FONTOS!!!

Helló Mindenkinek! :)

Tudom, nem voltam éppen jó "bloggerina", és ezt nagyon sajnálom. De sajnos most szüneteltetnem kell a blogot. Nem hiszem, hogy nagyon hosszú időre, de muszáj ezt tennem.
Most megyek 9.-ikbe, és (remélem) tudjátok, hogy ez milyen nehézségekkel jár. Új suli, új tanárok, több lecke...stb. Most lesz a gólyatábor, ráadásul a szülinapom, utána meg Szeptember.
Így tényleg muszáj felhagynom egy kis időre ezzel a bloggal. :(
A másik (kritikás, novellás) blogomon figyelemmel kísérhettek: http://beccaszosszenet.blogspot.hu/

Remélem megértitek döntésem:
xx, Becca

11. fejezet: ~.A bűbáj.~

Sziasztok! :D

Most biztos nagyon haragszotok rám, és őszintén én is nagyon haragszom magamra.

Iszonyatosan régen raktam fel részt, és ezt ANNYIRA SAJNÁLOM!

Egy hónapra Zalaegerszegbe utaztunk, és most értem haza 1 hete. Azelőtt pedig be

voltam táblázva. Tudom, ez nem mentség. És ezentúl nagyon fogok igyekezni. Próbálom

betartani majd az 1 (max. 2) hetes időt, amíg részt hozok. Remélem azért ez a rész kárpótol titeket. És engesztelésül most hamarabb hozok részt! Lehetőleg még Szombat-Vasárnap környékén! Még egyszer nagyon sajnálom! Remélem tetszik ez a rész. Ha nem kommenteltek, azt is megértem! (Persze ez nem azt jelenti, hogy nem szeretném, hogy kommenteljetek. :D)

xx, Becca

~-------------------------------------------~

- MI VAN?! – kérdeztem, óriásira tágult szemekkel. – Magadnál vagy?

- May, figyelj. Tudom, hogy neked ez őrültségnek hangzik, hisz még új vagy ebben a „szuperképességes” világban, ráadásul sok szuperhős se tudja, hogy ez egyáltalán lehetséges-e. Nagyon kevés olyan ember van, aki ezzel a hatalommal bír, én is csak azért ismerem, mert anyukámnak van ilyen képessége. – mesélte, még mindig halál komoly fejjel. Most ezt higgyem is el? Oké. Tényleg új vagyok ebben az egész „szuperhősös” világban, de azért ez enyhe túlzás. Ha igaza is van, ki lenne képes engem megbűvölni? Nem ismerek senkit, akinek ilyen képessége van. Ráadásul miért tenné ezt velem bárki? Mire akarna rákényszeríteni? Mert, tudtommal, semmi nevetséges dolgot nem csináltam, amivel leégettem volna magam, és semmilyen szövetségi ügynöknek nem adtam át semmit.

- Jaj, Will. Szerinted ezt komolyan elhiszem? – néztem rá szemrehányóan. – Ha ugratni akarsz, vagy leégetni, akkor erősebb fegyverekkel próbálkozz, és lehetőleg közönséggel. – vágtam hozzá, és erőltetetten elnevettem magam. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy rajta kaptam volna valamin. Ugyanolyan határozott maradt.

- Ez nem vicc. –válaszolta, mintha ez egyértelmű lenne, és talán az is volt. – Te komolyan azt hiszed, hogy leégetnélek bárki előtt? Ráadásul ilyen bénán?

- Nem, persze, hogy nem. De azért el kell ismerned, hogy ennél őrültebb dolgot nem hallhat az ember. Jó, persze azon kívül, hogy léteznek szuperhősök. – mondtam, miközben a szememet forgattam. Már éppen vissza akartam menni, amikor újra elkapta a kezem. Nem hiszem el, tényleg ennyire lassan közlekedem?

- May, kérlek. Hinned kell nekem. Csak én tudok neked segíteni, de ha nem hagyod, akkor ki tudja, mi történik veled, vagy mire kényszeríthetnek rá! – olyan komolysággal és aggodalommal mondta, hogy egy pillanatra megenyhültem. Mélyen a gyönyörű szemébe néztem, majd sóhajtottam.

- Rendben, tegyük fel igazad mondasz, és tegyük fel, hogy hiszek is neked. Mit kéne csinálnunk? – kérdeztem. Mire ő elengedte a kezem, én pedig kicsit megdörzsöltem a helyet, ahol az ujjai körülfogták a csuklómat. Észre sem vette, de eléggé szorosan fogott, az ujjai egy ideig a bőrömön hagyják lenyomatukat.

- Sokszor emlékeket törölnek ki, máskor dolgokra kényszerítenek rá. De van, hogy csak a haragod akarják enyhíteni. – sorolta, hogy mit szoktak tenni a „bűbájt” használók. – Nézzük az elsőt, az emléktörlőt. Mivel legkorábban ma használtak rajtad bűbájt, valószínűleg közeli emléket töröltek ki. Emlékszel, mondjuk a tegnapi napod minden részletére? Vagy az éjszakádra? Esetleg az álmodra?

- Igen, a napomra tökéletesen emlékszem. Az éjszakámra is, mármint emlékszem, hogy lefekszek aludni, lehunyom a szemem, és elalszok. A következő kép már a reggel. – meséltem, ám ekkor hirtelen megint Gwen képe ugrott be. Mi van Gwen-el? Mi köze van neki az egészhez? – Gwen… Valami van Gwen-el. Egész reggel ő jár a fejemben, de eddig nem jöttem rá, hogy mi köze ehhez neki.

- Álmodtál mostanában Gwen-el? – kérdezte. A fejem már nagyon fájt, ahogy az emlékeken agyaltam, már a halántékomat dörzsöltem a fájdalom elűzése érdekében. De a borzalmas szemétszag nem segített sokat.

- Nem. Vagyis… Nem emlékszem! – fakadtam ki és lerogytam a nem messze lévő padhoz. Szemem könnyezni kezdett az erőlködéstől, de rögtön le is töröltem azokat. Nem fogok egy fiú előtt sírni, pontosabban, nem fogok Will előtt sírni. – Miért nem emlékszem?! Mert valami volt vele abban biztos vagyok…

- Hogy miért nem? Talán azért, mert igazam volt? – húzta fel kérdőn a szemöldökét. Sajnos muszáj volt belátnom, hogy igaza volt. Idiótának éreztem magam, amiért nem hittem eddig neki. A baj az volt, hogy igazából még mindig nem hittem annyira neki.

- Will, bocsánat, igazad volt. – suttogtam. Közben a cipőm orrát néztem, mintha lenne rajta valami érdekes.

- Tessék? Mit mondtál? Nem hallottam rendesen. – hajolt közelebb, én meg elnevettem magam, és játékosan a kezébe bokszoltam.

- Ha-ha, nagyon vicces! – néztem föl, még mindig nevetve, és persze már ő is a nevetett. – Nem, de most komolyan. Mihez kezdünk? Mert tuti, hogy Gwen valami fontosat mondott nekem, ha egyáltalán tényleg álmodtam vele!

- Várj! – mondta, majd arrébb sétált, és elővette a telefonját.

- Kit hívsz? – kérdeztem, de ő válasz helyett a mutatóujját a szája elé emelte, jelezvén, hogy maradjak csöndben. Füléhez emelte a készüléket és beleszólt. Halkan beszélt, már szinte suttogva, ezért semmit nem hallottam. Egy perc múlva visszaindult felém, miközben elköszönt a telefonnál lévő valakitől.

- Rendben, köszi, akkor sietünk. Szia! – eltette a mobilját, majd rám nézett. – Most elviszlek hozzánk.

- De még van 2 órám! – néztem rá értetlenül. Azt kéri tőlem, hogy lógjak?

- Csak tettesd, hogy nagyon fáj a hasad, vagy valamid! Én, meg elviszlek az orvosiba, aztán hazakísérlek. Érted? – vázolta. Kezdtem kapizsgálni, de még mindig nem tetszett túlzottan az ötlet.

- Oké. – sóhajtottam, majd a kezemet a hasamra tettem. A másikkal meg újra a halántékomat kezdtem dörzsölni. Will felvitt az orvosiba. Az iskolaorvos egy kissé öreg nő volt. Őszes haja, és nagy keretes szemüvege volt. Leültetett egy székbe, majd kérdéseket tett fel. Hogy mi fáj, hol fáj, vajon miért fáj… satöbbi. Én meg megpróbáltam elfúló, fájdalmas hanggal válaszolni. Úgy látszik, egész jól színészkedem, mert Mrs. Whistle, az iskolaorvos, hazaküldött. Will bevállalta, hogy hazakísér, de persze előjött azzal, hogy órája van, és nem tudja, elmehet-e. Szerencsénkre Mrs. Whistle azt mondta, mindkettőnket leigazol a maradék órákra. Megköszöntük, vagyis Will köszönte meg, én fájlaltam a hasam, majd kimentünk a parkolóba. Will sötétkék autójával mentünk. Nem messze laktak tőlünk, csak pár utcányira. A házuk kicsit kisebb volt a miénknél. Rögtön a bejáratnál nyílt a nappali, levettem a cipőm, majd követtem Will-t. Az egész szoba nyugodtságot sugárzott, zöldalma falaival és szép halványsárga függönyeivel. Egy fehér kanapé volt a szoba közepén, amin egy gyönyörű nő ült. Amikor meglátott minket felállt, és odasétált hozzánk.

- Szia! Te biztos May vagy. Én Rose vagyok, Will anyukája. – mutatkozott be. Ahogy ránéztem rögtön láttam a hasonlóságot. Ugyanaz a vakító kék szem, ugyanaz a fekete haj, és ugyanaz a gyönyörű mosoly. Le se tagadhatnák egymást. Ha jól tudtam, Will-nek nem volt apukája. Meghalt valamilyen balesetben.

- Igen, én vagyok May. Örülök, hogy megismerhettem. – köszöntem én is, mire kissé felkuncogott.

- Nyugodtan tegezz csak. És szólíts Rose-nak! – mosolygott. Bólintottam. A kanapéhoz kísért minket, majd leült velünk szemben a fotelbe. – Szóval, May, Will azt mesélte, hogy téged megbűvöltek.

- Igen, legalábbis Will ezt mondta nekem. – néztem rá, mire Will sóhajtott egyet, és megcsóválta a fejét. Will anyukája, vagyis Rose, közelebb hajolt és komolyan a szemembe nézett. Bizsergető érzés volt a szememben, de nem tudtam elvenni a tekintetem. Mintha fogva tartotta volna. Egy ideig így ültünk, majd Rose visszaült, és szomorúan rám nézett.

- Sajnos Will-nek igaza volt. – sóhajtotta. – Téged, tényleg megbűvöltek. Ráadásul nem is először.

- Nem először? – kérdeztük egyszerre Will-el. Rose a fejét rázta.

- Nem. Többször is. Eleinte csak azért, hogy rávegyenek valamire, utána pedig emléket töröltek. – sorolta, én pedig egyre jobban meglepődtem, testemet pedig elöntötte a düh.

- Miért?! – kérdeztem kissé idegesen. Rose nyugtatóan megfogta a kezem, és rám nézett.

- Nem tudom. De ki fogom deríteni. – mondta.

- Hogyan?

- A megbűvölő képességem arra használom, hogy rájöjjek. De ahhoz kell a segítséged.

- Persze. – mondtam, mire ő bólintott.

- Most újra a szemedbe nézek. Kis bizsergést érzel, és lehet, hogy kicsit fájni is fog. – mondta. Újra közel hajolt hozzám, sőt most közelebb, és élesen a szemembe nézett. Először kis bizsergést éreztem, mint az előbb. De aztán a bizsergés egyre nagyobb lett, míg végül már szúrt a szemem, és egyre jobban fájt a fejem. Mintha egyfolytában kést szurkáltak volna a fejem egyes részeibe. Legszívesebben lecsuktam volna a szemem, és elfordultam volna, csakhogy enyhítsek a fájdalmamon. De Rose szeme fogva tartott, még csak pislogni se tudtam. A fájdalom kezdett egyre rosszabbá válni. Már percek óta nem mozdultam, és nem pislogtam, Rose még továbbra is a szemembe nézett vakítóan kék szemével. Éreztem, hogy már alig bírom tovább. Szerencsére Rose abbahagyta, így nem történt baj. Aggodalmasan rám nézett.

- Na? Ki derítettél valamit? – kérdeztem, miközben kisé megdörzsöltem a halántékom.

- Hát, valamennyit. – válaszolta. Majd aggodalmasan Will-re nézett. – Az egyik Gwen-el való álmod emlékét törölték ki.

- Miért? – mi java származik abból bárkinek is, hogy ne emlékezzek az álmomra? Ennek semmi értelme!

- Nem tudom. Sajnos még azt se nagyon tudom, hogy ki tette. – sóhajtott.

- De az álom emlékét vissza tudod adni? – kérdeztem gyorsan. Hátha abban benne van, hogy ki volt az.

- Megpróbálhatom, de az sokkal rosszabb lesz, mint az előbb. És nem akarom, hogy bármi bajod legyen. – simogatta meg a kezem. Én viszont emlékezni akartam, és nem hagytam annyiban a dolgot.

- Nem baj. Csináld. – válaszoltam neki határozottan. És, hogy ne gondolja meg magát közelebb hajoltam. Rose Will-re nézett, aki bólintott egyet. Majd rám emelte vakító kék szemét, és újra fogollyá váltam. Egy ideig ugyanolyan volt, mint előbb. De aztán kezdett egyre rosszabbá, és rosszabbá válni. Gwen képe villódzott az elmémben, és egy homályos emlék kezdett egyre tisztábban kirajzolódni. A látásom elhomályosult, és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy ne ájuljak el, de az emlék túl erősen és túl gyorsan tört rám. A fájdalom már kínzott, és akkor Rose abbahagyta. A látásom elsötétedett, és csak azt éreztem, ahogy a fejem hatalmas koppanással találkozik a padlóval.

Mikor magamhoz tértem, a kanapén feküdtem. A homlokomon egy jéggel teli zacskó volt. A fejem sajgott. Óvatosan levettem a zacskót, és a kis faasztalkára tettem. Az ajtóban Will beszélgetett az anyukájával, valami fontos dologról. Amikor meglátták, hogy ébredezek, rögtön odajöttek hozzám.

-May, jól vagy? – nézett rám aggodalmasan Will. Óvatosan felültem, és kezemet a homlokomhoz emeltem, majd lágyan masszírozni kezdtem.

- Azt hiszem. – mondtam, nem túl határozottan.

- Sajnálom. Néha kissé túlzásba viszem. – mondta sajnálkozva Rose.

- Semmi baj.

- Remélem azért sikerült. – simogatta meg a fejem. Még mindig hasogatva fájt a fejem, ezért nem tudtam felidézni. – Valószínűleg még nem fogsz rá emlékezni. Csak, ha a fájdalom elmúlt.

- Rendben. – mondtam. – Akkor most menjek haza?

- Hát, az lenne a legjobb, de ha akarsz itt is maradhatsz holnapig.

- Köszönöm, inkább maradok. – nem volt sok kedvem hazamenni, és még ott elmagyarázni mindent. Rose bólintott. Felhívtam anyát és mondtam neki, hogy Nad-éknél alszom. Muszáj volt hazudnom, mert azt kissé kétértelműen venné, ha azt mondom Will-éknél alszom. Először nem nagyon engedte, mivel hétköznap van, de addig kérleltem, míg igent mondott.

A kanapén aludtam, ami tökéletesen megfelelt nekem. A fejem még mindig sajgott a fájdalomtól, de azért már kezdett csillapodni. Egy ideig forgolódtam, mivel a fejfájás nem sokat segített az alvásban. Aztán végre sikerült elaludnom. Álmodtam. Vagyis újra álmodtam azt, amit tegnap. Azt, amit kitöröltek a memóriámból. És miközben álmodtam, rájöttem mindenre.

*Szerda (Másnap)*

Ziláltan ébredtem. A fejem már nem fájt, szerencsére. A faliórára néztem, ami 7 órát mutatott. Rose már a konyhában készítette a reggelit. A konyha szép vörös volt, fehér, csipkés függönyökkel, és fehér szekrényekkel.

-Jó reggelt! – köszöntem. Rose megfordult, és rám mosolygott.

- Ó, jó reggelt, May! – köszönt, majd visszafordult a palacsintához. Közben eszembe jutott az éjszaka, és az álom. Komor arckifejezést vettem magamra, és épp nyitottam a szám, mikor belépett a konyhába Will. Kócos hajjal még eszméletlenebbül nézett ki. Egy pillanatra bámultam, majd gyorsan levettem róla a szemem. Mit is akartam? Gondolkodtam, és belenéztem a fali tükörbe. Hát én is eléggé kócos voltam. Gyorsan megkérdeztem merre találom a fürdőt. Megfésülködtem, majd átöltöztem a tegnapi ruhámban. Pizsamát még tegnap adott Rose. Aztán eszembe jutott mit akartam. Visszarohantam a konyhába. Will az asztalnál ült, és épp palacsintát szedett ki egy tányérba. Rose pedig tovább készítette a többit a sütőnél. Amint beléptem a szobába, egyszerre emelték rám a tekintetüket.

- Mi a baj, May? – kérdezte Will, és aggodalmasan fürkészte az arcom. Rose ugyanígy tett.

- Még mindig fáj a fejed? Jaj, sajnálom, néha túlzá… - felemeltem a kezem, hogy elhallgattassam, és félbeszakítottam.

- Nem. – válaszoltam tömören, majd komolyan, rémülten és eszméletlenül dühösen néztem rájuk. – Tudom, ki volt.

- Mi? Micsoda ki volt? – lepődött meg Rose. És fekete füst szállt fel az előtte lévő palacsintából. Gyorsan levette a serpenyőt a tűzhelyről, és újra rám nézett.

- A bűbáj. Tudom, ki bűvölt meg. – mondtam vontatottan. A hangomból kiérződött a düh, hiába akartam magamban folytani.

- Tessék? – nézett rám Will, mintha rosszul hallotta volna. De miután rájött, mit mondtam, ő is dühösen kérdezte meg tőlem. – Ki?

Vettem egy mély levegőt. Miközben kimondtam, a hangom hatalmas dühről árulkodott. Megremegett, és én nem tehettem ellene semmit. Egy szó. Ennyit mondtam, mégis mindenkire óriási hatással volt. Will dühösen felállt, szeme szikrákat szólt. Én pedig kimondtam azt a nevet, amire soha nem gondoltam volna, és soha nem is akartam gondolni.

- Pete.

10. fejezet: ~.Gondok...~

Sziasztok! :)

Itt a következő rész. Most kivételesen hamarabb. A következő

valószínűleg - sajnos - csak a jövő hét végén jön. (Suli...) 

De talán, tényleg csak talán, besűrítek egy részt erre a hétvégére, 

csak a Szombati sulvala az kissé nehézkés lesz. :S

Addig is jó szórakozást ehhez a részhez, és ha tetszik kommentelni!

xx

~-----------------------------------------------~

Ő volt az személyesen. Az a srác, akiről már idejövetelem óta beszéltek. A suli legmenőbb, és leghelyesebb pasija. Bár a „helyes” szó meg se közelítette a szépségét.

Gyorsan elfordítottam róla a tekintetem. Kissé feltűnő lett volna így bámulni.

Nem! Én Pete-t szeretem, és nem hagyom, hogy ezt bármi megrengesse!

Mondtam magamnak. És komolyan is gondoltam. Habár olyan jól néz ki, hogy alig bírtam levenni róla a szemem. Nem!

- Nem is tudom, miért hiányzott eddig. – hallottam meg Christy-t. Igaza volt. Már majdnem két hete ide járok, és még egyszer se jött be. Miért?

- Biztos beteg volt. – gondolkozott Nad.

- Will? Elfelejtetted, hogy SZUPER gyorsan regenerálódik? – vágta hozzá Christy. Regenerálódik? Az mit jelent?

- Uhh. Tényleg…- én meg közben hol egyikükre néztem, hol a másikukra. Mint egy teniszlabda-mérkőzésen.

- Várjatok. Mit jelent, hogy „szuper gyorsan regenerálódik”? – kérdeztem, félbe szakítva őket.

- Ha beteg leszel, vagy megsebesítenek, kell hozzá idő, hogy felépülj, meggyógyulj, igaz? – nézett rám Nad.

- Persze.

- Nos, ez Will-nél sokkal gyorsabb folyamat. Amihez nekünk egy hét kell, hogy begyógyuljon, neki ahhoz alig pár óra. Vagy még ennyi sem. – hű. Ez nagyon jó lehet. Bárcsak én is képes lennék rá. Bár még így is gyorsabban gyógyultam az átlagnál, jut eszembe. Lehet, hogy emiatt? Nem, hisz akkor anyáéknak már rég rá kellett volna jönnie a szuperképességeimre.

- Akkor miért hiányzott? – kérdeztem, elhessegetve az előző gondolataimat. Elég volt egy valamin rágódnom.

- Nem tudom.  – nézett rám Christy, és Nad egyszerre.

- Mármint, valószínűleg hozzám nincs köze, ugye? – a hangomban ott volt a kiborulás jele, habár magam sem tudtam, miért, de a gondolat, hogy egy ilyen helyes pasi csakis miattam nem jött be, kiakasztott.

- Dehogyis. Végül is, honnan tudhatta volna, hogy jössz? Ő nem lát a jövőbe. – nyugtatott meg Nad. Valamiért nem győzött meg.

- Aha. Igaz… - válaszoltam elgondolkodva. De ejtettük a témát, és én se hoztam fel újra. Bár néha azért rápillantottam Will-re.

Ebédszünetben épp Katy-ékhez akartam leülni, amikor valaki elkapta a karom. Megfordultam és Pete-el találtam szemben magam.

- May, beszélhetnénk? – kérdezte. Láttam a szemében a könyörgést, és egy pillanatra megsajnáltam. De csak egy pillanatra.

- Mit akarsz? – rántottam ki indulatosan a karom a kezéből.

- Csak bocsánatot akartam kérni. Tudod… a telefonos dolog miatt.

- Késő. – mondtam és megfordulva elindultam az asztalhoz. Ő nem hagyta, megint elkapta a karom, és most erősebben fogta.

- May. Kérlek. – sóhajtottam egy nagyot, és bólintottam. Megkönnyebbült, és kivitt a folyosóra. - Négyszemközt.

- Rendben, mondjad. – utasítottam, utalva rá, hogy már szeretnék enni.

- Sajnálom, hogy úgy letettem, de nem tudtam rá mit mondani…

- Mondjuk, hogy jól vagyok-e? Vagy, hogy reméled nem esett túl nagy bajom? Vagy valami. De mindegy, úgy látom téged nem nagyon érdekel, mi van velem. – a végén már kiabáltam. A szemembe pedig könnyek gyűltek, de rögtön visszafojtottam a sírást. Előtte nem fogok sírni.

- Nincs igazad, May. Engem igenis érdekel, mi van ve…

- Akkor miért nem kérdezted meg?!

- Mert… én…

- Aha. Én is így gondoltam. – suttogtam, majd gyorsan visszamentem az ebédlőbe, mielőtt még újra elkapta volna a karomat. Felesleges volt, mert nem akarta újra elkapni. Úgy látszik ehhez se tudott mit hozzáfűzni.

Már nem volt kedvem enni, legalábbis a többiek társaságában. Ledobtam a tálcám egy üres asztalhoz, és idegesen leültem, legalábbis azt hittem, hogy üres.

- Hé! Mit vétett neked az a tálca? – hallottam hirtelen egy hangot, majd nevetést. Az asztal végén ott ült valaki. Will.

- Miért? – kérdeztem, még mindig kisé megdöbbenve.

- Úgy lehajítottad az asztalra, hogy még az én tálcám is felreppent egy pillanatra. – válaszolt, és közelebb ült hozzám, a hangjából még mindig kihallottam a tréfát. – Egyébként Will vagyok. Will Groupe.

- May Stich. – mondtam, mire ő aranyos félmosolyra húzta a száját. Te jó ég! Mennyire lélegzetelállítóan nézett ki!

- Tudom. Hamarabb terjednek itt a hírek, mint gondolnád. – és még jobban elmosolyodott. Én is mosolyra húztam a szám.

- Hidd el, én is hamarabb tudtam meg ki vagy, mielőtt bemutatkoztál volna. – válaszoltam neki, mire felnevetett. A nevetése simogató volt, egy évezredig el tudtam volna hallgatni.

Nem! Le kell állítanom magam, mert én még mindig Pete-be vagyok szerelmes! Akármekkora hülyeséget követett is el…

- Nem is tudtam, hogy ekkora hírem van itt a suliban. – mosolygott még mindig.

- Aha, persze. Mintha nem tudnád, hogy minden lány rólad beszél. – forgattam a szemeimet, és elnevettem magam.

- Mert nem is tudtam. – mondta, és megpróbált hozzá meglepett arcot vágni. Persze ő is nevetett.

- És nekem is ekkora hírnevem lenne? – kérdeztem.

- Jaj, ne már! „May Stich, aki megtestesíti a jóslatot!”, „May, aki bármit meg tud csinálni!”… Estig sorolhatnám rólad a „híreket”!

- Mindent meg tudok csinálni? Ez kissé túlzás… - mondtam, de még mindig mosolyogtam.

- Ha te mondod. – forgatta meg a szemét, de persze ezt is csak viccből. – Egyébként, miért voltál olyan ideges? – már majdnem megfeledkeztem a veszekedésünkről Pete-el. De jó, hogy felhozta.

- Semmiség… - mondtam, és rögtön lefagyott rólam a mosoly. – Csak összevesztem valakivel.

- Pete? – húzta fel a szemöldökét. Kissé megdöbbentem.

- Honnan…

- Mindenki tudja már, hogy vele kavarsz. Ráadásul épp az imént láttam őt is idegesen kirohanni. – mutatott az ebédlő kijáratára. Észre se vettem. Azért azt nem értettem, miért a „kavarsz” szót használta a „jársz” helyett.

- Ja, értem. – mondtam. És akkor becsöngettek, amit nagyon sajnáltam. Több időt szerettem volna még eltölteni vele. Vagyis nem!

Pete-el vagyok. Bár, most már nem tudom biztosra…

Órák után Nad jött utánam miközben épp az iskola elé mentem.

- May! – kiáltott utánam futva. Megálltam, és megfordultam.

- Igen? – utolérve ő is megállt, majd lihegve próbált levegőhöz jutni.

- Csak… kérdezni… akartam… valamit… - lihegte.

- Hmm?

- Össze… vesztetek Pete-el? – már nem lihegett annyira.

- Hát, úgy tűnik. Miért? – furcsállottam, hogy ez miért olyan fontos neki. Pláne, hogy egész eddig is megkérdezhette volna.

- Semmi. Csak odajött hozzám, hogy engeszteljelek ki.

- Ez szép! – kiáltottam föl, mire Nad kissé összerezzent. – Nincs benne annyi erő, hogy idejöjjön és bocsánatot kér tőlem? Ehelyett a barátaimat próbálja megvesztegetni!

- May. Ez nem igaz. Nem akart megvesztegetni, csak nem tudta, hogy egyáltalán szóba állsz-e vele a történtek után.

- Mindegy. – sértődtem meg, és újra elindultam ki a suli elé, hogy megvárjam apát.

- May, várj! – fogta meg a vállamat. – Ne haragudj már rá! Hisz már régóta nem volt senkivel, és az, hogy összejött veled, nem kis dolog. Higgy nekem.

- Akkor se kéne ilyeneket csinálnia. Jöjjön ide, és mondja ezeket ő a szemembe! – mutattam magamra. Nem sok sikerrel jártam, mert Nad még így is az ellenkezőjéről próbált meggyőzni.

- Jaj, May! Bocsáss már meg neki, mert ha így haladtok, a kapcsolatotokból nem lesz semmi.

- Miért? Szerinted van jövője? Hisz még egy hete se jártam ide, amikor összejöttünk. Kezdem úgy hinni, hogy ez túl gyors volt nekem. Hisz alig ismerem! Ki tudja, mit nem tudok még róla? – gondolkoztam hangosan.

- Azt, hogy ilyen gyorsan összejöttetek inkább jó jelnek tekintsd, ne rossznak.

- Oké, Nad. Majd meglátom, de most mennem kell.

- Rendben, és ne feledd, amit mondtam! – mondta, majd elindult hazafelé. Nem értettem egyet vele. Nekem ez akkor is túl gyors volt, és talán hiba volt vele kezdeni.

Dehogy volt hiba! Ez a sors volt.

Szólalt meg bennem egy hang. Talán a belső Nad. Nem számított, mert ebben a pillanatban láttam meg Apa kocsiját befordulni az iskola elé. Beszálltam, és már mentünk is haza.

Otthon egyszer hívott Nad, és Pete is, de mindkettőt kinyomtam. Nem akartam egyikkel se beszélni.

Éjszaka újra álmodtam.

Amint megláttam a szép zöld tisztást az erdő közepén, rögtön tudtam, hogy Gwen által keltett álomba csöppentem. A levegő szokás szerint finom erdőillatot árasztott. Körülnézve meg is láttam Gwen-t, egy szép szaténruhában, egy farönkön ülve, mint a múltkor. Odasétáltam, és leültem mellé.

- Na, és most miért vagyok itt? Ugye nem raboltak el, és kötöztek meg újra? – tréfáltam.

- Nem, May. Most komolyabb dolgok miatt vagyok itt… - a szeme különösen komoly volt, még az elrablásomkor se volt ennyire.

- Miért? Mi történt? – komolyodtam meg én is.

- Sötét dolgok vannak készülőben. Senkiben nem bízhatsz. Még a legközelebbi ismerőseidben sem. A gonosz bárkiben meglapulhat…

- Kibe ne bízzak meg?

- Én sem tudom pontosan, de egy biztos. Valaki elhallgat előled valamit… valami fontosat… valami… - kereste a szavakat. – sötét dolgot, amit kihatással lehet rád, és a világra.

- Ezt hogy érted? – álltam fel. Riadalom töltött el, és düh is. Bár nehéz megmondani, kire vagy mire voltam dühös.

- Érzem, hogy valamelyik közeli barátod – vagy több is – a sötét erőket támogatja.

- Nem, ez nem igaz! – még, hogy valamelyikük a „rosszal” van! Ez badarság.

- May, tudom ezt nehéz elhinni, de…

- Még hogy nehéz? Semmi bizonyítékod nincs rá. Vagy van?

- Nincs. De tudod, hogy mire vagyok képes. – utalt arra, hogy a jövőbe lát. Bólintottam, ő meg folytatta. Olyan tekintettel, ami nem hagyta, hogy félbe szakítsam. – Akkor azt is tudod, hogy lehet neked nincs jövőd, se a világnak. Ezért nagyon fontos, hogy hallgass rám. Tudom, nincs semmi kézzel fogható bizonyítékom, de akkor is úgy hiszem, valaki NAGYON rosszban sántikál! - ekkor kezdett el halványodni. Magamban azt kívántam, hogy még ne tűnjön el, túl sok mindenre akartam még választ. Ki az, aki ennyire… veszélyes? Féltem, de ugyanakkor izgalom töltött el. Hogy miért? Azt én sem tudom… - Légy óvatos, May. Nagyon vigyázz magadra!

Az utolsó szavait már csak suttogta, de én így is tisztán értettem. Még mindig elmondta azt, amit minden „távozása” után elmondott. Túl sok volt az információ! Egy közeli barátom, aki „sötét erőket” támogatja. Ez nem lehetséges, de ha mégis, akkor ki képes ilyesmire? Nad? Christy? Racheal? Az ikrek? Pete?

Nem, ez nem igaz! Egyikőjük sem, senki.

*Másnap*

Elhessegettem minden rossz gondolatot, miközben fölkeltem. Már reggel volt. Kedd. Lassan megtöröltem a szemem, és felöltöztem. Végig a Gwen-el való álmon járt az eszem. És – sajnos – még mindig nem tudtam neki hinni. Az iskola felé se beszéltem apával, aki valószínűleg észrevette a szótlanságomat, de nem kérdezett semmit, aminek nagyon örültem.

Az iskola előtt megint Pete várt rám. Amint meglátott közeledni kezdett felém.

- Ne. – emeltem fel a kezem. Alig 2 méterre volt, én pedig suttogtam, de ő így is értette. Láttam a szemében az aggódást, meg valami mást is… erőlködést, és koncentrációt. De mégis megállt.

- Kérlek, May… - könyörgött. Ekkor valami megcsillant a szemében, és én azonnal meggondoltam magam. Hiszen, olyan helyes. Miért utasítom vissza? Hisz nem tett semmi rosszat. Semmi olyat, amit nem bánt volna meg. Megbocsátottam neki.

- Rendben. – mentem oda hozzá mosolyogva. – Sajnálom, hogy olyan „házsártos” voltam, de kissé kiakadtam az utóbbi időben… és ezt azért csak megérted.

- Persze, hogy megértem. Nyugi, nem haragszom. – hajolt oda hozzám és megcsókolt. Ez már végeleges volt. Kibékültünk. Aminek végtelenül örültem. Miért is haragudtam rá? Milyen marha voltam! De valamin gondolkodtam az előbb… Mi is volt az? Valami fontos, ami éjszaka történt. Akárhogy gondolkoztam nem jutott eszembe. Valahogy szinte minden kiesett, ami előző éjjel történt, és nem is számított annyira. De egy kis részem aggódott, és folyamatosan figyelmeztetett valamire, bár fogalmam se volt mire, és nem is érdekelt. Csak Pete volt, semmi más.

Valahogy úgy éreztem, muszáj vele lennem, valami odakötött hozzá, de én végtelenül örültem annak a „valaminek”.

Az ebédszünetben arra eszméltem föl – a Pete-el telt gondolkodásom közben -, hogy valaki leül mellém. Will. A csodás arcéleit bámulva, egy pillanatra kizökkentem Pete-ből. De, szerencsére csak egy pillanatra.

- Szia. – kacsintott. – Látom kibékültetek Pete-el.

- Igen – mosolyogtam, habár nem tudom, hogy Pete, vagy Will miatt. Ami kissé zavart.

- Na, az jó. – mosolygott ő is, de a szemében mintha megcsillant volna valami szomorúság egy pillanatra, ezért nem is nagyon törődtem vele. – És akkor most minden tökéletes a világodban?

- Öhmm… - egy pillanatra valami bevillant. Gwen képe. De miért? – Nem tudom… - álltam fel, anélkül, hogy észrevettem volna. Úgy látszik észrevette a zavart arckifejezésem.

- Jól vagy? – állt fel ő is. Én a halántékomat kezdtem masszírozni, mert egyre jobban fájt a fejem, miközben Gwen járt a fejemben.

- Igen… azt hiszem. – válaszoltam, de ez nem volt teljesen igaz. Az értetlenségem nem tűnt el. Az agyam erősen zakatolt. Gwen… mi van vele? Miért rajta jár az eszem? Will szemében láttam valamit, és ekkor hirtelen ledöbbent. Majd megragadta a karom, és kivezetett az ebédlő hátsó ajtaján, a szeméttárolókhoz.

- Mit csinálsz? – förmedtem rá. A fejem még mindig fájt, és a bűz, ami a szemetesekből jött, nem sokat segített. Ránéztem Will-re aki halál komolyan nézett a szemembe és mondta el a következő szavakat.

- May, téged megbűvöltek. 

9. fejezet: ~.Elrabolva...~

Sziasztok!

Tudom, tudom. Nagyon régen jelentkeztem, és írtam új részt. És

NAGYON szégyellem emiatt magam. Nem is keresek kifogásokat. 

Igazából ez a fejezet már hetekkel ezelőtt kész volt, csak még 

nem volt rendesen kidolgozva. Most finomítottam rajta. Remélem 

tetszeni fog, és kárpótlom a hiányomat! További jó olvasást! :D

xx

~-----------------------------------------------------~

May! – hallottam meg egy lágy hangot, tudtam kihez tartozik.

- Mi történt? – kérdeztem, és lassan kinyitottam a szemem. Gwen állt előttem, és az arcomba hajolt. Mögötte csak fehérséget láttam fényleni. – Meghaltam?

- Dehogyis! És remélhetőleg egy darabig még nem is fogsz – válaszolta kedvesen Gwen. Fel akartam kelni, de valami a földre szorított, így tehetetlenül pislogtam fel rá.

- Hol vagyok?

- Most épp sehol. Figyelj May, fel kell ébredned! – rázott meg finoman.

- De honnan ébredjek fel? Hisz már ébren vagyok!

- Nem vagy ébren, most csak álmodsz. Ha felébredsz, meg leszel kötözve, – én kötözve?! Mégis miért? – nem fogsz tudni teleportálni, se „átmenni” a kötélen! Bezártak egy különleges helyiségbe. Most pontosan azt kell tenned, amit mondok, rendben?

Bólintottam, habár kissé furcsának hangzott.

- Amikor nem figyelnek, lézerrel vágd el a kötelet, de vigyázz a kezedet ne égesd meg! Utána ejtsd le a földre, és változz láthatatlanná, majd fuss el onnan, olyan gyorsan, ahogy csak bírsz! Értetted? Nem egy zseniális terv, de beválhat, ha jól csinálod – átfutottam magamban, amiket mondott. Lézer, kötél, láthatatlanná válás, és futás. Rendben, ez menni fog.

- Köszönöm – suttogtam, és ő kedvesen elmosolyodott, majd kezdett elhalványodni.

- Vigyázz magadra May! Sokkal fontosabb vagy, mint hiszed! – mondta, és eltűnt a fehér homályban.

Hirtelen elkezdett sajogni a fejem, a kezemet pedig valami szorította. Kinyitottam a szemem, újra. Egy sötét pinceszerű helyiségben ültem, kezem megkötözve az ölembe hullott. Pont, ahogy Gwen mondta.

Körülnéztem, de mindenhol sötétség volt. Lassan egy árny lépett elő az egyik sarokból.

- Na, csakhogy felébredtél! – mondta nekem egy férfi, és a hangjából ítélve mosolygott.

- Hol vagyok? És miért hoztak ide? – vágtam hozzá, bátornak akartam tűnni, de csak valami hörgésféle jött ki a számból.

- Valahol, aranyom – lépett elő egy újabb férfi, akinek érdesebb hangja volt.

- Ne szólítson „aranyomnak”! – kiáltottam. Mégis mit képzel, ki ő? Engem nem lehet csak úgy le „aranyomozni”!

- Óhó. De kis vadócok vagyunk – mondta gúnyosan, és feloltották a lámpát. Kissé hunyorogtam még a hirtelen fénytől. Rajtam kívül csak két férfi volt jelen. Egy fiatalabb, kócos barna hajú, barna szemű. Egy bőrdzsekit viselt, a kezén pedig tetoválás virított. Maximum 20-25 éves lehetett. Egész helyes volt, de ez most nem számított. A másik idősebb volt nála. Borostás arca, és vállig érő hajával úgy nézett ki, mint egy maffia. Valószínűleg az is volt.

- Hiába próbálsz teleportálni, ez egy különleges szoba – mondta az idősebbik, majd végig simította a fehérre meszelt falat. Néhol koszos foltok borították, és a padló is erősen kopottas volt. Miért vagyok én itt?

- Miért hoztak ide? – kérdeztem felemelve a hangom.

- Hogy miért? Mert te egy különleges „szuperhős” vagy…

- Különleges?

- Talán nem ismered a jóslatot? – kérdezte a fiatal gúnyos mosollyal. Leesett.

- És honnan tudjátok, hogy én vagyok a jóslat?

- Vannak forrásaink – nézett össze a kettő. Miféle forrásaik? Kémkednek utánam? Vagy valamelyik osztálytársam lenne az? Nem! Inkább nem akarom tudni… vagy mégis.

- Én Igor vagyok, ő pedig Larry – mondta nekem az idősebbik. Igor és Larry? Hú, milyen „félelmetes” nevek. Ez a kész átverés? Elrabol engem két idióta alak, akiket úgy hívnak, hogy Igor és Larry? Már a röhögés szélén álltam.

- Mit röhögsz? – kezdett dühbe jönni Larry. Mit mondjak neki? Hogy a nevükön? Soha.

- Semmin – válaszoltam, és próbáltam nagyon komoly képet vágni hozzá.

- Maradj nyugton inkább. Mi kimegyünk megbeszélni valamit, te meg maradj addig a helyeden! – mondta nekem szigorúan, majd a végén kissé nevetett a saját poénján. Ha-ha. Nagyon vicces, „maradjak a helyemen”! Ő azt hiszi nincs esélyem a szabadulásra, pedig van. Alábecsültek, de ennek most nagyon örülök.

Amint mind a ketten kimentek, nekikezdtem szétvágni a kötelet. Egyre forróbb lett a szemem, és egy kis vörös fénycsóva lövellt ki belőle. Egyenesen a kötelet céloztam a kezemen. Szétvágta, sőt még a kezemet is kicsit megégettem. Joggal mondta Gwen, hogy vigyázzak rá. Mikor leesett a kötél, kicsomóztam a lábamon lévőt, és láthatatlanná váltam. Felálltam és kilestem az ajtón lévő kis ablakon. Szerencsémre senki nem volt a folyóson így észrevétlenül ki tudtam surranni rajta.

Futottam, amilyen gyorsan csak tudtam. Egyre az járt a fejemben, hogy:

gyorsabban, gyorsabban! Ennek eredménye képpen a lábaim tényleg gyorsabban futottak, már szinte repültem.

Sikerült!

Gondoltam magamban, de ekkor valaminek neki ütköztem.

Csak legyen egy oszlop!

Ismételgettem, de nem egy oszlop volt. Egy ismeretlen férfi állt előttem, én pedig ismét látható voltam. Fránya láthatatlanság!

Ő is tetoválva volt, és ugyanoda tartott, ahonnan én jöttem. Nagyszerű, még egy maffia!

- Hova, hova? – kérdezte gúnyosan, és erősen megmarkolta a karomat.

- Hát csak…

- Erik, de jó, hogy elkaptad! Ez a kis fruska épp most akart elszökni! – hallottam magam mögött Igor hangját. Eléggé ideges volt. A francba!

- Mégis ki ez? – kérdezte az, aki elfogott. Az a bizonyos Erik.

- Tudod. A „kiválasztott”! – mondta neki Igor. Milyen kiválasztott? Engem kiválasztottak? Vagy mi van? Összezavarodtam.

- Ő testesíti meg a jóslatot? – Eriknek kitágult a szeme, de még mindig erősen szorított. Ez már ismerősebben hangzott, mint a „kiválasztott”.

- Igen, de most inkább hozd vissza! – parancsolta Larry, eléggé sürgetően. Erik megfordított, és elindult velem vissza, a börtönömbe. „Hurrá”!

- Te pedig, – kiabált oda nekem Igor. – ha még egyszer elmerészelsz szökni, nem állok jót magamért. Ezt értsd úgy, hogy nem maradsz egészen ép!

Ez egyre jobb. Egy őrült maffia ki akar nyírni. Nem érdekel, akkor is megszököm! És nem állíthat meg. Nem tudja kivel kezdett. Bár lehet, hogy én se tudom kivel kezdtem.

- Mozogj már! – kiáltott rám Erik, és erősen meglökött.

- Aú! – válaszoltam és annak reményében, hogy enyhül a fájdalom, megdörzsöltem a vállam. Persze nem enyhült. Most mit tegyek? Meg van! Csak gyorsan kell cselekednem.

- Azt akarod, hogy mozogjak gyorsabban? – kérdeztem vakmerően, mert volt egy tervem. Egy egészen zseniális tervem, ami nagyon is egyszerű.

- Jól jönne – válaszolta, mit sem törődve pimaszságommal.

- Rendben, de – álltam meg. – könnyebb lesz nélküled!

Kiáltottam. És ekkor minden olyan gyorsan történt, hogy még most is alig bírom felfogni. Ellöktem magamtól, és mielőtt még újra megragadott volna, én teleportáltam.

Teleportáltam egy helyre. Egy helyre, amit nem ismertem, és csak reméltem, hogy a házam közelében legyen.

A levegőbe érkeztem. Nem olyan magasra, de még így is pont elég ügyesen ahhoz, hogy egy medencébe zuhanjak. Ez az én formám.

Kiszálltam a vízből, megtöröltem a szemem, és körül néztem. A kert ismerős volt. A ház is ismerős volt.

De hisz én itt lakok!

Állapítottam meg. A lámpa még égett a nappaliban, tehát még nem lehet olyan késő. Odabandukoltam az ajtóhoz, és bementem. Minden szem rám szegeződött, anya pedig rögtön odajött hozzám.

- Jaj, kincsem! Hol voltál? És miért vagy vizes? Annyira aggódtunk – mondta, és összevissza ölelgetett, egyáltalán nem érdekelte, hogy csurom vizes lesz ő is. Kicsit eltoltam magamtól, hogy tudjak válaszolni.

- Elrabolt valami pszichopata, a csatlósával együtt! – kezdtem neki. – De mielőtt elmondanám, megszárítkozhatok?

- Persze, menjél csak! – mondta nekem, majd odaszólt a kicsiknek, hogy már ideje lefeküdni. Hát igen, ők is virrasztottak anyáékkal.

Lassan felcsoszogtam a lépcsőn, és a szobámba érve csekkoltam az időt. Éjfél múlt. Tehát több mint 6 órán át voltam elrabolva. Az nem sok.

Bementem a fürdőbe, levettem a vizes ruháim, majd megtörülköztem, a hajamat pedig megszárítottam. Felvettem a hálóingemet, és lesétáltam a lépcsőn.

Anya és apa még mindig a pultnál ültek, és rám vártak. Leültem melléjük, elvettem a felém nyújtott forró csokit, és mesélni kezdtem. Elmeséltem mindent. Ahogy elraboltak, Gwen-t, a beszélgetéseket, a szökésemet, a landolásomat. Végig hallgattak, és egyszer sem szakítottak félbe, habár talán örültem volna, ha megteszik. Mikor a „mesém” végére értem, anya és apa riadtan néztek össze. Úgy tűnt valamit megbeszéltek, némán, szemkontaktussal, és csak ők ketten tudták, hogy mit. Majd felém fordultak, és aggodalmas pillantásokkal méregettek.

- Mostantól, nem mehetsz sehova, senkivel. Itthon maradsz, biztonságban, és nem nyitod ki az ajtót senkinek! – kezdte anya. – Valamit majd kitalálunk itthonra, addig is nagyon vigyázz mostantól magadra! Értetted?

- Igen. – bólintottam. Nem ellenkeztem, mert most kivételesen egyetértettem velük.

- Az iskolába, és hazafelé én viszlek. – mondta apa, és én ismét bólintottam. Sajnáltam, hogy ezen túl nem kísérhetett haza Pete.

És nem csinálhat a kapu előtt mást is!

- Most pedig menj aludni. – utasítottak, és én eleget tettem a kérésüknek. Éreztem, ahogy a szempilláim ólomsúlyúakká váltak. Vánszorogva sétáltam fel a lépcsőn, és a legfelső lépcsőfokról visszafordulva suttogtam jó éjszakát.

*Másnap*

Csütörtök. Már rég elmúlt 9 óra, de nem voltam iskolában. Anya úgy gondolta, hogy a nagy „sokkhatás” miatt inkább ne menjek egy ideig suliba. Igazából nem ért akkora sokk, de anya hajthatatlan volt.

A délelőtt lassan telt el. Csak járkáltam a házban, unott fejjel, mint egy zombi.

Végre valahára délután lett, az iskola vége. Nad felhívott és megkérdezte mi bajom. Először ódzkodtam attól, hogy elmondjam neki mi történt, de hát végül is ő nagyon jó barátnőm, és bármit megoszthatok vele. Legalábbis reméltem.

- Ne akadj ki, kérlek.

- Oké, nem fogok. Bár most eléggé kíváncsivá tettél.

- Elraboltak.

- HOGY MI VAN?! – erre számítottam.

- Tegnap… - mondtam tovább, higgadtan, ami engem is meglepett.

- Hogyan? – kérdezte, még mindig ugyanolyan feszültséggel és ijedtséggel a hangjában. Elmondtam neki mindent, kivéve a Gwen-es álmomat, arról nem kell tudnia. Sőt nem is szabad.

Egy kisebb sokkot kapott, miközben meséltem. Többször is félbe szakított, és hitetlenkedő kérdéseket tett fel. Már egy órája beszélgethettünk.

- Nagyon rossz volt? – kérdezte hirtelen. Először nem is tudtam, hogy mit válaszoljak. Hogy rossz volt-e? Hát, igen. Ez egyértelmű. De ugyanakkor tanulságos, persze én se értem, miért.

- Igen. De lehetett volna rosszabb is. – feleltem. Majd elköszöntünk, és letettem a telefont. Négy nem fogadott hívásom volt. Egy anyától, három pedig Pete-től. Anya időközben már hazaért, ezért visszahívtam Pete-t.

- Halló? – hallottam meg. Valahogy megnyugtatott, hogy hallottam a hangját.

- Szia. – szóltam bele a kagylóba.

- May? Szia, mi történt veled? Miért nem voltál suliba? – aranyos volt, ahogyan aggódott értem.

- Adódtak kisebb gondjaim.

- Gondjaid? – nevetett fel. – Miféle gondjaid?

- Elraboltak… - kezdtem.

- Aha. Na, de most komolyan.

- Ez az igazság! Tegnap elrabolt valami őrült, és bezárt egy… egy… valahova! – kicsit kiakasztott, hogy nem hitt nekem, bár tényleg nem hangzott valami hihető sztorinak.

- Totál komolyan mondod? – kérdezte, kevésbé vidáman.

- Miért hazudnék ilyesmit?

- ÚRISTEN. –meglepettséget hallottam a hangján, nem aggodalmat. Olyasmi meglepettséget, ami olyankor tör az emberre, amikor hamarabb történik valami a vártnál.

- Tudom. – mondtam, majd elmeséltem neki mindent, kivéve Gwen-t, természetesen. Ő, Nadine-al ellentétben, csendben végig hallgatott, és csak utána szólalt meg.

- Ez szörnyű… - ennyit tudott mondani. Nem kérdezte, hogy már jól vagyok-e. Nem kérdezte milyen volt. Semmit nem kérdezett. Kínos csend borult ránk, ami engem egyre jobban kiakasztott. Ő szólalt meg előbb.

- Sajnálom, de mennem kell. – nem hiszem el! – Szia.

Ennyit mondott, és mielőtt megszólalhattam volna, ő letette a telefont. Ez mi volt? Úgy éreztem tud valamit. Valamit, aminek köze volt az elrablásomhoz. És ez fájt.

Mit tudhat? Vagy inkább miről?

Egyre több összeesküvő elméletet gyártott az agyam. Egy részem nem hitte el.

Pete nem tenne ilyet! Nem, ő nem!

Egyre jobban hangoztattam, míg már valamennyire el is hittem. Majd inkább félretettem, nem foglalkoztam vele, mert nem volt értelme. Csak önmagamat zavarom össze ezzel.

*Hétfő*

Pénteken még nem mentem iskolába. Aznap beszéltem még Nad-el, és elmondtam neki a Pete-s dolgot. Persze ő is rögtön ellenkezett, hogy biztos csak nem bírta elviselni a gondolatát annak, hogy engem elraboltak. És ezért viselkedett így. De nem hittem neki, mert ő nem hallotta a beszélgetésünket. Mindegy, azért inkább nem zaklattam tovább ezzel.

A hétvégém ugyanolyan unalmasan telt el, mint a Csütörtöki, és Pénteki napom. Megcsináltam a leckémet, és egyre többet agyaltam Pete-n.

De most nem azért, mert annyira szerelmes voltam belé. Nem.

Hétfőn végre mehettem iskolába.

Izgatottan keltem ki az ágyamból. Lezuhanyoztam, és felöltöztem. A reggelit kihagytam, hogy apával együtt mehessek suliba.

Apa letett az iskola előtt, ahol Pete várt rám. Vettem egy mély levegőt, és kiszálltam az autóból. Pete mellé érve egy pillanatra megálltam, de mielőtt megszólalhatott volna, én kissé indulatosan kikerültem, és berohantam az épületbe.

Amint az osztályteremhez értem, idegesen ledobtam a táskám a padomra. Majd megfordultam, és a szememmel Nadine-t kerestem.

Őt nem láttam, de valaki mást igen.

A folyosóra kiérve elállt a lélegzetem. A szívem pedig kihagyott egy ütemet. Ott állt, lazán a szekrényekhez dőlve. Fekete haja tincsekben hullott a homlokába. Szája félmosolyra nyílt, miközben Dan-el, és Alex-el beszélgetett. A szeme pedig lehetetlenül kék volt.

Ha azt hittem Pete jól nézett ki, hát őt szavakkal le se tudtam volna írni. Eddig úgy gondoltam ilyen szép emberek, csak filmekben léteznek. Hát, ebből látszik, hogy tévedtem.

Szerencsére megláttam Nadine-t a radiátoroknál, Christy-vel beszélgetni. Sietősen odamentem hozzájuk.

- Nad! Az ott – mutattam a félistenre. – kicsoda?

- Ő? Ő ott Will Groupe. 

8. fejezet: ~.Egy újabb álom, és furcsa következmények...~

Sziasztok! :D

Előbbre ígértem, de sajnos nem tudtam betartani. Bocsánat!

Valószínűleg most hamarabb hozom a részeket, mert a suli kezd könnyebb lenni.

Na, de nem "locsogok" tovább, itt egy újabb rész. Eseménydúsabb,

mint a többi, és remélem tetszeni fog!

Ha esetleg úgy érzitek el van sietve, akkor szólok az direkt van! ;))

Majd kiderül a későbbi részekben, hogy miért... de nem árulok el többet.

Olvassátok és élvezzétek! Véleményeket várok!

xx

~--------------------------------------------------------------~

Nem tudom mennyi idő telt el, de nem is érdekelt. Csak élveztem, ahogy ajkai az ajkaimat érintik. A csókjától elkábultam. Nem sok fiúval csókolóztam, de eddig messze ő volt a legjobb. Végül zihálva váltunk szét. Én zavartan néztem rá, és valószínűleg újra elpirultam, mert könnyed mosollyal fürkészte az arcom.

- Most miért pirultál el? – nevetett. – Félsz, hogy nem csókolsz jól?

- Hülye… - löktem meg a vállát, és én is nevettem. Majd egy kissé elkomolyodva kérdeztem meg: – Akkor most együtt vagyunk?

- Hát… szeretnéd? – húzta fel mosolyogva a szemöldökét. Persze ez egyértelműen költői kérdés volt.

- Még kérdezed? – nevettem el magam újra, és válasz helyett egy újabb csókkal jutalmaztam.

- Akkor holnap találkozunk, barátnőm – kacsintott nevetve, majd kiszállt az autóból. Én a szememet forgattam, és egy intéssel elbúcsúztam. Nem messze laktam Pete-től így hamar hazaértem.

Azért furcsa, mennyire gyorsan történt velem mindez. Normális esetben legalább 1 hónapig tart körülbelül mire összejövök valakivel. Most meg 3 napig tartott. Nagyon is furcsa, de inkább nem izgattam magam miatta.

Egy óriási mosollyal léptem be a bejárati ajtón, mobilommal a kezemben.

Nem volt még itthon senki, ezért rögtön felszaladtam a szobámba, és tárcsáztam Grace-t.

- Jóóóóó hír! – üvöltöttem a telefonba.

- Au! Mi olyan jó, hogy ki kell hozzá lukasztani a dobhártyámat? – gúnyolódott.

- Emlékszel Pete-re? Tudod, akiről beszéltem!

- Igen. Tényleg neki mi a szuperereje?

- Jaj, azzal ne foglalkozz már! A lényeg, hogy új barátnője van!

- És az neked miért olyan jó hír? Hisz így nincs esélyed nála…

- Grace, de sötét vagy! Pete új barátnője épp veled beszél telefonon!

- Jaa! ÚRISTEN! – üvöltött már ő is a telefonba, hogy a dobhártyám is kiszakadt.

- Tudom! – kiáltottam neki vissza.

- Mesélj el mindent! Hogy történt? Mikor?

- Majd később gyere át, ezt hosszú lenne telefonba.

- Igazad van, akkor 1 óra múlva?

- 1 óra múlva! Szia!

- Szia! – mondta, és letette a telefont. Hátradőltem az ágyamra, és elmerengtem a mai napon történtekről. Gyors volt, az biztos. Talán kissé túl gyors is nekem. Miért csókolt meg akkor? Hisz szinte nem is ismer. Vagy higgyek a „szerelem első látásra” dologban? Nem is tudom. Bár mondjuk itt elég valószínű, legalábbis az én szemszögemből. Még sosem voltam szerelmes. Mármint, volt már barátom, de igazán szerelmes még nem voltam.

Eddig, mert most szerelmes vagyok. Legalábbis szerintem ilyen érzés a szerelem.

Nagy nehezen föltápászkodtam, és elkezdtem megírni a házimat. Muszáj volt, mert, ha Grace átjön, nem tudom megcsinálni, és hallgathatom, ahogy anya kiabál nekem, hogy „miért nem csináltad meg blablabla”.

Épp befejeztem mikor meghallottam a csengőt. Megjött Grace. Lementem és kinyitottam az ajtót. Visongva lépett be az ajtón.

- Mindent el kell mesélned! – kiáltozott. Boldogabb volt, mint én.

- Jól van – nyugtatgattam, majd elmeséltem neki mindent szó szerint. Épp Pete arcát elemeztük mikor megcsókolt, amikor Anya hazaért. Így elszaladt az idő? Már 2 órája beszélgettünk. Elköszönt, és elment.

Aznap nem voltam éhes, így nem vacsoráztam. Olyan eseménydús nap volt, hogy hamar lefeküdtem aludni.

Fájt az oldalam. Kinyitottam a szemem, de nem az ágyamban feküdtem, hanem a földön. Mármint egy erdő közepén lévő tisztáson. Körbe néztem, és megpillantottam Gwen-t közel hozzám egy farönkön ülve. Egy szép régimódi sötétkék ruha volt rajta, derekán arany övvel. Haja félig felfogva, félig kontyba volt. Most nem kevertem össze őt magammal, mert tanultam az első esetből.

- Végre felébredtél – szólalt meg. Először hallottam a hangját, lágy és simogató volt. Anyára emlékeztetett, csak fiatalabb korában. Ugyanolyan bölcs volt, habár alig múlt el 17 éves.

- Hol vagyok? – ültem fel. Felesleges volt megkérdeznem, hogy ki ő, hisz már tudtam.

- Hát nem ismered fel ezt a helyet? Gondolkozz csak! – unszolt. Még egyszer körülnéztem. Az erdő, a tisztás! Ide jártunk ki anyával kiskoromban. Mindig mesélt itt a régi időkről, de én csak meséknek tartottam őket. Már nem is emlékszem miről mesélt, olyan régen történt.

- Na, látom eszedbe jutott, de gondolom, anyukád meséire nem emlékszel. Igazam van? – mintha a gondolataimban olvasott volna. Ja, hát persze! Hisz ő gondolatolvasó! Bólintottam és ő folytatta.

- Azért hívtalak ide, mert valami fontosat kell neked elmondanom… - kezdte, de félbe szakítottam.

- Várj. Előtte én szeretnék kérdezni tőled pár eléggé fontos dolgot.

- Rendben. Mi lenne az első? – tudtam, hogy tud olvasni a gondolataimban. De azért hagyta, hogy feltegyem őket, ami kedves volt tőle. Fölösleges volt sokat gondolkodnom a kérdéseken, mert már előre kitaláltam őket.

- Én vagyok a jóslat? Vagyis nekem szól?

- Azt hiszem, erre már tudod a választ. Tegyél fel másikat.

- Tehát, nekem szól a jóslat. De nekem nincs olyan nagy hatalmam, mint ahogy írod…

- May. Te hatalmasabb vagy, mint gondolod. Sokkal több erő rejlik benned! Gyakorold csak otthon azokat a képességeket, amiket a többiek tudnak, és meglátod mire vagy képes igazából! – elgondolkodtam a szavain. Nem szóltam semmit, inkább rögtön új kérdéssel álltam elő.

- Miért azt írtad, hogy én vagyok az utolsó leszármazottad?

- Mert te vagy az utolsó.

- Nem igaz! A testvéreimet nem számítod a „leszármazottaidnak”? – kezdtem ideges lenni, mert úgy hangzott „kitúrja” őket a családomból.

- Lara-ra és Kyle-ra gondolsz? Ők nem a testvéreid.

- De igen! – mégis mi az, hogy nem a testvéreim?! Persze, hogy azok! Összevissza beszél!

- May. Ők nem a testvéreid, maximum a féltestvérei, mivel…

- Milyen féltestvéreim? Viccelsz? Ugyanazoktól a szülőktől vannak, mint én!

- Nem, dehogyis! Neked nem Robert az apád, – igen így hívták az apukámat, mert Ő az apukám akármit is állít Gwen! – az igazi apukádat 16 évvel ezelőtt ölte meg egy...

- Hazudsz! – kiabáltam, és éreztem, ahogy folynak le a könnyeim az arcomon. Túl komolyan mondta, ezért kezdtem elhinni. Letérdeltem és a kezembe temettem az arcom, miközben ugyanazt suttogtam, inkább magamnak, mint neki. – Hazu-udsz…

- Nem, May, nem hazudok. Tudnod kell az igazságot, ha már anyukád nem mondta el. Az igazi apukád volt William Hapers, akit Ezrolda ölt meg, egy gonosz szuperhős… na… shh… ne sírj! – simogatta a hátamat, de én nem nyugodtam meg tőle. Így kellet megtudnom? Gwen-től? Ha igazat mond egyáltalán! Anya miért nem tudta elmondani? Hazudik nekem, egyfolytában.

- Miért? Mi-iért ölte meg? – csak épphogy ki tudtam mondani, annyira sírtam.

- Nem mondhatom el. Nincs még itt az ideje, most sokkal fontosabb dolog miatt vagyok itt.

- Fontosabb, mint az apám?

- Igen. May nagyon figyelj rám! Már nincs sok időm - láttam, hogy teste kezd halványodni. – Nagy veszélyben vagy, KÉRLEK messzire kerüld el…

Nem tudta befejezni, pedig nagyon fontosnak hangzott. Kit kerüljek el? A „kérlek” szót nagyon hangsúlyozta. Talán közel áll hozzám a gonosz?

Nem volt időm többet gondolkodni, mert hirtelen minden nagyon fényes lett. Muszáj volt becsuknom a szemem. Mikor kinyitottam már újra az ágyamban feküdtem. Megérintettem az arcom. Igen, könnyekkel áztatott volt, tehát tényleg sírtam. És tényleg nem Robert az apám. Nem ezt most elfelejtem. Nem akarok még több szenvedést okozni magamnak, azzal, hogy az „igazi” apukámon gondolkoztam.

Az óra reggel 6 óra 13 percet mutatott. Letöröltem a könnyeimet, felkeltem, és felöltöztem. Már nem tudtam volna visszaaludni ezek után.

Lementem megnézni hátha van valami reggelire. Tegnapi vacsoráról anya félretett nekem sült húst, rizzsel. Megmelegítettem a mikróban, és lassanként falatoztam.

Mire megettem már fél nyolc volt. Jó mondjuk közbe még bekapcsoltam a tévét. Még másfél óra van suliig.

Mit csináljak?

Mivel más nem jutott eszembe, ezért elkezdtem gyakorolni a láthatatlanná változást. Eszembe jutott mit mondott Gwen.

„Gyakorold csak otthon azokat a képességeket, amiket a többiek tudnak, és meglátod mire vagy képes igazából!”

Oké, akkor most a többiekét is gyakorlom. Mivel kezdjem? Megvan! Dan tudott utazni az időben, sőt vissza is tudta pörgetni azt. Ezt megpróbálom. Hova akarok visszamenni az időben? Mondjuk, legyen a tegnap, mikor megcsókolt Pete. Erősen koncentráltam. Fura érzés volt a hasamban, és hirtelen körülöttem elkezdett forogni a szoba.

Amikor megállt semmi különöset nem láttam, csak a nap sütött jobban be az ablakomon. Kinéztem rajta, és megláttam magamat, ahogy Pete-el csókolózok éppen.

Teljesen elpirultam. Tehát így nézek ki, elpirulás közben! Most már legalább tudom.

Nem tartott sokáig mert megint érezni kezdtem a hasamban ugyanazt a fura érzést, mint mikor ide kerültem. Még nem tudom ezek szerint még sokáig megtartani ezt a képességet.

Rendben most jöhet egy másik képesség. Gondolatolvasás! Ó, azt még nem tudom, mert mindenki alszik, és nincs kin „gyakorolni”. Akkor nézzünk egy másikat. Repülni mindig is szerettem volna. Már épp ezt akartam gyakorolni, mikor anya benézett a szobámba.

-Ó, te már ébren vagy? Épp fel akartalak kelteni, hogy elkésel – mondta, majd kiment. Már negyed kilenc volt. Mielőtt elindulok, még kipróbálom a gondolatolvasást.

Le akartam sétálni a lépcsőn, mikor eszembe jutott, hogy tudok teleportálni. Olyan ritkán használom ezt a képességemet, így gondoltam, inkább így megyek le. A lépcső aljára teleportáltam, mert nem akartam, hogy a többiek szívrohamot kapjanak. Apa, vagyis Robert kapott is.

- Reggelt – köszöntem neki semleges arccal. Eszembe jutott, mit mondott Gwen. „Neked nem Robert az apád…”.

- Jaj, kicsim ezt többet ne csináld! A szívroham jött rám! – mondta, miközben a mellkasát fogta.

- Hát, valamikor gyakorolnom is kell, nem igaz? – kérdeztem tőle, de mielőtt válaszolhatott volna bementem a konyhába. Anya szokás szerint a sütő előtt állt és palacsintát sütött. Na, anya híres-neves palacsintáját nem lehet kihagyni. Leültem a pulthoz, és elvettem két darabot. Közben anyára néztem és koncentráltam arra, hogy mire gondol.

- „Ma el kell mennem bevásárolni, már elfogyott a liszt, a cukor és tej is kéne.” – hallottam, de anya szája nem mozdult. Ezek szerint sikerrel jártam! Most ránéztem a húgomra, aki Mr. Hoppszi-t etette éppen.

- „Hülye Sophie! Majd én megmutatom neki, hogy Mr. Hoppszi is van olyan jó, mint az ő Brummi-ja!” – aranyos. Sophie az egyik óvodatársa volt, vagyis igazából a legjobb barátnője. Hát, most elgondolkodtam, hogy ez igaz-e.

A gondolatolvasást nagyon könnyű irányítani. Már csak ránézek valakire, és olvasok a gondolataiban!

Miután végeztem, elindultam a suliba. Kocsival mentem, teleportálás helyett, mert valamire az autómat is használni kell.

Az iskola előtt Pete várt rám.

-„Tudtam, hogy most ér be”- hallottam. Köszönésképp egy csókot leheltem ajkaira.

- Honnan? – kérdeztem tőle.

- Mi? – nézett rám értetlen tekintettel.

- Honnan tudtad, hogy most jövök?

- Te honnan tudod, hogy erre gondoltam?

- Hát, tudod már gondolatolvasó is vagyok… - pirultam el, mire csak mosolygott. – Most miért mosolyogsz?

- Aranyos vagy, amikor elpirulsz. „Mióta tud olvasni a gondolatokban?” – mosolygott még mindig. A szemében láttam az értetlenséget, ahogy hallottam a gondolataiban is.

- Csak ma reggel óta, nyugi – nevettem el magamat, és egy perc múlva már ő is röhögött.

- Akkor mostantól tudni fogod mire gondolok? – kérdezte komoly arccal, mintha ez nagyon zavarná.

- Hát… nem tudom, amikor úgy akarom, akkor igen…

- Rendben. „Remélem, azért nem mindig akarja úgy…” – hallottam, és nagyon meglepődtem ezen. Rám nézett és láthatta, hogy hallottam, amit gondolt.

- Bocsi… nem úgy értettem… - vakarta meg a nyakát kínosan.

- Semmi baj… engem is zavarna, ha olvasnál a gondolataimban… mármint nem úgy értem, hogy olyanra gondolok, ami téged zavarna… csak… - kezdett egyre kínosabb lenni. Miket hordok össze? Csak hebegek-habogok, mint egy idióta!

- Menjünk inkább órára, mielőtt kiderülnek itt bizonyos „dolgok” – nevetett, mire én is elmosolyodtam. Hálás voltam, hogy témát váltott.

- Igazad van – válaszoltam, és mire beértünk a terembe pont csöngettek.

A szünetben Lia-ékkal beszélgettem.

- „Akkor most együtt járnak?”- hallottam Letty gondolatait, és furcsa mód választ is kaptam rá, Rose fejéből.

- „Nem tudom, de nagyon úgy tűnik.”

- Ti tudtok egymással kommunikálni, anélkül, hogy beszélnétek? – néztem rájuk döbbenten. Ők is döbbent pillantásokat vetettek rám.

- Öhmm… igen… de te honnan tudod? – kérdezte Letty.

- Hallottam a gondolataitokat.

- Azt hogyan? Először is, te nem vagy gondolatolvasó. Másodszor, ha még az is lennél, csak kivételesen erős hatalmúak tudják „fogni” a mi gondolatainkat… - magyarázta Zoe. Ezek szerint, mindenki más „frekvenciát” használ, mikor gondolkodik? Mint valami rádióban.

- De igen gondolatolvasó is vagyok, legalábbis reggel óta… - válaszoltam, mire ők összenéztek, majd újra rám szegezték tekintetüket. – De, hogy értitek, hogy csak kivételesen erős hatalmúak tudják „fogni” a ti gondolataitokat? Akkor mindenki valami „frekvenciát” használ hozzá?

- Hát, végül is igen, – kezdte Lia. – de mi nagyon... hogy is mondjam?... „magas” frekvencián gondolkodunk, ezért nem tudnak olvasni a miénkben. Érted?

Bólintottam, és Letty folytatta.

- Például a tiédben sem lehet olvasni. Ezt már régen észrevettük. Te egy kivételesen erős szuperhős vagy, így a gondolkodásodban nem tudunk olvasni, de te tudsz a miénkben. Legalábbis mostantól. – elég bonyolultnak hangzott, de csak megértem valamikor.

- Oké, kezdem érteni… - válaszoltam neki, de igazából szinte semmit nem értettem belőle. Tehát az én elmémben nem tudnak olvasni, sem ők, sem mások. Ezért nem kaptak rajta múltkor, amikor hazudtam a késésemről Sofy-nak (ő is gondolatolvasó)!

- „Ő az első, aki tud olvasni az elménkben… akkor tényleg ő a jóslat!” – hallottam meg Lia gondolatát.

- „Nagyon valószínű. De akkor óvatosan a gondolatainkkal!” – válaszolta neki Letty. Ezt hogy értik? Van valami titkolni valójuk előttem? Először Pete, most meg ők! Ez a gondolatolvasás talán nem is olyan jó, mint amilyennek elsőre hiszi az ember. Vajon kiről tudok még meg ilyen dolgokat?

- Na, de a lényeg. Te most együtt vagy Pete-el? – zökkentett ki Rose.

- Öhmm… igen – válaszoltam félénken. Persze először ők is kissé meglepődtek, de nem gondoltak semmire. Tényleg óvatosak lesznek ezen túl a közelemben!

- Wow! Ilyen gyorsan? Hisz még szinte nem is ismeritek egymást! – mondta Zoe, és igaza volt. Nekem is túl gyors volt, ha esetleg még nem írtam le elégszer.

- Tudom, de… hát... így alakult – vonogattam a vállam, és magamban hálát adtam nekik, hogy nem kérdeztek többet csak elismerően néztek rám.

Meghallottam a becsöngőt, így többet nem beszéltünk.

A következő szünetben inkább Nad-ékhez mentem, mielőtt megint kérdezősködnének Lia-ék.

- Sziasztok! – köszöntem Nad-nak és a mellette álló Christy-nek.

- Szia – mondta Nad, Christy meg csak biccentett. – Hogy is áll Pete-el a dolog?

Neki is elmondtam ugyanazt, mint tegnap Grace-nek. Persze nem olyan részletesen, csak a lényeget.

- „Ez gyors volt!” – gondolta.

- Tudom, szerintem is.

- Te… te olvasol a gondolataimban? „Mióta tudja mire gondolok?” – csodálkozott, és Christy is társult hozzá.

- Igen, ma reggel óta – meséltem nekik is, kissé unottan. Nem az ő hibájuk, de már untam ezt a kérdést, annyiszor tették fel.

- Ez…

- Tudom, fantasztikus. De váltsunk témát, kérlek! – kértem, és ő beleegyezett. Christy feltűnően csöndes volt.

- Mi a baj? – kérdeztem tőle kedvesen. Láttam rajta, hogy nem igazán akarja nekem elárulni.

- Semmi. „Vajon mi?!” – nézett rám üres tekintettel. – „Racheal, ha esetleg nem tudná. Ja, persze, hogy nem, mivel a kis kebel barátja!”

- Mit csinált Racheal? – kérdeztem tőle ugyanúgy. Kissé meglepődött, de rögtön eszébe jutott, hogy mire vagyok képes.

- Hát… ugyanazt, mint máskor. Odajött hozzám, és megdicsérte ruhám, aztán meg tök jól elbeszélgettünk.

- Igen?

- Majd mikor elment, elhordott mindennek Sofy-éknak. Kibeszélt, az az álnok kétszínű kígyó! Nad hallotta és úgy tudtam meg – ez tényleg eléggé szörnyűnek hangzott, bár azt hittem nagyobb a baj. Próbáltam nyugtatgatni, nem sok sikerrel. Becsöngettek, így muszáj volt órára menni.

Ebédszünetben Katy-ék integettek, hogy üljek le hozzájuk, de mikor megpillantottam mellettük Racheal-t elment tőlük a kedvem. Inkább leültem Pete-hez, mert ő egyedül volt.

- Szia – köszöntem.

- Szia – mosolygott ő is. – Van kedved elmenni ma valahova?

- Öhmm… nem is tudom… inkább gyere te át hozzánk – jutott eszembe.

- Oké, nekem megfelel – megbeszéltük, hogy hatra átjön. Leesett a villám, és mikor lehajoltam érte kilógott a láncom (mindennap hordani szoktam a pólóm alatt), amit Pete is észrevett.

- Az meg mi? „Hol szerezte?!” – kérdezte ámuldozó szemekkel. Furcsán ideges volt a hangszíne.

- Ez? A Főnix-medál. A szüleimtől kaptam szülinapomra, állítólag Gwen-é volt, az első szuperhősé – meséltem, de arcán úgy láttam, már ismerte a történetet.

- Igen, tudom. De, ha nálad van a Főnix-medál, akkor te vagy Gwendolyn utolsó leszármazottja? Te vagy a jóslat?

- Eléggé úgy tűnik… miért? – kérdeztem, mert zavart az ellenszenve.

- Semmi… mindegy – mondta és feltűnően halk lett ezek után. Miért változott meg? Mi baja? Talán… Á az lehetetlen!

- Akkor majd hatkor – köszönt és elment az asztaltól. Délután már csak egy órám volt, aztán hazamentem.

Megcsináltam a házim, gyakoroltam az eddig megtanult szuperképességeim. Majd fél hat körül csöngettek.

Pete lesz az!

Gondoltam, és kinyitottam az ajtót.

Hát, marhára nem Pete volt az. Egy férfi állt az ajtó előtt, baseball sapkában, az arcát nem láttam.

- May Stich? – kérdezte, a hangja mély volt és érdes.

- Igen. Miben segíthetek?

- Maga? Semmiben… - válaszolta és kajánul elmosolyodott. Ekkor megéreztem, hogy valamit a számra szorít. Csípő szaga volt, amit az elmém nem bírt elviselni. A lábaim összerogytak és én tehetetlenül hullottam le a földre.