7. fejezet: ~.Szerelmes vagyok!.~

Sziasztok! :)

Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, mire hoztam az új részt. A suli mostanában

nagyon nehéz, naponta írunk röpdolgozatokat és témazárókat, így nem nagyon jut időm a blogra. Most már igyekszek gyorsabb lenni.

Ez a rész a szokásosnál kissé rövidebb, és tesz egy kis, úgymond kitérőt a küldetése befejezése előtt.  Remélem tetszeni fog, ha igen komizzatok, 

vagy írjatok a most berakott Chatbe!

Ó, és külön köszönöm a több, mint 600 (!!) oldalmegjelenítést és a feliratkozókat! :D

xx

~--------------------------------------------------------~

9 után 5 perccel értem be. Tehát késtem 5 percet. Rögtön siettem órára. Matek. Szerencsére jó voltam ebből a tantárgyból, így a tanár nem haragudott annyira rám.

Szünetben Katy, Sofy és Racheal odajött hozzám. Persze csodálkozva néztem, ahogy Racheal a megszokott gorombasága helyett, most mosolyogva köszönt nekem.

- Miért késtél? – kérdezte Katy. Nem tudtam mit válaszoljak, hiszen nem akartam egyelőre elmesélni nekik az álmomat, és az egész „láthatatlanná változósdit”. Hazudnom kellett, de sosem tudtam jól hazudni.

- Hát… tudod… kilyukadt a kocsim kereke… és apunak kellett elhozni, de előtte még tankolnunk is kellett – hadartam egy szuszra. Ezt tuti nem veszik be.

- És akkor miért nem teleportáltál be a suliba? – vágta rá értetlen képpel Sofy. Igaza volt.

- 16 évig éltem „normálisan”. Szerinted eszembe jut, hogy szuperképességem van? – néztem rá. És megkönnyebbülve sóhajtottam, hisz az arcukon úgy láttam, bevették.

- Ja, persze… bocsi.

- Ne kérj bocsánatot! Hisz nem a te hibád – legyintettem. Majd még elbeszélgettem velük mindenféléről.

Következő szünetben odajöttek hozzám a Corner-ikrek. Furcsállottam, hisz majdnem egy hete járok ide, de még egyszer sem jöttek oda hozzám bemutatkozni, vagy egyáltalán köszönni.

- Szia, te vagy May, ugye? – kérdezte tőlem a barna hajú, sárga szemű. Hogy is hívták? Katy-ék mondták, hogy melyik kicsoda, de már nem emlékeztem rá. Olyan egyformák!

- Öhmm… igen, miért? – kérdeztem értetlenül.

- Csak meg akartunk ismerni. Hisz egy ilyen nagyhatalommal rendelkező lánynak, nagyhatalmú barátai legyenek, nem? – mosolygott a szőke. Olyan kedvesen mondta, hogy nem zavart a beképzeltsége.

- Gondolom… mármint, igen, persze! – válaszoltam.

- Oké, először is bemutatkozunk – vigyorgott a vörös. A fekete hajú nem szólalt még meg, de persze a vörös után ő következett, mintha valamilyen sorrend lenne közöttük.

- Tehát, én Rosaline vagyok – mutatott magára, virító égszínkék szeme csak úgy ragyogott közben.

- Violet – mondta rögtön utána a barna hajú. Neki volt a legkülönlegesebb szeme. Sárga, még sosem láttam ilyen színűt. Mármint hasonlót már láttam, de, hogy ennyire napsárga valakinek az írisze, olyat még nem.

- Merliah – következett a mellette álló, akinek élénkzöld szeme tökéletes hangsúlyban volt tejföl szőke hajával.

- És végül, én Zoe vagyok – mosolygott az utolsó. Vörös haja volt, és sötétbarna szeme.

- Röviden – mondta Rosaline. – Rose…

- Letty…

- Lia…

- Nekem nincs becenevem, szólíts csak Zoe-nak – fejezte be Zoe.

Nagyon szimpatikusak voltak. Mindannyian elmondták, és bemutatták szuperképességeiket.

Rose hangrobbanást tudott kelteni tapssal vagy üvöltéssel, és rendkívüli hallással rendelkezett. Letty szuper nyúlékony volt, és alakváltoztató, de láthatatlanná nem tudott változni. Lia volt köztük a legerősebb. Gondolatolvasó (úgy látszik ez egy gyakori képesség), alakváltoztató, és ráadásul lézerszeme volt. Zoe a „négy elem mestere”, tűz, víz, föld, levegő. Igazából a földdel és a vízzel a legügyesebb, a többit még fejlesztette.

Ezek után szinte egész nap velük beszélgettem, de ebédnél Nad-hez és Christy-hez ültem le.

- Sziasztok – tettem le a tálcámat, amin egy alma, barackos tea, és két darab szalámis szendvics sorakozott fel.

- Szia - köszönt Nad, majd beleharapott az almájába. – Tudod a jóslatot? Vagy elmondjam?

- Köszi, de már tudom – és hirtelen eszembe jutott minden. Vajon anya még mindig ott ül és rajtam, meg a jóslaton gondolkodik? Mit fogok neki mondani, ha hazaértem? És még ezernyi kérdés ötlött fel bennem.

- Honnan? – zökkentett ki gondolatmenetemből Nad.

- Hát… nem fontos – válaszoltam, és rájuk néztem utalva, hogy ne kérdezősködjenek. Szerencsémre értették a célzást.

- Nézd! – mutatott csillogó szemmel a hátam mögé Christy. Már tudtam, hogy mire számítsak. Pete. – Pete idenéz!

- Tééényleg? – kérdeztem tettetett kíváncsisággal.

- Na, de most min gúnyolódsz? – sértődött meg kissé. – Tudd meg, hogy ő…

- A harmadik leghelyesebb pasi a suliban, igen tudom – szakítottam félbe, mire ő kissé meglepődött. Valószínűleg nem gondolta, hogy én ennyire „tájékozott” vagyok.

- Pontosan. És, ha jól látom, téged néz – mutatott rám Nad. Christy egy kissé megsértődött ezen, de annyira nem zavarta.

Már megint? Hátrafordultam, hogy újra belenézzek élénkzöld szemeibe. Most jobban nézett ki, mint pénteken. Világosbarna haja homlokára simult, szemei ragyogtak, baromi jól nézett ki. És engem bámult. Vagyis már szemezett velem. Pár perc múlva zavartan fordultam vissza Nad-ékhez.

- Igen, tényleg engem néz – állapítottam meg. Nem nagyon tudtam mást kinyögni.

- Ügyes megállapítás – viccelődött Christy. Persze ezen mindannyian nevettünk, miközben én még egy apró pillantást vetettem Pete-re.

A következő óra történelem volt. Mármint hőstörténelem. Most jobban vártam ezt az órát, mint máskor. Persze, mivel előttem ült Pete.

Csengetéskor mindannyian bevonultunk a terembe. Mr. Super, a hőstörténelem tanár el is kezdte a szokásos „monológját”.

Pete hátra fordult és köszönt nekem.

- May, ugye? – kérdezte.

- Igen, te meg Pete, ugye?

- Pontosan – kacsintott. – Na, és tetszik a suli?

- Eddig nagyon! – vágtam rá.  Elmosolyodott, amire nekem is mosolyognom kellett.

A tanár ránk nézett, mire Pete visszafordult, és sajnos az óravégéig nem is tudtunk beszélni.

A kicsöngőnek még soha nem örültem ennyire.

- Hát, örülök, hogy megismertelek May – kacsintott rám, és mosolygott.

- Én is – válaszoltam, és szintén mosolyogtam.

- Akkor holnap, mondjuk ebédszünetben? – kérdezte, mire a szívem hevesebben kezdett dobogni.

- Persze! – vágtam rá, feltűnően gyorsan. Furcsa, hogy ilyen hamar belezúgtam egy fiúba. Még sosem történt velem ilyen, de ő egyszerűen megbabonázott.

Ez volt az utolsó óránk, így ezután haza indultam. Persze előtte még muszáj volt Katy-éknek elmesélni, hogy mit beszéltem Pete-el. Racheal először elég idegesnek tűnt, de hamar megbékélt vele. Legalábbis én ezt vettem észre. A többiek ujjongtak.

Hazafelé úton Pete-en merengtem. Eszembe se jutott a ma reggel addig, amíg be nem léptem az ajtón.

Anya a konyhában ült. Nem csodálkoztam rajta, gondoltam, hogy szabadnapot vesz ki.

- Szia, kincsem – mosolygott rám. A reggel történtekhez képest túlságosan is boldog volt.

- Szia, anyu – köszöntem vissza, kissé értetlen arcot vágva hozzá.

- Gondolkoztam a reggel történteken – kezdte, és kissé elkomorodott. – Lehet, hogy mégis te vagy a jóslat, de akkor valamilyen kapcsolatban kéne állnod Gwendolyn-al.

Muszáj volt elmondanom neki az álmomat. Mély levegőt vettem.

- Anya. Ma álmodtam valamit, amiben Gwen benne volt. Üzent nekem, ez is a kapcsolatfelvétel egyik módja, nem?

- Miféle álom?  - lepődött meg.

- Hát… tudod anya, ezt most nem akarom elmondani neked. Hosszú sztori, és szerintem Gwen se akarná, hogy tudd. Ha majd nagyon fontos, akkor elmondom – válaszoltam neki. Nem akartam elmondani mindent szó szerint, elég, ha tudja, hogy álmodtam „valamit”. Úgy láttam megértette, és nem kérdezett többet.

- Rendben – bólintott.

- Na, de van valami, amit még nem értek.

- Csak egy valamit nem értesz? – mosolygott.

- Jó, sok mindent nem értek, de ezt különösen nem.

- Mi lenne az?

- Gwen azt írja a jóslatban, hogy az UTOLSÓ leszármazott…

- Igen?

- Nem én vagyok az utolsó leszármazottja, hisz ott van Kyle és Lara is! Ráadásul mi van, ha lesz gyerekem? Akkor már ő lesz az utolsó leszármazott, nem?

- Látod, ez az egyik kérdés, amire én sem tudom a választ – sóhajtott. – Esetleg megkérdezhetnéd Gwen-t.

- Hogyan? – értetlenkedtem, bár sejtettem a választ.

- Az álmaidban. Ha tényleg álmodtál valamit ma éjjel, akkor valószínűleg nem az lesz az utolsó.

- Rendben, megpróbálom – válaszoltam neki, majd elvonultam a szobámba.

Gyorsan megcsináltam a házi feladatomat, és vacsora után lefeküdtem aludni.

Anya javaslatára, elalvás előtt Gwen-re koncentráltam.

Sajnos nem álmodtam semmit.

*Másnap*

Korán keltem, az ébresztőórám csörgése előtt. Kinyomtam, és elmentem lezuhanyozni. Kár, hogy nem álmodtam Gwen-nel. Na, de majd legközelebb.

Eszembe jutott, hogy ma lesz „randim” Pete-el. Kiválasztottam a kedvenc farmerom, és a vörös pulcsimat, amelyiken a „Love” felirat volt. Ezt kissé nyomulósnak találtam, ezért átvettem a sötétkéket, amire arany betűkkel írták rá, hogy „Love or Like”. Ez már tűrhetőbb volt.

Az öltözködés miatt, már megint késésben voltam, így csak elvettem egy szendvicset, és beültem a kocsimba.

A sulihoz érve már láttam Katy-t, és Sofy-t. Köszöntem nekik, majd elmentünk órára.

A délelőtt többi részére nem emlékszem tisztán, mert végig Pete járt az eszemben. Matekon, és irodalmon is szóltak, hogy figyeljek. De nem ment.

Furcsállottam, hogy szinte nem is ismerem, de mégis totál belezúgtam. Hát, igen. Valahogy túl gyorsan történt ez velem.

Túl gyorsan szerettem belé.

Gondoltam, de rögtön el is hessegettem, mert, ha valakibe ennyi idő alatt is beleesek, akkor az a fiú nem lehet „semmi”.

Még soha nem éreztem ilyen hosszúnak a délelőttöt. Mikor meghallottam az ebédszünetet jelző csengőt, már szinte ujjongtam.

Ma csak egy sima salátát, és teát kértem. Körbenéztem az ebédlőben. Pete ott ült az egyik asztalnál a sarokban, és intett felém. Odasétáltam, persze közben összenéztem a csajokkal.

- Szia – ültem le mellé, és leraktam magam elé a tálcámat.

- Szia, neked is – intett. Az ő tálcáján két darab szendvics volt, és szintén tea. Egy pillanatig zavartan ültem, hisz nem tudtam mit mondani, de aztán eszembe jutott valami.

- Neked mi a szuperképességed? – kérdeztem. Rám nézett és elmosolyodott, mármint még jobban.

- Nézd – kacsintott, majd hirtelen összezsugorodott. Megijedtem, de rögtön felnagyobbodott. Ezután hirtelen a másik oldalamon termett, először azt hittem ő is tud teleportálni. De mikor visszafordultam ott is ott ült. Megsokszorozta magát! Én meg csak ámultam.

- Tetszik? – kérdezte.

- Nagyon is – válaszoltam, és szerintem el is pirultam.

- Aranyos vagy, amikor elpirulsz – mondta, és még jobban elpirultam. Nem tudtam mást csinálni csak mosolyogni. Ettem egy falatot a salátámból, de csak azért, hogy tudjak valamit csinálni, és ne vegye észre a zavaromat.

- Megmutassam az én szuperképességem? – kérdeztem. Rám pillantott, és mosolygott, azzal az aranyos fél mosollyal, amit úgy szeretek a fiúknál.

- Felesleges. Már az egész suli tudja mire vagy képes – nevette el magát, és én megint elpirultam. Sosem szerettem a középpontban lenni. Ekkor meghallottam a csengőt. A legrosszabb pillanatban. Sóhajtottam egy nagyot.

- Akarod, hogy hazakísérjelek? – kérdezte. Tényleg! Ma valamilyen tanári megbeszélés miatt elmaradnak a délutáni órák.

- Igen – válaszoltam, majd elmentem a szekrényemhez. Persze ott állt Sofy, Katy és Racheal. Nad és Christy is a közelben álldogált, de ők nem nagyon akartak Rach, és a többiek közelében jönni, bár nem értettem az okát.

- Na, hogy ment? – kérdezte rögtön Sofy.

- Jól, de még hazakísér! – ujjongtam. Rach egy pillanatra elkomorult. Ekkor odajött Pete. Egy sötét pillantást váltott Racheal-el, majd rám nézett.

- Indulhatunk?

- Persze! De kocsival jöttem, jut eszembe…

- Akkor elviszel? – kérdezte fél mosollyal az arcán. Hogy mondhattam volna neki nemet?

- Igen – válaszoltam, majd oda fordultam a csajokhoz. – Na, akkor nekem mennem kell. Sziasztok!

Elköszöntek, majd Pete-el odamentünk a kocsimhoz.

- Hű, szép autó – mondta.

- Köszönöm, szülinapomra kaptam – meséltem, majd kinyitottam az ajtót. Beültünk, és ő elmagyarázta merre lakik. Megálltam a házuk előtt.

- Akkor találkozunk holnap – mondtam neki. Rám nézett a zöld szemeivel, majd közelebb hajolt hozzám.

- Persze – vágta rá.

Az egész olyan gyorsan történt. Lehunytam a szemem, és ekkor megéreztem puha ajkait az enyéimen.

6. fejezet: ~.Egy különös álom...~

Sziasztok! 

Kissé késve, de itt az új rész! Sikeresen átléptük a 300(!) 

oldalmegjelenítést, amit mindenkinek nagyon köszönök! 

És a feliratkozókat is köszönöm!

Remélem tetszeni fog az új rész, ha igen kérlek küldjetek egy kommentet!

Jöhet hideg-meleg! :)

xx

~----------------------------------------------------------------~

Reggel szokás szerint korán keltem, de aztán rájöttem, hogy Szombat van. Rögtön visszafeküdtem, és aludtam délig. Igen, én hétvégén aligha kelek ki az ágyból dél előtt.

Amint felébredtem (másodszorra) felöltöztem, és reggeliztem. Vagy igazából ebédeltem. Mindegy.

Evés után felhívtam Grace-t. Nagyon rég nem beszéltünk, ezért megkértem, hogy jöjjön át.

1 órával később már itt is volt. Persze rögtön a fiúkról kérdezett. Tudhattam volna.

- Na, és van már valaki, aki tetszik? – kérdezte, miközben leültünk az ágyamra.

- Hát, igazából nincs. Legalábbis még. Van egy fiú… - kezdtem, de persze Grace nem hagyta, hogy befejezzem.

- Ki az? Helyes? Jófej? Úúú… elhívott randira? – csakúgy halmozta kérdéseket.

- Grace! Állj le! Peter Nesh. Igen. Nem tudom. Nem. Még valami? – kérdeztem, jelezve, hogy ne legyen még valami. De Grace természetesen nem értette a célzást.

- Tényleg jól néz ki?

- Igen, Grace. – sóhajtottam. – Világos barna hajú, ami tökéletesen van beállítva. Pont úgy, ahogy jól áll neki. Virító zöldszeme, és puha vonásai vannak – meséltem.

- Jól hangzik! És mit tud? - a szuperképességére gondolt. Mire is képes? A Csarnokban tartott órán bemutatta, de nem emlékszem rá.

- Öhm… nem tudom.

- Ahj, kár – szomorodott el.

- Katy-ék szerint ő a harmadik, illetve második legjobb pasi a suliban – meséltem, reménykedve, hogy ettől felvidul. Bevált.

- Van listájuk? De jó! És ki az első? – szinte már türelmetlenül kérdezte.

- Egy William Groupe nevű fiú. Mielőtt megkérdeznéd, nem tudom, hogy néz ki.

- Ó, de kár! – szontyolodott el megint, de szinte rögtön fel is vidult. – Addig is mesélj még Pete-ről!

- Nem tudok mit mesélni róla, mert még nem ismerem. Inkább beszéljünk valami másról, rendben? – kértem.

- Rendben. – adta meg magát.

Ezek után nagyjából mindent átbeszéltünk, ami az elmúlt napokban történt, kivétel persze azt, hogy láthatatlanná változtam. Észre se vettük, hogy elrepült az idő. Mikor feleszméltem már fél hét volt, Grace-nek pedig mennie kellett.

-Na, akkor majd még beszélünk, és ezek után mindent hallani akarok az iskoláról! Főleg Pete-ről! – kacsintott rám, és elment.

Kyle az egyik barátjánál aludt, ezért vacsoránál csak négyen ültünk asztalhoz. Senki nem volt beszédes kedvében, aminek örültem is, mert nem akartam, hogy mindenféléről kérdezősködjenek.

Vacsora után felmentem a szobámba, és elővettem a jóslatot. Igen tudom, hogy úgy volt, nem foglalkozom vele, de muszáj volt még egyszer átnéznem.

Alaposan áttanulmányoztam, de sok mindent még mindig nem értettem. Idegesen zártam vissza a fiókomba, és lefeküdtem aludni. Sokáig nem aludtam el, mert a jóslaton járt az eszem, meg azon amit Nad mondott. Nem igaz, hogy nem tudok velük „nem foglalkozni”!

*Vasárnap*

Nem tudom mikor aludhattam el tegnap. Nekem úgy tűnt egész éjjel fent voltam. Ami meg is látszott a szemem alatti sötét karikákon. Mindegy, hozzá kell szoknom, hogy mostantól nem sokat fogok aludni.

Vasárnap van. Holnap megint iskola. Valahogy most vártam is, hogy suli legyen, ami eléggé fura.

Mivel fél egykor keltem (mint általában hétvégén), ma is reggeli helyett rögtön ebédeltem.

A nap hátralevő részében nem csináltam semmi különöset. Házifeladatot készítettem, rendet raktam, tévéztem, és játszottam Lara-val egy kicsit.

Ma próbáltam nem gondolni a jóslatra, és a főnix-medálra. Sikerült is. Legalábbis nappal.

Este sem történt semmi említésre méltó. A vacsora ugyanúgy telt, mint előző nap, csak most Kyle is az asztalnál ült.

Megint sokáig nem tudtam elaludni, de most nem a jóslaton járt az eszem, hanem a holnapi iskolai napon. Végül nehezen, de elaludtam.

Nagyon furcsát álmodtam.

Egy erdő közepén lévő kitaposott ösvényen álltam. Az ösvény végén, egy különös barlang volt, amit sziklák szegélyeztek. Ismertem, mivel apával sokszor jártunk erre kiskoromban.

Akkoriban ez volt a kedvenc helyem.

És aztán hirtelen megláttam saját magam, amint épp a barlangba szaladok. Egy lánc volt a kezemben, és valaki üldözött. Még mielőtt beszaladtam volna a barlangba, visszafordultam. Egyenesen rám nézett, a szemembe. Ekkor rájöttem, hogy az nem én vagyok, hanem Gwendolyn, az első szuperhős. Valamit mondott, de nem hallhattam. Szemében láttam, miről beszél. Aggódott, de mégis telve volt reménnyel. Csakúgy sugárzott belőle.

Betette a kezében lévő láncot az egyik sziklahasadékba, és megint rám nézett. Mielőtt felfoghattam volna, hogy mi történt ő beszaladt a barlangba, az örök sötétség fátylába.

Megértettem. Tudtam, mit rakott be a sziklahasadékba, és azt is, hogy miért nézett aztán rám.

Oda akartam futni a sziklához, amibe belerakta a láncot, de nem tudtam. Egy hatalmas farkasszerű szörnyeteg rohant be Gwendolyn után a barlangba.

Csak egy sikoly. Ennyit hallottam, és ennyi maradt utána. Megremegtem egész lényemben. Nem tudtam mozdulni, mintha én csak egy néző lennék, egy jelenetnél.

De ez egy nagyon fontos jelenet volt. Éreztem. A segítségére akartam kelni, de ekkor felébredtem.

Verejtékben úsztam, pedig se az álmomban, se alvás közben nem mozdultam.

Nem volt igaza Nad-nek. Nora nem szökött messzire, és nem ő tűntette el a pillangó-medált. Gwendolyn volt. Valamit tudott, ami miatt nem akarta, hogy a két medált összerakják. Elrejtette. És én tudtam, hogy hova. Talán ő is azt akarta, hogy tudjam.

De ami a legfontosabb. Nora nem csak szimplán féltékeny volt Gwen-re. Gyűlölte őt. Ő ölte meg. Ráküldte azt a szörnyet. Ebben egészen biztos voltam, mert Gwendolyn szemében láttam. Láttam mindent. Azt a testvéri gyűlöletet is, ami idáig fajult.

Ez volt az átok. Nem Nora átkozta meg Gwen-t, hanem őt átkozták meg, azért, hogy gyűlöljön.

*Hétfő*

Az álommal a fejemben ébredtem. Ide-oda ingázok. Hol be akarom teljesíteni a sorsom, és megtudni az igazat. Aztán mikor rájövök az igazságra, nem akarom folytatni! Ezt nem lehet. Gwendolyn szemében láttam, hogy folytatni kell. Nem adhatom fel! Elmondom anyának, hogy mire vagyok képes, és talán akkor segít nekem. De az álom az én titkom marad.

Felöltöztem, kivettem a jóslatot, és a medált a fiókból, és lementem a konyhába. Anya már készítette a reggelit.

- Anya, beszélhetek veled? Fontos. – mondtam neki.  

- Persze, mondjad csak!

- Négyszemközt – pontosítottam. Utalva rá, hogy ez nem nagyon tartozik a jelenlévő öcsémre, és húgomra.

- Ó, értem. Gyere, menjünk a szobámba – válaszolta, és felmentünk a szobájába. Leült az íróasztalnál lévő székhez, és nekem is jelezte, hogy üljek le. Visszautasítottam, mert ezt könnyebb volt állva intézni.

- Mi a baj? – kérdezte, és az arcomat fürkészte. Felmutattam neki a jóslatot. Rögtön lefagyott, mint akit rajtakaptak valamin.

- Azt honnan szerezted?!

- A fiókodból – válaszoltam neki. – Hazudtál!

- Igen, hogy megóvjalak…

- Ne! Ne gyere nekem azzal a szöveggel, hogy „nem akartam, hogy bajod essen…”! Hazudtál, és erre nincs mentség. – vágtam hozzá. Kieresztettem a gőzt, ami eddig tombolt bennem.

- Sajnálom, kicsim. De te ezt nem érted. Nem tudod, mit jelent… hogy milyen veszélyes… nem tudod, mivel állsz szemben! Nem tudod ki vagy! – hogy én ki vagyok? Ezt, hogy érti?

- Pontosan tudom, mivel állok szemben. De mit értesz azalatt, hogy nem tudom, ki vagyok? - egyre idegesebb lettem.

- Te vagy a jóslat! Te… te…

- Én vagyok Gwendolyn utolsó leszármazottja? – vágtam a szavába.

- Igen… mármint nem…

- Nem lehetek az utolsó, mert ott van Lara és Kyle is! A testvéreim, akik kisebbek, mint én!

- Pontosan, te nem lehetsz a jóslat. Amúgy sincs olyan nagy hatalmad. Mármint nem derült ki a teleportálás óta semmi új rólad, nem igaz? – inkább saját magának mondta, mint nekem.

- Nem. Nem igaz. Pont ezt akartam veled megbeszélni.

- Micsoda?! – láttam rajta, hogy kezdett egyre jobban aggódni és kiborulni valami miatt.

- Én… én… láthatatlanná tudok válni! – böktem ki. És amint kimondtam, láthatatlan is lettem. Igen, ezt a képességet még nem nagyon tudom irányítani.

Anya meg közben elájult. Úgy látszik túl sok volt ez neki egyszerre. Megpróbáltam felébreszteni, és pár másodperc múlva magához is tért. Hoztam neki egy pohár vizet (időközben újra láthatóvá váltam). Még mindig ki volt borulva. Hagytam, hogy megeméssze az előbb történteket. Nekem amúgy is el kellett indulnom az iskolába, ezért nem beszéltünk róla többet. Csak később.

5. fejezet: ~.A jóslat.~

Sziasztok! 

Szeretném megköszönni a több, mint 200 oldalmegjelenítést,

és a feliratkozókat! Sajnálom, hogy ilyen későn, de itt van az új rész!

Kicsit rövidebb lett, de remélem tetszik!

Olvassátok, és kommenteljetek sokan!

xx

~-------------------------------------------------------------~

Kiborultam. Teljesen kikészültem szó szerint. Gyorsan összeszedtem magam, mert nem akartam, hogy kérdezősködjenek a többiek. A jóslat, itt tartott Nad.

- Milyen jóslat?! – kérdeztem kissé ingerülten.

- Gwendolyn-nak az is egy szuperképessége volt, hogy látja a jövőt.

- Mint Racheal?

- Igen valahogy úgy. De ő kicsit erősebb volt, mint Rach. A lényeg, hogy nem csak a közeljövőt látta, hanem az egészen távolit is. Látta a legutolsó leszármazottját, akinek fontos szerepe lesz majd, - ez vagy te – ezért megírta a jóslatot, hogy a jövőben megtalálják majd azt a bizonyos leszármazottját, és kiképezzék vagy mi. A kormány azóta is keresi, hogy ki az.

- Eddig értem, legalábbis nagyjából. De hogy szól az a jóslat? – erre már régóta kíváncsi voltam. Épp szóra nyitotta a száját, amikor becsengettek! Nem hiszem el.

- Bocs May. Majd holnap elmesélem, mert ezután az óra után haza kell sietnem!

- De holnap Szombat van! – jöttem rá.

- Uppsz. Tényleg, akkor majd hétfőn. Bocsi! – nézett rám bűnbánóan.

- Nem baj – sóhajtottam. Odafordultam Christie-hez hátha ő tudja a jóslatot és talán el is mondja.

- Rám ne nézz. Én nem vagyok könyvmoly, már bocs – mintha olvasott volna gondolataimban. Mindegy, majd otthon megkérdezem anyát, hátha még is hajlandó valamit elárulni nekem.

Ezek után a nap hátralévő része csendesen telt. Azon agyaltam végig, hogy mi lehet a jóslatban, de sejtelmem se volt. Észre se vettem, hogy valaki közben engem bámul.

Ebédnél, mivel Nad már elment, leültem Katy-ékhez. Mellette Sofy ült, és épp valamin beszélgettek. Rach nem volt az asztalnál, így odaültem Tracey mellé. Salátát ettem, almalével. Mikor hirtelen Tracey oldalba bökött, és Katy is csillogó szemmel nézett rám. Vagyis igazából mögém.

- Mi van? – kérdeztem, majd megfordultam. A mögöttem levő asztalnál a legtöbb fiú ült. Az egyik engem nézett. Peter Nesh, aki előttem ül hőstörténelemórán. Most láttam, valójában milyen jól néz ki. Finom vonásai voltak, zöld szemei csakúgy virítottak, világosbarna haja tökéletesen volt beállítva.

- Pete téged néz! – mutatott rá Katy.

- Igen, én is látom. Mi ebben olyan nagyon érdekes? – értetlenkedtem.

- Mondjuk az, hogy Racheal óta senkire rá sem nézett – válaszolta, ámulattal a hangjában. Hát persze, egyértelmű, hogy járt Racheal-el, hiszen tényleg nagyon jól nézett ki.

- És? – kérdeztem, utalva rá, hogy folytassa.

- És?! Ő a harmadik legjobb pasi a suliban!

- Miért, ki az első kettő? - jó tudni, hogy listát vezetnek.

- Hát az első egyértelműen William Groupe - őt még nem is láttam. Kár.

- Ő ki? – kérdeztem.

- Jaj, tényleg May. Te még nem is láttad őt! Iszonyat jól néz ki, kék szemek, fekete haj… - ábrándozott Sofy, és mindenki álmodozva sóhajtott.

- Na, a lényeg – tért észhez Katy, és tovább mondta a listát. – a másodiknál holtverseny van. Mondjuk akkor, inkább hárman vannak ezen a helyen, mert Pete is ugyanolyan helyes. Rajta kívül második Dan, és Marc Bounet – igen, mindkettőt láttam már. És igazuk volt. Ők hárman tényleg szinte ugyanolyan jól néztek ki. Csak szemük és hajuk színe volt különböző, meg persze a vonásaik, hisz azért mégsem voltak ikrek. Újra odanéztem Pete-re. Már nem engem nézett, hanem a kajáját, ugyanazt ette, mint én. Hm, érdekes. Visszafordultam a lányokhoz, akik viszont még mindig Pete-t nézték, és közben róla és rólam beszéltek.

- Örülj már egy kicsit! – nógatott Katy, én pedig küldtem felé egy mosolyt.

- Így jó? – kérdeztem, és elröhögtem magam.

- Tökéletes – és már ő is nevetett. Majd Sofy és Tracey is csatlakozott. A csöngő térített minket észhez. Szerencsére ma már nem volt több órám, így nyugodtan haza mehettem.

Apa a konyhában ült, szabadnapot vett ki mára. Anya viszont nem volt otthon. Köszöntem apának, majd felmentem a szobámba „leckét írni”. Letettem a táskám, és odamentem anyáék szobájához. Óvatosan elfordítottam a kilincset. De nem fordult el, zárva volt. A francba. Most meg kell, várjam anyát, de ha itthon lesz akkor már nem mehetek be a szobájába észrevétlenül. Szomorúan, és idegesen visszaballagtam a szobámba, és megírtam a leckémet.

Nemsokára anya hazaért, a tesóimmal együtt. Összeszedtem minden bátorságom, és odamentem hozzá, mikor egyedül volt a szobájában.

- Anya… - kezdtem.

- Igen? Mondjad, drágám – nézett rám.

- Tudod, az iskolában beszéltünk valami jóslatról – anya arca egy pillanatra megrezzent. – aztán Nad mesélt egy bizonyos Főnix-medálról – ott a pont. Anya arca teljesen lefagyott. Egy pillanatig csend volt, majd megszólalt.

- Hallottad már a jóslatot? – kérdezte. Reménykedtem benne, hogy megkérdezi.

- Nem, pont ezért vagyok itt – válaszoltam, mire kissé megkönnyebbültnek látszott.

- Sajnálom kicsim, de én sem ismerem – hazudott. Képes volt a szemembe hazudni. Tudhattam volna, hogy ebben nem számíthatok rá.

- Rendben, Kösz – mondtam, és szerintem kissé érődött milyen ideges voltam. Szerencsére anya nem kérdezett rá, ezért visszamentem a szobámba.

- Ez olyan igazságtalanság! - csaptam meg a párnámat. – Bárcsak… bárcsak lenne rá mód, hogy megtudhassam! – kívántam.

Miután kissé lenyugodtam, lementem a nappaliba. Kyle valami idióta foci meccset nézett apával.

- Ahjj! Ne ezt nézzük már! – mondtam nekik, és le akartam ülni. Apa körülnézett, majd Kyle-hoz fordult.

- Nem hallottál valamit?

- Nem. Miért?

- Semmi, biztos képzelődöm – mondta, majd megint a tévé felé fordult. Most szórakoznak velem? Épp mondani akartam, hogy nagyon vicces, de akkor megláttam a kezem. Vagyis igazából NEM láttam a kezem! Mi történik velem? Már megint valami szuperképesség? Csak azt ne, most még jobban én leszek a középpontban. Hurrá! Racheal-el pedig megint rosszban leszek, még jobb!

Felszaladtam a nagytükörhöz a szobámba. Láthatatlan voltam! Tetőtől talpig. Igazából azt se tudtam magamat látom-e, de mivel nem láttam magam, gondolom igen. Na jó, kezdek belezavarodni ebbe az egész „láthatatlan” ügybe. Várjunk csak! Ez pont kapóra jön! Anya nincs a szobában, így most nyugodtan besurranhatok. Nagyszerű!

Odaballagtam anya szobájának ajtaja elé, és kinyitottam. Ekkor jutott eszembe, hogy én át tudok menni a falakon! Mekkora idióta vagyok! Most már mindegy. Nem volt benn senki, ezért gyorsan az íróasztalhoz mentem, és keresgélni kezdtem. Sok régi papír volt ott, először nem is tudtam mit keresek. Ekkor megláttam egy nagyon régi papírt, pont azt, amelyiket még éjszaka keresett anya. Igen, ez az. A jóslat. Elolvastam, és hitetlenkedve, de még is értetlenül néztem a lapot. Szimbólumokkal volt teleírva, egy csomó mindent nem értettem.

Ez állt benne:

„Nem tudhatod, de a gonosz köztetek jár.

Ne szomorkodj, mert a megoldás már vár.

Keresd a zafírszemeket,

Vele a hatalmas képességet,

Mely egyetlen áldott gyermeké,

Az első szuper utolsó leszármazottjáé.

Vigyázz, mert ha eljő a gonosz csábítása,

Senkinek nem lesz ellenállása.

És csak ő, tudd meg,

Menthet meg,

De meg is ölhet.

A választás,

Rajta áll.

S, ha a sors beteljesülni látszik,

Ellene nem tehetsz már semmit.

A jót, pedig csak egy emberben találhatod meg,

Abban, aki mindig ott állt melletted,

De te soha észre sem vetted.

A jelszó legyen az pedig,

EGYÜTT ÖRÖKKÉ és MINDIG.”

Oké. Az biztos, hogy van valaki, akinek nagy hatalma van és kék szeme. Ez stimmel, legalábbis a kék szem. Na de a hatalom? Nem, az nem vagyok én. Ez biztos. Nem is akarok az lenni, mert itt azt írja, ha jól értelmeztem, hogy „Megmenthet/De meg is ölhet”. Én nem akarok senkit megölni! Nem is fogok. És mi az, hogy a gonosz köztetek jár? Ez hülyeség, nincs itt semmilyen gonosz! Ez az egész egy baromság!

Visszarohantam a szobámba, a jóslattal együtt. Beraktam a fiókom titkos rekeszébe. (Igen olyanom is van!) Majd levettem a nyakláncom. Szerencsére már látható voltam, így ki tudtam kapcsolni a nyakláncot. Fogtam és behajítottam a jóslat mellé, majd visszazártam kulcsra, hogy soha senki ne találja meg.

Ennyi elég volt. Nem leszek többet a „legerősebb szuperhős”. Nem, ennek vége. Döntöttem. Mostantól nem foglalkozok ezekkel a dolgokkal, nem mondom el senkinek, hogy láthatatlanná tudok válni. És úgy élek, mint egy rendes szuperhős, már amennyire ez lehetséges, mivel a „szuperhős” se hangzik normálisnak.

Nem vacsoráztam. Rögtön lefeküdtem, és el is aludtam. Holnaptól nem leszek „szuper” szuperhős!

4. fejezet: ~.Új iskola, új barátok...és új szuperképességek?!.~

Arra ébredtem, hogy szédülök. Még nem volt reggel, ezt onnan tudom, hogy minden sötét volt, kivéve az ébresztőórámat. Ránéztem. Hajnali 3 óra 11 percet mutatott. Megpróbáltam visszaaludni, de egyre jobban szédültem, és már a hasamban is éreztem. Abban a hitben, hogy hányni fogok elindultam a fürdőszoba felé. Még épp a szobám közepén jártam, amikor egy pillanatra elsötétült a világ előttem. Azt hittem elájultam, de nem. Hideg csempét éreztem a talpam alatt, a puha szőnyegem helyett. A fürdőszobai csempét. Mi történt? A fürdőszobáig még vagy 25 méter volt hátra, de én 1 centimétert sem tettem meg. Csak egy magyarázat van erre, de az lehetetlen! Nem inkább ki se mondom. Anya biztos tud rá valami ennél hihetőbb választ. Megyek és felébresztem. De még mielőtt megmozdulhattam volna, újra megtörtént. Ott álltam anya ágya mellett. Na, jó most már elhiszem mi történt. Teleportáltam. Akármennyire hihetetlen. Kissé megráztam anyát, hogy felkeltsem. Szerencsére rögtön felébredt, és álmosan pislogott felém.

- Mi a baj? – kérdezte, miközben ásított egyet.

- Teleportáltam – suttogtam, inkább magamnak, mint neki.

- Tessék?! – hirtelen már nem is tűnt álmosnak. Felült és felkapcsolta az éjjeli szekrényén lévő olvasólámpát.

- Teleportáltam! – most valamivel határozottabban csengett a hangom. – Figyelj!

Erősen koncentráltam, hogy átteleportáljak az ágy másik oldalára. Éreztem a teleportálás előtti szédülést, és mire kinyitottam a szemem az ágy másik oldalán voltam. Még most is kissé hihetetlennek éreztem. Anya csak bámult rám tátott szájjal.

- Anya! – meglengettem előtte a kezemet. Semmi. Úgy látszik vele is megeshet, hogy teljesen ledermed. Most már legalább tudom kitől örököltem. – Anya!

- Jaj, kicsim ez lehetetlen! – gondoltam, hogy valami ilyesmit fog mondani.

- Nem anya, ez éppúgy nem lehetetlen, mint a falon átjárás.

- Igen tudom. Az lehetetlen, hogy te mindkettőt meg tudod csinálni.

- Óh! Így már értem. Akkor szerinted milyen LOGIKUS magyarázat van rá?

- Olyan nincs – nagyszerű. Tehát úgy állunk, hogy felfedeztünk nálam még egy szuperképességet, amire nincsen logikus magyarázat. Ennek tényleg nincs SEMMI értelme. – Kivéve…!

- Kivéve… mi? – lehet, hogy tud magyarázatot? Nem hiszem, de talán van egy sejtése.

-  Semmi. Inkább most menj vissza aludni, én addig utána nézek pár dolognak. Rendben? – úgy tett, mintha semmi se történt volna. De történt, sejti a választ. Sőt talán már tudja is, de nem akarja elmondani, vagy túl veszélyes ahhoz, hogy elmondja! Miket hordok itt össze? Úgy látszik, túl sok akciófilmet nézek.

- Hát, oké – válaszoltam, és kicsit furán néztem rá. Csak titokban tudhatom meg az igazat, más különben sosem tudom meg. Úgy tettem mintha kimennék lefeküdni, és behúztam magam mögött az ajtót. Mikor már kinn voltam a folyosón, koncentráltam, hogy át teleportáljak anyu szekrényébe. Onnan nyugodtan figyelhetem a kulcslyukon keresztül, hogy mit csinál.

Miután „kimentem”, anya nagyon sok régi papírt és könyvet vett elő. Kutatott valami után, és pár perc múlva meg is találta, mert hangosan fölkiáltott:

- Ez az! – egy régesrégi papírt tartott a kezében. Már sárgállott és a sarkai is lemállottak. Ilyen messziről nem tudtam rendesen elolvasni, csak pár szót motyogott magába. Leszármazott, megment, elpusztít, hős. Ennyit értettem, de semmi összefüggés nincs a szavak között! Gyorsan vissza teleportáltam a szobámba, és lefeküdtem. Sokáig nem aludtam még el, mert azokon a szavakon járt az eszem, de még így se találtam semmilyen összefüggést.

Hangosan csörgött a vekker. Kinyomtam, majd felkeltem. Furcsán ébernek éreztem magam. Egy pillanatig azt hittem az egész éjszakai sztorit álmodtam, de nem. Át teleportáltam a fürdőszobába. Hm, a teleportálásnak elég sok haszna van, mért nem találtam ki korábban, hogy erre képes vagyok? Sokkal könnyebb lett volna az életem.

Gyorsan elkészültem, és lementem reggelizni. Már mindenki az asztalnál volt. Apa is! Odafutottam hozzá és jó szorosan átöleltem.

- Hát te? – kérdeztem, mert szokatlan volt, hogy négy nappal az utazás után itthon van.

- Hamarabb hazajöttem, mert anyád mesélte mi van veled. Nahát, a szemed tényleg csodaszép! Mellesleg boldog szülinapot! – mondta, majd homlokon puszilt, és a kezembe nyomott egy kisebb csomagot. Kinyitottam, és egy ezüstláncon függő csodaszép medált találtam benne. Egy madárt ábrázolt, melynek tollai úgy kunkorodtak, mint a lángcsóvák. Mellette pedig egy darabka csodaszép gyémánt volt.

- Mi ez?

- Egy főnix- válaszolta anya. - Más néven tűzmadár, csodálatos lények. Hosszú életük után, hamuvá égnek el, majd hamvaikból újjászületnek. Régóta a család tulajdona, utoljára az enyém volt. Én is ugyanúgy 16 éves koromban kaptam. Nagyon vigyázz rá, mert fontos eszmei értékekkel, és hihetetlen erővel rendelkezik!

- Vigyázni fogok rá, ígérem! – felraktam a nyakamba, és még egyszer megforgattam a kezemben. Szinte éreztem, ahogy erőt sugároz a testembe.

- Csodaszép! – ámuldoztam.

- Igen, tudom – válaszolta nekem anya, majd odabújt apához.

- Na, mesélj apa milyen volt Miami? – kérdeztem.

- Semmi különös. Ugyanolyan volt, mint félévvel ezelőtt – mondta és elnevette magát. Szerettem, ha nevetett, csakúgy sugárzott zöld szeméből a boldogság és a jókedv. Szerintem ilyen az igazi apa, aki mindig felvidít, habár nem is tud róla.

Ma reggel kivételesen apa vitt suliba. Kicsit sajnáltam, hogy nem mentem az én kocsimmal már megint, de örültem, hogy itt van velem apa. Útközben az elmúlt napokról beszélgettünk, majd kitett az iskola előtt. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy ez nem a régi sulim, és a szememmel Grace-t kezdtem el keresni. Mikor megpillantottam Katy-t eszembe jutott minden. Odafutottam hozzá, és rögtön elmondtam mi történt az éjjel.

- Tudok teleportálni! Tudok teleportálni! – egyre csak ismételgettem, míg le nem állított.

- Mi?

- Tudok teleportálni – mondtam kicsit lassabb tempóval.

- Ez most komoly? – kerekedett el a szeme.

- Nagyon is! Nézd – azzal már fel is bukkantam mögötte 2 méterrel. Már egész jól ment, szinte jobban, mint a falonátjárás. Katy megfordult és még jobban elkerekedett a szeme.

- Ez tök jó! Várj, idehívom Tommy-t.

- Ki az a Tommy?

- Hát, tudod az az alacsonyabb srác, szőkés haja van és nagyon vicces. Gyere, bemutatom – azzal elindult a folyosóra, én meg követtem. Tommy tényleg nem tartozott a nagyon magas fiúk közé, szőkés haja volt, és kék szeme. Nem volt olyan helyes, mint például Racheal fiúja, vagy Pete, mert nem voltak olyan sima vonásai. Mellette ott állt Dan, aki mikor odaértünk biccentett egyet. Persze ez nem nagyon tetszett Racheal-nek, aki, mint mindig most is Dan-hez simulva állt. Ezzel mutatva mindenkinek, hogy csakis az övé.

- Tooommy!

- Szia Kaatyy – utánozta Katy-t Tommy. Tényleg elég humoros srác volt.

- Nézd ő itt May, tudod, aki tegnap jött a suliba.

- Ja, igen a másik falonátjáró lány.

- Nem! A másik falonátjáró és TELEPORTÁLÓ lány.

- Na, ne! Te tudsz teleportálni is? – elkerekedett szemekkel nézett rám. Már kezdtem egészen megszokni, hogy mindenki így néz rám. Válasz helyett megmutattam neki. Ugyanaz a tekintet fogadta a „mutatványomat”, mint máskor.

- Tehát, te most át tudsz menni a falon, de teleportálni is tudsz? Ennek nincs semmi értelme! – vágta hozzám Racheal, majd még jobban Dan-hez simult, és szúrós tekintettel méregetett. Nem szóltam semmit, nekem ez magas volt. Tegnap még egészen kedves volt velem, erre, bumm, úgy viselkedik, mintha le akarnám nyúlni a pasiját, és direkt csinálom azt, hogy tudok teleportálni.

- Mért? Ez tök állat! – szólalt meg Dan mellett egy másik srác. Szintén szőke hajú, és zöldes szemű volt, úgy látszik sok a szőke hajú fiú az osztályban. Neki is kávébarnás bőre volt, és erőteljes vonásai.

- Ő itt Alex – mutatta be Dan.

- Értem – mondtam és odafordultam Alex-hez. – És szerinted mi olyan jó benne?

- Hát, hogy egyszerre két szupererőd is van! Mármint két totálisan eltérő! Ilyen még nem volt, és ezért ez tök állat! – válaszolta, és rockervillát mutatott.

- Igazából három, mivel átlátok a falon.

- Még jobb! – mondta, és ekkor becsöngettek. Szuperhős történelemóra, Mr. Super-rel.

- Na, gyerekek a mai órán az első szuperhősről fogunk tanulni – körülbelül eddig terjedt ki a figyelmem, a többinél szellemileg már nem voltam jelen. Csak egy mondat ragadta meg a figyelmem. – Van egy jóslat, aminek köze van az utolsó leszármazottjához. Így szól: - ekkor meghallottam a csengő hangját, pont mikor kezdett érdekes lenni. – Jól van, majd a következő órán folytatjuk, addig is, viszontlátásra!

Unottan bepakoltam a táskámba, és kimentem a folyosóra.

Katy épp Sofy-val és Racheal-el beszélgetett. Megláttam nem messze tőlük Leila-t, aki két másik lánnyal állt az ablaknál. Inkább őket választottam, mert nem volt kedvem Racheal-hez.

- Sziasztok! – köszöntem nekik.

- Szia! – köszönt Leila. – May ők itt Christine…

- Csak Christie – biccentett az alacsonyabb sötétszőke hajú. Egész szép vonásai voltak, és zöldesbarna szeme. Tényleg szép volt, de azért Leila-nak és az ikreknek a közelébe sem ért.

- És Nadine – mutatott a másikra, akinek világosabb barna haja volt, ami a végénél már inkább szőkének tűnt. Neki is, mint Tracey-nek nagy barna szemei voltak, és ugyanolyan vékony arca.

- Szólíts csak Nad-nek.

- Rendben – válaszoltam. Az egész szünetben velük beszélgettem. Leila pár perccel később odament az ikrekhez, és akkor már csak hárman beszélgettünk tovább. Nagyon jófejek voltak. Bár az elején mindketten elég szerénynek mutatkoztak, de később már feloldottak. Meséltem nekik az éjszakámról, és megmutattam a medálomat. Nad-nek kikerekedett a szeme, mikor meglátta.

- Ez csak nem a Főnix-medál?

- Hát, ez egy főnixet ábrázol, igen. Ma kaptam a születésnapomra. Anyukám azt mondta, hogy már régóta a családunk tulajdona – válaszoltam neki, és kissé furcsállottam a kérdését. Hallhatóan hangsúlyozta az „a” szót, nem azt mondta „egy”, hanem „A” Főnix-medál és ettől sokkal fontosabbnak hangzott.

- Olvastam róla egy könyvben. Mi is volt a neve? Na, mindegy. Azt írták, hogy a Főnix-medál hatalmas képességekkel bír, és van egy párja, ami ugyanilyen csak egy pillangót ábrázol. Ha a kettőt összeillesztik, akkor valami hatalmas és nagyon fontos dolog történik. A Főnix-medál Gwendolyn Mariell-é volt, az első szuperhősé, a Pillangó-medál pedig az ikertestvéréjé Nora Mariell-é volt. Nora féltékeny volt Gwendolyn-ra, mivel ő nem rendelkezett semmilyen szuperképességgel, ezért átkot bocsátott rá, majd messzire szökött és azóta se találták meg a Pillangó-medált – fejezte be Nad. Ezt a történetet még sosem hallottam. Sőt azt se tudtam, hogy ez a medál az első szuperhősé, Gwendolyn Mariell-é volt. De ha ez az övé volt, akkor én a rokona vagyok? Á, nem hiszem.

- Gwendolyn meg eltűnt 17 évesen – tettem hozzá.

- Pontosan, ezért senki nem tudja, mi történik, ha összeillesztik a két medált, hisz még nem találták meg a másik felét, és talán nem is fogják.

- De ha ez a medál – emeltem föl a medálomat. – Gwendolyn Mariell-é volt, akkor én a leszármazottja vagyok, vagy mi?

- Igazad van! – ekkor valami hirtelen átfutott a haján, és meglepetten kiáltott fel. – De hát akkor te testesíted meg a jóslatot! – ledermedtem. Úgy látszik ez már rendszeres szokásommá vált.

Mindig valahogy ennél a fura jóslatnál lyukadunk ki. Miért? Mi közöm van hozzá? Mi közöm van ehhez az egészhez, a Főnix-medálhoz meg mindenhez? Nincs semmi értelme! Soha SEMMINEK nincs értelme!

Belefáradtam. Valami oka volt annak, hogy hirtelen „szuperhős” lettem, és megkaptam a Főnix-medált! És én kiderítem, hogy mi az!

3. fejezet: A Super High School

Ma van a nagy nap. Gyorsan felkeltem, és felöltöztem. A fürdőszobában még egyszer megnéztem magam. Biztos akartam lenni benne, hogy nem változott-e vissza a szemem színe. Tudom ez hülyeség, de ha csak tegnapelőtt lett ilyen a szemem, akkor nem árt az óvatosság. Szerencsére nem változott semmi.

Lementem. Anya már a reggelit készítette.

- Jó reggelt May! – köszöntött Lara, és szokása szerint, most is ott ült a kezében Hoppszi úr. Odamentem és arcon pusziltam.

- Neked is jó reggelt! – ahhoz képest, hogy egy teljesen új iskolába megyek, ráadásul tegnap kiderült, hogy szuper képességem van, egész jó kedvem volt. Kyle már nem volt az asztalnál, korán reggel volt fociedzése.

- Edd meg a reggelid és utána indulhatunk az új sulidba! – szólt oda nekem anya, és kacsintott egyet.

- Rendben – leültem Lara mellé az asztalhoz és megettem a müzlimet.

Reggeli után anya kocsijával elvittük Lara-t az iskolájába, aztán elmentünk a Super High School-ba. Most kivételesen nagyon izgultam. Vajon milyenek lehetnek? Biztos nagyon tapasztaltak, hisz már kiskoruk óta tisztában vannak képességeikkel. Nem úgy, mint én, a kezdő.

Egész hamar odaértünk. Kívülről teljesen átlagos középiskolának nézett ki. Hasonlított a mi sulinkra, ugyanolyan nagy vörös épület volt, de szebbek és nagyobbak voltak az ablakok, és normálisabbnak tűnt az udvara. Sőt, azok a gyerekek, akik a suli előtt álldogáltak is eléggé normálisnak tűntek. Legalábbis addig, amíg az egyik fiú tűzgömböt nem dobott a másikhoz, aki jéggel válaszolt rá. Igen, úgy látszik megérkeztünk. Kiszálltunk, és bementünk az iskolába. A folyosón mindenki engem és anyukámat bámulta, és mindenfélét sugdolóztak a másiknak.

Megálltunk az igazgatói előtt, és bementünk. Az igazgatónő fiatal volt, élénkvörös haját kontyba hordta, ami szerintem egyszerre öregített rajta, de ki is hangsúlyozta az arcát. Egy piros színű kosztümben volt.

- Üdvözlöm önöket! Én Miss Meteor vagyok, az iskola igazgatója.

– Üdv! Én Kelly Stich vagyok, ő meg itt a lányom, May. Szeretném beíratni az iskolába.

- Értem, először is itt vannak a papírok. Elmúlt már 16 éves?

- Igen, tegnap.

- Milyen elváltozást mutatott?

- A szeme, zöldeskék lett, gesztenyebarnából.

- Tessék?! – az igazgatónő pont úgy meghökkent, mint anya tegnap, csak ő nem sikoltott fel. – És milyen szuper képességgel rendelkezik?

- Épp ez az. Úgy látszik örökölte tőlem a falon átjárást, de ez túl egyszerűnek tűnik ekkora elváltozáshoz – úgy látszott én nem is kellek a beszélgetéshez. Csak ide-oda mozgattam a fejem anya és az igazgatónő között.

- Igen, értem mire céloz. De sebaj, majd itt kiderítjük. – majd felém fordult. – Üdvözöllek az iskolánkban! Amíg anyukád kitölti a papírokat, körbevezetlek.

Anya leült egy fotelre és elkezdte kitölteni a papírokat, addig mi kimentünk az igazgatóiból. Már senki nem volt a folyosókon, tehát gondolom becsöngettek az első órára. Bementünk egy óriási terembe. Volt ott egy színpadszerűség, rajta pedig egy vezérlőpult.

-Ez itt a Csarnok. Itt szoktuk levezényelni a vizsgákat. Mint látod, a vezérlőpult arra szolgál, hogy teszteljük a különböző képességű gyerekeket. Te is fogsz itt vizsgázni. A legközelebbi december elején lesz.

Körülnéztem még egyszer, aztán kimentünk. Megmutatta a legtöbb osztálytermet (volt egy pár különleges), a menzát, és végül az udvart. Az udvar hatalmas, volt ott kifutópálya (a repülni tudó gyerekeknek), és mindenféle. Végül visszamentünk az igazgatóiba. Anya addigra kitöltötte a papírokat, elköszönt tőlem és hazment. Odaadták a tankönyveimet, aztán Miss Meteor bekísért egy osztályterembe. Azt mondta, ez a legkülönlegesebb osztály az iskolában, és majd meglátjuk megállom-e a helyem itt. Rajtam kívül 24-en voltak az osztályban (ezt Miss Meteor mondta).

- Egy kis figyelmet kérek gyerekek! Bemutatom az új osztálytársatokat: May Stich. Legyetek vele kedvesek! – mondta, majd kiment a teremből. Leültem az ablak felöli sor 4. padjába. Mellettem egy sötétbarna hajú lány ült. Nem volt vékony, de kövérnek egyáltalán nem lehetne nevezni. Kedvesen mosolygott rám miközben helyet foglaltam. Neki is olyan szeplői voltak, mint Grace-nek, és erősen ki volt sminkelve.

- Szervusz, May! – köszönt a tanár, aki egy eléggé szimpatikus férfi volt. – Én vagyok a szuperhőstörténelem tanár, Mr. Super, és kérlek, ne röhögd ki a nevem. – Igazából eszem ágában se volt kiröhögni, már Miss Meteor-t is kezdtem megszokni, de úgy látszik, gyakran nevetik ki első hallásra a nevét.

- Szia! Én Katherine Prayer vagyok, de szólíts Katy-nek – súgta oda a mellettem ülő lány. Mikor ránéztem, akkor vettem észre a keskeny szőke csíkokat a hajában.

- Szia, neked is! Én May Stich vagyok, de szólíts May-nek – súgtam vissza neki. Nevetett a poénomon, és nevetés közben az arcán kis gödröcskék jelentek meg.

Jobban körül néztem az osztályban. Egész rendes társaságnak tűntek.  Előttem, egy világosbarna hajú fiú ült. Észrevettem, hogy itt sokkal több normálisan kinéző fiú van, mint az előző iskolámban.

Katy-vel nem tudtam beszélni többet az órán, de a szünetben megint beszélgetni kezdtünk.

- Elmúltál 16 éves?- kérdezte tőlem.

- Igen.

- És mid változott meg? Nekem szőke csíkok jelentek meg a hajamban.

- Kékeszöld lett a szemem.

- Kékből?

- Nem, barnából. – ő is ugyanúgy meghökkent, mint eddig mindenki.

- És mi a szupererőd? – szinte már számítottam rá, hogy rögtön ezt fogja kérdezni, ezért azonnal válaszolni tudtam.

- Át tudok menni a falakon. Anyukámtól örököltem, de ezt csak tegnap tudtam meg. Állítólag nem csak ez a szupererőm, hanem még valami más csak még nem jöttünk rá. Neked?

- Én is át tudok menni a falon! – de j, ezek szerint van kitől tanulnom az alapokat! - És át is látok rajta.

- De jó! Én nem látok át.

- Próbáltad már?

- Hát… nem – vallottam be, mert igazából nem is gondoltam arra, hogy át lehet a falakon látni, kipróbálni meg végképp nem jutott eszembe.

- Akkor próbáld meg, koncentrálj erősen!

A kérésére megpróbáltam, bár nem hittem, hogy sikerül. Mikor oda fordultam az egyik fal felé, és erősen koncentráltam, hirtelen a fal átlátszó lett és én megláttam mögötte a beszélgető diákokat! Katy várakozva tekintett rám.

- Sikerült! – mondtam neki.

- Akkor már nem vagyok egyedül! – mondta lelkesedéssel a hangjában, ekkor odajött hozzánk két lány. Az egyiknek vöröses haja volt, és sötét szeme. Nem nevezhető igazán szépnek hosszúkás orrával és kissé vasalódeszka alakjával. A másik szebb volt nála, szemüveges, és szintén barna hajú, ami szép kontrasztot alkotott sötétbarna szemével.

- Szia, te vagy May ugye? Én Sofia vagyok, de szólíts Sofy-nak – mutatkozott be a szemüveges. - Ő pedig – mutatott a vöröses hajúra. – Angela.

- De szólíts Angie-nek. – mondta nekem. Igazán kedvesek voltak. Ők is elkezdtek kérdezgetni rólam, és ugyanúgy meghökkentek a szememen. Aztán becsöngettek.

A következő óra után 1 órás ebédszünet volt. Anya nem csomagolt ebédet, hanem adott pénzt, hogy vegyek magamnak valamit. Hamburgert vettem és salátát. Majd leültem Katy-ékhez. Ott ült még az asztalnál egy szép szőke hajú lány, aki nagyon hasonlított Grace-re, csak a haja nem volt annyira világos, és épp egy másik lánnyal beszélgetett. A másiknak nagy csokoládészemei voltak, amit még jobban kihangsúlyozott vékonyabb arca és egyenes sötét haja.

Ők is bemutatkoztak. A szőkét Racheal-nek hívták, a barnát pedig Tracey-nek. Elkezdtek ők is kérdezgetni, mint eddig mindenki ebben az iskolában, de most én is kérdezgettem őket a szuperképességeikről. Sofy és Rach gondolatolvasók voltak, plusz Sofy tudott az állatokkal beszélni, Rach pedig látta a jövőt.

- Szóval azt is láttad, hogy jövök az osztályba? – kérdeztem.

- Igazából nem, csak azt láttam, hogy jön egy nagyon erős képességekkel rendelkező lány. Úgy látszik te vagy az.

- De nem rendelkezem nagyon erős képességekkel!

- Ezt még nem tudhatod – válaszolta sejtelmesen.

Angie szupererős volt, azt mondta a rekordja egy 10 tonnás teherautó, de tudna erősebbet is felemelni, ha lenne rá lehetősége. Én csak csodálkoztam, hisz az a lány nem volt annyira izmos! Tracey-nek volt szárnya, és a természetet tudta megnövelni 1 másodperc alatt.

Körbe mutatták az osztályt. A barna hajú fiút, aki előttem ült, Peter Nesh-nek hívták. Elég helyes volt, de egyelőre nem foglalkoztam a fiúkkal. Ráadásul egy tucat ugyanolyan helyes fiú járt az osztályomba!

Odajött hozzánk egy barna hajú, barna szemű fiú, leült Racheal mellé, és szájon csókolta.

- Ő Daniel Tunzan, Rach fiúja – súgta oda Tracey. Igen, ezt valahogy én is észrevettem. Racheal és Dan együtt elmentek az asztaltól. Közben ideült mellém egy nagyon szép lány. Fekete göndör haja volt, és zöldeskék szeme.

- Ő Leila Chamel – mutatta be Sofy.

- Sziasztok! Te vagy May, ugye?

- Igen. Te meg Leila Chamel.

- Pontosan. Hipnotizálni tudok embereket, és pajzsot vonni magam és társaim köré – igazából még meg se kérdeztem, hogy mi a szuperereje, de már mindegy volt. Abban a pillanatban valami bizsergést éreztem a fejemben, és akaratomon kívül felálltam. – Látod?

- Nagyon ügyes vagy! – ámuldoztam, de ezt már nem a hipnotizálás miatt mondtam. Visszaültem a helyemre, addig a többiek megmutatták, hogy kik ülnek a mellettünk lévő asztalnál. Pontosan 4-en ültek ott, egymás mellett. Amikor jobban megfigyeltem, észrevettem, hogy mind a négyen egyformán néztek ki, kivéve a szemük és a hajuk színét. Nagyon szépek voltak, nem gondoltam volna, hogy tényleg vannak ilyen szép emberek, természetesen a filmeken kívül.

- Ők a Corner-ikrek. Pontosan ugyanúgy néznek ki, kivéve a szemük és a hajuk színét. Bármilyen távolságból tudnak egymással kommunikálni, és látják is egymást bármilyen távolságra vannak is egymástól – mesélte Katy.

-  A barna hajú, sárga szeműt Violet-nek hívják. Alakváltoztató, és szuper nyúlékony a teste – mondta Sofy, és abban a pillanatban Violet elvett egy üdítőt a tőle 5 méterrel lévő asztalról, úgy, hogy fel sem állt.

- A világosvörös hajú, barna szemű neve Zoe. Ő mondjuk úgy, a négy elem „mestere”: tűz, víz, föld, levegő. De a földdel a legjobb a többit még fejleszti – folytatta. – Rosaline a hollófekete hajú és virító kék szemű. Ő tapssal vagy üvöltéssel hangrobbanást tud csinálni, és szuperhallása van. Végül az utolsó, a szőke hajú, zöld szemű Merliah. Ő a legerősebb közülük. Gondolatolvasó, és még tárgyakat is tud mozgatni az elméjével, ráadásul lézerszeme van.

- Igen ezek ők. Röviden Letty, Zoe, Rose és Lia – mutatott rájuk Tracey. – Nem csak a kinézetük egyforma, de a ruhájuk is.

Igen ezt már én is észrevettem. Épp a fiúkat akarták bemutatni nekem, amikor becsöngettek.

A Csarnokban volt óránk, teszt következett. Mindenkinek megnézték mennyit javult, és mit kell javítani még.

Tracey volt az első. Ügyesen bemutatta hogyan tudja növényeket fegyverként használni, de repülni most nem repült.

A következőt még nem ismertem, sötétszőkés haja volt, és kissé alacsony termete. Christine Bortess-nek hívták. Elektromos villámokat csalt elő a kezéből, mint ostort, és kettévágott velük egy elé helyezett farönköt.

A következő egy fiú volt, Marc Bounet, őt sem ismertem még. Tűzgolyókat lövellt ki. Ő volt az a reggeli srác, aki ilyen tűzgömböket dobált a másikhoz!

Ezután Leila volt, és az ikrek.

Majd egy nyomi srác jött. Peter Frasky, aki szupergyorsan futott.

Aztán William Group, aki hiányzott.

Thomas Houston volt a következő, ide-oda teleportált a teremben.

Angie jött. Majd Matthew Krown, aki láthatatlanná vált.

A következő Patrick Launberg, aki szintén alakváltoztató volt.

Peter Nesh, kicsivé zsugorodott, majd óriás lett, aztán sokszorozta magát. És én csak ámultam-bámultam eddig.

Utána egy duci srác jött, aki teljesen ártalmatlannak látszott, de aztán egy pillanat alatt kőemberré vált, és sebezhetetlen lett. Benjamin Ower-nek hívták.

Marcel Panan, volt az a srác, aki reggel a tűzre jéggel válaszolt, úgy tűnik ő és Marc legjobb haverok.

Jött Katy, aztán Sofy. Utánuk pedig Michael Standy aki úgy vonzotta a fémet, mint a mágnes, de hajlítani és mozgatni is tudta azokat.

Ezután én jöttem volna, de azt mondták majd a következő tesztnél mutassam be mit tudok, addig figyeljek. Figyeltem is.

Racheal után jött Alex Torn, aki repült, de nem volt szárnya, plusz ugyanúgy pajzsot tudott vonni maga köré, mint Leila.

Majd Rach fiúja jött Dan, aki megállította az időt, irányította és tudott benne utazni.

Végül az utolsó Nadine Vitas volt, aki vihart tudott csinálni, villámlással, hurrikánnal, és ha akarta, akkor köddel.

Ez után az óra után hazamentem, felhívtam Grace-t és mindent részletesen elmeséltem, ő meg nem tudott mit csinálni csak sikongatni. 

Iszonyú fáradt voltam, így korán lefeküdtem, és azzal a tudattal aludtam el, hogy holnap még egy izgalmas nap vár rám ebben a suliban!