egy ilyen nagyhatalommal rendelkező lánynak, nagyhatalmú barátai legyenek, nem? – mosolygott a szőke. Olyan kedvesen mondta, hogy nem zavart a beképzeltsége.

- Gondolom… mármint, igen, persze! – válaszoltam.

- Oké, először is bemutatkozunk – vigyorgott a vörös. A fekete hajú nem szólalt még meg, de persze a vörös után ő következett, mintha valamilyen sorrend lenne közöttük.

- Tehát, én Rosaline vagyok – mutatott magára, virító égszínkék szeme csak úgy ragyogott közben.

- Violet – mondta rögtön utána a barna hajú. Neki volt a legkülönlegesebb szeme. Sárga, még sosem láttam ilyen színűt. Mármint hasonlót már láttam, de, hogy ennyire napsárga valakinek az írisze, olyat még nem.

- Merliah – következett a mellette álló, akinek élénkzöld szeme tökéletes hangsúlyban volt tejföl szőke hajával.

- És végül, én Zoe vagyok – mosolygott az utolsó. Vörös haja volt, és sötétbarna szeme.

- Röviden – mondta Rosaline. – Rose…

- Letty…

- Lia…

- Nekem nincs becenevem, szólíts csak Zoe-nak – fejezte be Zoe.

Nagyon szimpatikusak voltak. Mindannyian elmondták, és bemutatták szuperképességeiket.

Rose hangrobbanást tudott kelteni tapssal vagy üvöltéssel, és rendkívüli hallással rendelkezett. Letty szuper nyúlékony volt, és alakváltoztató, de láthatatlanná nem tudott változni. Lia volt köztük a legerősebb. Gondolatolvasó (úgy látszik ez egy gyakori képesség), alakváltoztató, és ráadásul lézerszeme volt. Zoe a „négy elem mestere”, tűz, víz, föld, levegő. Igazából a földdel és a vízzel a legügyesebb, a többit még fejlesztette.

Ezek után szinte egész nap velük beszélgettem, de ebédnél Nad-hez és Christy-hez ültem le.

- Sziasztok – tettem le a tálcámat, amin egy alma, barackos tea, és két darab szalámis szendvics sorakozott fel.

- Szia - köszönt Nad, majd beleharapott az almájába. – Tudod a jóslatot? Vagy elmondjam?

- Köszi, de már tudom – és hirtelen eszembe jutott minden. Vajon anya még mindig ott ül és rajtam, meg a jóslaton gondolkodik? Mit fogok neki mondani, ha hazaértem? És még ezernyi kérdés ötlött fel bennem.

- Honnan? – zökkentett ki gondolatmenetemből Nad.

- Hát… nem fontos – válaszoltam, és rájuk néztem utalva, hogy ne kérdezősködjenek. Szerencsémre értették a célzást.

- Nézd! – mutatott csillogó szemmel a hátam mögé Christy. Már tudtam, hogy mire számítsak. Pete. – Pete idenéz!

- Tééényleg? – kérdeztem tettetett kíváncsisággal.

- Na, de most min gúnyolódsz? – sértődött meg kissé. – Tudd meg, hogy ő…

- A harmadik leghelyesebb pasi a suliban, igen tudom – szakítottam félbe, mire ő kissé meglepődött. Valószínűleg nem gondolta, hogy én ennyire „tájékozott” vagyok.

- Pontosan. És, ha jól látom, téged néz – mutatott rám Nad. Christy egy kissé megsértődött ezen, de annyira nem zavarta.

Már megint? Hátrafordultam, hogy újra belenézzek élénkzöld szemeibe. Most jobban nézett ki, mint pénteken. Világosbarna haja homlokára simult, szemei ragyogtak, baromi jól nézett ki. És engem bámult. Vagyis már szemezett velem. Pár perc múlva zavartan fordultam vissza Nad-ékhez.

- Igen, tényleg engem néz – állapítottam meg. Nem nagyon tudtam mást kinyögni.

- Ügyes megállapítás – viccelődött Christy. Persze ezen mindannyian nevettünk, miközben én még egy apró pillantást vetettem Pete-re.

A következő óra történelem volt. Mármint hőstörténelem. Most jobban vártam ezt az órát, mint máskor. Persze, mivel előttem ült Pete.

Csengetéskor mindannyian bevonultunk a terembe. Mr. Super, a hőstörténelem tanár el is kezdte a szokásos „monológját”.

Pete hátra fordult és köszönt nekem.

- May, ugye? – kérdezte.

- Igen, te meg Pete, ugye?

- Pontosan – kacsintott. – Na, és tetszik a suli?

- Eddig nagyon! – vágtam rá.  Elmosolyodott, amire nekem is mosolyognom kellett.

A tanár ránk nézett, mire Pete visszafordult, és sajnos az óravégéig nem is tudtunk beszélni.

A kicsöngőnek még soha nem örültem ennyire.

- Hát, örülök, hogy megismertelek May – kacsintott rám, és mosolygott.

- Én is – válaszoltam, és szintén mosolyogtam.

- Akkor holnap, mondjuk ebédszünetben? – kérdezte, mire a szívem hevesebben kezdett dobogni.

- Persze! – vágtam rá, feltűnően gyorsan. Furcsa, hogy ilyen hamar belezúgtam egy fiúba. Még sosem történt velem ilyen, de ő egyszerűen megbabonázott.

Ez volt az utolsó óránk, így ezután haza indultam. Persze előtte még muszáj volt Katy-éknek elmesélni, hogy mit beszéltem Pete-el. Racheal először elég idegesnek tűnt, de hamar megbékélt vele. Legalábbis én ezt vettem észre. A többiek ujjongtak.

Hazafelé úton Pete-en merengtem. Eszembe se jutott a ma reggel addig, amíg be nem léptem az ajtón.

Anya a konyhában ült. Nem csodálkoztam rajta, gondoltam, hogy szabadnapot vesz ki.

- Szia, kincsem – mosolygott rám. A reggel történtekhez képest túlságosan is boldog volt.

- Szia, anyu – köszöntem vissza, kissé értetlen arcot vágva hozzá.

- Gondolkoztam a reggel történteken – kezdte, és kissé elkomorodott. – Lehet, hogy mégis te vagy a jóslat, de akkor valamilyen kapcsolatban kéne állnod Gwendolyn-al.

Muszáj volt elmondanom neki az álmomat. Mély levegőt vettem.

- Anya. Ma álmodtam valamit, amiben Gwen benne volt. Üzent nekem, ez is a kapcsolatfelvétel egyik módja, nem?

- Miféle álom?  - lepődött meg.

- Hát… tudod anya, ezt most nem akarom elmondani neked. Hosszú sztori, és szerintem Gwen se akarná, hogy tudd. Ha majd nagyon fontos, akkor elmondom – válaszoltam neki. Nem akartam elmondani mindent szó szerint, elég, ha tudja, hogy álmodtam „valamit”. Úgy láttam megértette, és nem kérdezett többet.

- Rendben – bólintott.

- Na, de van valami, amit még nem értek.

- Csak egy valamit nem értesz? – mosolygott.

- Jó, sok mindent nem értek, de ezt különösen nem.

- Mi lenne az?

- Gwen azt írja a jóslatban, hogy az UTOLSÓ leszármazott…

- Igen?

- Nem én vagyok az utolsó leszármazottja, hisz ott van Kyle és Lara is! Ráadásul mi van, ha lesz gyerekem? Akkor már ő lesz az utolsó leszármazott, nem?

- Látod, ez az egyik kérdés, amire én sem tudom a választ – sóhajtott. – Esetleg megkérdezhetnéd Gwen-t.

- Hogyan? – értetlenkedtem, bár sejtettem a választ.

- Az álmaidban. Ha tényleg álmodtál valamit ma éjjel, akkor valószínűleg nem az lesz az utolsó.

- Rendben, megpróbálom – válaszoltam neki, majd elvonultam a szobámba.

Gyorsan megcsináltam a házi feladatomat, és vacsora után lefeküdtem aludni.

Anya javaslatára, elalvás előtt Gwen-re koncentráltam.

Sajnos nem álmodtam semmit.

*Másnap*

Korán keltem, az ébresztőórám csörgése előtt. Kinyomtam, és elmentem lezuhanyozni. Kár, hogy nem álmodtam Gwen-nel. Na, de majd legközelebb.

Eszembe jutott, hogy ma lesz „randim” Pete-el. Kiválasztottam a kedvenc farmerom, és a vörös pulcsimat, amelyiken a „Love” felirat volt. Ezt kissé nyomulósnak találtam, ezért átvettem a sötétkéket, amire arany betűkkel írták rá, hogy „Love or Like”. Ez már tűrhetőbb volt.

Az öltözködés miatt, már megint késésben voltam, így csak elvettem egy szendvicset, és beültem a kocsimba.

A sulihoz érve már láttam Katy-t, és Sofy-t. Köszöntem nekik, majd elmentünk órára.

A délelőtt többi részére nem emlékszem tisztán, mert végig Pete járt az eszemben. Matekon, és irodalmon is szóltak, hogy figyeljek. De nem ment.

Furcsállottam, hogy szinte nem is ismerem, de mégis totál belezúgtam. Hát, igen. Valahogy túl gyorsan történt ez velem.

Túl gyorsan szerettem belé.

Gondoltam, de rögtön el is hessegettem, mert, ha valakibe ennyi idő alatt is beleesek, akkor az a fiú nem lehet „semmi”.

Még soha nem éreztem ilyen hosszúnak a délelőttöt. Mikor meghallottam az ebédszünetet jelző csengőt, már szinte ujjongtam.

Ma csak egy sima salátát, és teát kértem. Körbenéztem az ebédlőben. Pete ott ült az egyik asztalnál a sarokban, és intett felém. Odasétáltam, persze közben összenéztem a csajokkal.

- Szia – ültem le mellé, és leraktam magam elé a tálcámat.

- Szia, neked is – intett. Az ő tálcáján két darab szendvics volt, és szintén tea. Egy pillanatig zavartan ültem, hisz nem tudtam mit mondani, de aztán eszembe jutott valami.

- Neked mi a szuperképességed? – kérdeztem. Rám nézett és elmosolyodott, mármint még jobban.

- Nézd – kacsintott, majd hirtelen összezsugorodott. Megijedtem, de rögtön felnagyobbodott. Ezután hirtelen a másik oldalamon termett, először azt hittem ő is tud teleportálni. De mikor visszafordultam ott is ott ült. Megsokszorozta magát! Én meg csak ámultam.

- Tetszik? – kérdezte.

- Nagyon is – válaszoltam, és szerintem el is pirultam.

- Aranyos vagy, amikor elpirulsz – mondta, és még jobban elpirultam. Nem tudtam mást csinálni csak mosolyogni. Ettem egy falatot a salátámból, de csak azért, hogy tudjak valamit csinálni, és ne vegye észre a zavaromat.

- Megmutassam az én szuperképességem? – kérdeztem. Rám pillantott, és mosolygott, azzal az aranyos fél mosollyal, amit úgy szeretek a fiúknál.

- Felesleges. Már az egész suli tudja mire vagy képes – nevette el magát, és én megint elpirultam. Sosem szerettem a középpontban lenni. Ekkor meghallottam a csengőt. A legrosszabb pillanatban. Sóhajtottam egy nagyot.

- Akarod, hogy hazakísérjelek? – kérdezte. Tényleg! Ma valamilyen tanári megbeszélés miatt elmaradnak a délutáni órák.

- Igen – válaszoltam, majd elmentem a szekrényemhez. Persze ott állt Sofy, Katy és Racheal. Nad és Christy is a közelben álldogált, de ők nem nagyon akartak Rach, és a többiek közelében jönni, bár nem értettem az okát.

- Na, hogy ment? – kérdezte rögtön Sofy.

- Jól, de még hazakísér! – ujjongtam. Rach egy pillanatra elkomorult. Ekkor odajött Pete. Egy sötét pillantást váltott Racheal-el, majd rám nézett.

- Indulhatunk?

- Persze! De kocsival jöttem, jut eszembe…

- Akkor elviszel? – kérdezte fél mosollyal az arcán. Hogy mondhattam volna neki nemet?

- Igen – válaszoltam, majd oda fordultam a csajokhoz. – Na, akkor nekem mennem kell. Sziasztok!

Elköszöntek, majd Pete-el odamentünk a kocsimhoz.

- Hű, szép autó – mondta.

- Köszönöm, szülinapomra kaptam – meséltem, majd kinyitottam az ajtót. Beültünk, és ő elmagyarázta merre lakik. Megálltam a házuk előtt.

- Akkor találkozunk holnap – mondtam neki. Rám nézett a zöld szemeivel, majd közelebb hajolt hozzám.

- Persze – vágta rá.

Az egész olyan gyorsan történt. Lehunytam a szemem, és ekkor megéreztem puha ajkait az enyéimen.